H260310172431
K270411182501
Sz280512192602
Cs290613202703
P300714212804
Sz010815222905
V020916233006

Összes blogok

2009/04/19

Egészen világos volt odakinn. A hold hatalmasan, kereken világított. Jól látszottak rajta a kráterek. Mintha csak karnyújtásnyira volna. Ezüst óriás.

Kikelt az ágyból ahol már - úgy érezte - órák óta feküdt éberen. Megborzongott az ágymeleg után a hűvös levegőtől. Az órára nézett. Fél négyet mutattak a foszforeszkáló számok. Hátranézett a párjára. A feje mozdulatlan volt a párnán, a takaró alig észrevehetően, egyenletesen emelkedett a mellkasa fölött. Csendesen tette be maga után az ajtót. Most vette csak észre, hogy mezítláb van, de nem ment már vissza a papucsáért. Halkan, tolvajként surrant be a nappaliba. Leült az ablak elé a kanapéra és kibámult. Szinte az egész eget elfoglalta a Hold. Az utca kihalt volt, üres és unalmas. Felhúzta a lábait. Megtapintotta a lábfejét. Jéghideg volt. Felállt és egy pokrócot kerített magának. Visszaült újra az ablak elé és meredten nézett kifelé, de nem látott semmit. Befelé figyelt. Száraz, felkunkorodott falevél volt emlékei patakvizében. Bő vizű patak volt az emlékezete. Tiszta, átlátszó. Néha megtorpant egy-egy kavicsgáton, aztán folytatta útját tovább. Néhol elidőzött. A gyerekkorán. Anyján, apján. Gyerektársain, szerelmein. Az emlékek egyikét-másikát megforgatta az ujjai közt, mint az üveggolyót, megszemlélte mind közelebbről és közelebbről, majd belehelyezte egy füzérbe. Másokat átugrott. Egyik kép hozta a másikát. Néhol változott a fókusz, mintha nem is ő lett volna a középpontban, mintha más szemével látná a szituációt, másszor nagyon is valóságosan állt az utcán, érezte az illatokat, látta a színeket, hallotta társai mondatait. Erősen figyelt befelé. Szorosabbra húzta magán a takarót és arra gondolt, meg kellene osztania ezeket az emlékeket másokkal. Az óra még mindig csak négyet mutatott. Felöltözzön és menjen emberek közé? Ahhoz hideg van, a kocsma messze. Máshol meg hol talál élő társaságot... Le kéne akkor írnia a sok emléket. Hogy maradjon belőle valami. Csak pár betű. Akár. Papír kellene és toll. Régen írt már kézzel, nem fűlt a foga hozzá. Odaült a számítógépe elé. Bekapcsolta. Itt talál társaságot. Valaki mindig van a drótok végén, egy másik monitor előtt. Valahol a világban. Hátha pont az ő történetére lesz kíváncsi? Vagy ha nem is lesz érdekfeszítő másoknak, hát leírja magának. Kiereszti az űrbe, a nagy semmibe, rábízza a nullák és egyesek végtelen hálójára. Ez lesz a szövet. Óriás merített papír. Két jelből formálva. És akkor elkezdett írni. Az emlékeket, ahogy feltolultak. Aztán álmokat. Jókat és rosszakat. Belemerült egyre inkább. Vitte, sodorta a lendület. Képeket keresett az emlékekhez. Zenéket. Boldogan írta teli az üres képernyőt. Elevennek érezte magát és erősnek. Ezeknek az embereknek fontos, amit ír. Itt figyelnek rá. Valaki mindig. Valaki olvassa a szövetet, bogozza a szálakat. Jó érzés töltötte el. Szabadság-érzet. Biztonság. Hogy nincs egyedül. Nem érdektelen húskupac csak, hanem érdekes. Valaki számára. Valakik számára. Itt az lehet, aki mindig is akart lenni. Úgy, ahogy neki tetszik. Ráklikkelt a "küldés"-re. A gép tudatta vele, hogy az üzenet elküldése előtt be kell lépnie. Két választása volt: Belépek - Nem lépek be. Nem volt kérdés, melyiket választja. Rányomott a Belépek-re. És benn volt.

Eltűnése megfejtetlen rejtély maradt. Erőszakos behatolásnak nyoma sincs, ruhái nem hiányoztak. Párja értetlenül állt a történtek előtt. A rendőrség egy idő után lezárta az ügyet.
Kulcsszavak: beszippant történet