H260310172431
K270411182501
Sz280512192602
Cs290613202703
P300714212804
Sz010815222905
V020916233006

Összes blogok

2007/03/24

Baljós esküvő

Balszerencséről, végzetes sorcsapásokról sápítoztak az öregasszonyok Grecsó Pálné, Szabó Anna fülébe. Hitte is, nem is babonás félelmüket. Azt azonban biztosan tudta, hogy Bözsit és Mariskát, a lányait nem tudja eltántorítani a szándékuktól. Ha ők elhatározták, hogy egyszerre állnak oltár elé a két Sándorral, az úgy is lesz. Még akkor is, ha az öregasszonyok jövendölése szerint, balszerencsét hoz rájuk. Nem bánta, hogy bekötik a lányok fejét. Épp itt volt az ideje, a stafírung is régen kész. A kérők is kedvére valók, biztos jövőt jelentenek. Kőművesek, márpedig azokra, mindig szükség van. Rendes fiatalemberek, ráadásul barátok is. Gyanítom, nagyapám lókupec múltjára, meg a végzetes éjszakán elkártyázott barátnőre, csak az esküvő után derült fény. Akkor viszont szépen besorolták a családi legendák közé. A mélybarnára nemesült esküvői fotón Bözsi (nagyanyám) és Mariska talpig fehérben, mirtuszban ül, kezük természetellenes tartással az ölükben. A fotográfus nagyot tévedett, talán kedveskedni akart ezzel a pózzal: az ölbe tett kéz sosem volt jellemző rájuk. A Sándorok büszke elszántsággal állnak hites párjuk mögött. Tipikus esküvői kép, ilyen készült évtizedek múltán apámról és anyámról is. Az enyém csak azért más, mert nem volt földig érő ruhám, sokméteres fátylam mirtuszkoszorúval. A kettős esküvőt megörökítő fénykép hátuljára valaki, valamikor újságpapírt ragasztott. A szövegből ítélve, egy újság irodalmi mellékletéből vágta ki a szükséges méretet. A legtöbb szöveg értelmetlen, az egyetlen, egybefüggő, kicsit nehezen olvasható rész pedig vészjósló: - A lelkem odafönt járt. És az Égben tudtomra adták, hogy holnap indulnom kell. Holnap meghalok. Az asszony, ki a mellette lévő ágyon feküdt, megszólalt. … én is veled megyek. Egy órában, egy percben haltak meg. Elimádkozták, mint nagy jámborok, a halottas zsoltárokat. A vidujt, a bűnbánó imát. Az ősi zsidó kérelemmel: …Vallomást teszek nektek. Segítsetek hozzá, hogy tisztaságban és szépségben léphessek az Úr, Izrael istene, trónja elé….. Dicsértessék az ő szent Felsége mindörökké ámen. Bocsánatot kértek azoktól, akiket megbántottak. A krakkói rabbi fogta le a fáradt pillákat. (folyt. köv.) Mariska néném és az ő Sándora, Hódmezővásárhelyre költözött. Hamarosan megszületett Sadika. Nagyanyámék is megvették a felsőpárti telket, nagyapám megépítette az egyszoba-konyhás kis házat. Jöttek a gyerekek sorban. – Bözsim volt az első, aztán Mancim, majd a fiam – sorolta mindig nagyanyám, amikor ezekről az időkről beszélgettünk. Én pedig, csúnyán néztem rá, és szóvá tettem, hogyan nevezheti Mancinak, az én szépséges anyámat. Ő csak mosolygott és folytatta a gazdasági válság keserves éveivel, a Hajducsák gyerekek iskolai történeteivel. A városszéli iskola tanítója hiába javasolta, hogy taníttassák őket, ha egyszer nem volt miből. A lányok nőiszabók lettek. Az ifjabbik Hajducsák Sándor nagy esze mellett, ritka kézügyességgel is rendelkezett. A különböző anyagok bámulatosan engedelmeskedtek neki. Az ő sárkányai voltak a legszebbek, a legnagyobbak, s azok repültek a legmagasabbra a hékédi legelőn. Őrzök egy fából készült csodaherkentyűt. Apró kis fa darabkákat faragott ki, különböző formára, s különös térbeli képződményt állított össze belőlük. Nem merem megbolygatni, mert tudom, képtelen lennék ismét összerakni. Nagyanyámnak néha eszébe jutott az esküvői jóslat, de nem sok ügyet vetett rá, hiszen a gondok ellenére jól megvoltak. Nagyapám szerette a zenét, sokszor énekeltek harmonika, vagy citerakíséret mellett. A gyerekek is hamar megtanultak játszani mindkét hang, szeren. Az ifjabbik Sándor ebben is nagy tehetség volt. A harmonikán varázslatosan játszott. Még kamaszként is sokszor az ő játéka vigasztalt, ha éppen vállamra vettem a világ száz baját. De jött a második háború, ahogy nagyanyám emlegette, s vele a tragédiák sora. Mariska néném egyetlen gyermeke, jóképű Sadikája örökre eltűnt a nagy világégésben. Biztosan él, csak nem tud hazajönni-mondogatta haláláig Grecsó Mária, a férje pedig szomorkás mosollyal bólogatott hozzá. Egy kis málenykij robotra, ártéri fahordásra vezényelték az idősebb és az ifjabb Hajducsákot. Ezt a történetet csak egyszer mesélte el nagyanyám. Nehéz volt a fa, elejtették. Egy, az avarban fekvő, fel nem robbant kézigránátra esett. – Nagyapád a hátán sérült meg, de a fiam! – nagyanyámnak ezt a fájdalommal teli hangját addig a napig nem ismertem. Kis ideig hallgattunk. Már éppen kérdésre nyitottam a szám, de nagyanyámra nézve, be is csuktam gyorsan. Olyan különös arccal nézett a semmibe, hogy tudtam, ezt a beszélgetést sosem folytatjuk. Édesanyám elmondta a többit. Nagybátyám varázslatos kezeit széttépte a robbanás. Nagyapámmal együtt a kórházba vitték, ahol a front miatt kaotikus állapotok uralkodtak. Nem tudták meg sosem, mi történt. Amikorra a rettenet kiderült, már senki sem volt ott a műtétet végzők közül. Nagybátyám mindkét kezét, csukló fölött úgy tíz centivel, levágták. Hentes munka volt. Így nyilatkozott később egy sebész a röntgenvizsgálatok és a műtéti hegek alapján. A szépreményű ifjú Hajducsák 16 éves volt. 1972-ben meghalt az én csodálatos nagyapám, akinek anyám volt a kedvenc lánya, és én a legkedvesebb unokája. A rák néhány hét alatt elvitte. Két év múlva, anyám nővérét temettük, 48 éves volt. Ő lett volna az esküvői tanúm, de egy hónappal a nagy esemény előtt, egy rutin műtétbe belehalt. A férje – keresztapám – azt mondta, tartsuk csak meg az esküvőt, ő is biztosan úgy szeretné. Nagyanyám követte őket, majd édesanyám. 58 éves volt, amikor meghalt. Hiányát mindennap érzem, pedig már több mint két évtized telt el azóta. Nagybátyám ezt a veszteséget már nem tudta feldolgozni, elkeseredésében felakasztotta magát. Az ajtókilincsre. Olyan ravasz technikával tette, hogy még a halottkém is kalapot emelt előtte. Nagybátyám soha nem nősült meg. Vele kihalt a Hajducsák család. Anyám halála után négy évvel édesapám is meghalt. Szabályosan agyondolgozta magát. Néha azt hiszem, tényleg elátkozott család volt a miénk.