H260310172431
K270411182501
Sz280512192602
Cs290613202703
P300714212804
Sz010815222905
V020916233006

Összes blogok

2011/06/15

Anyámmal beszélgetek

- Azért hívlak, hogy ööö... hogy lesz? A gyerekekkel...

- Mire gondolsz?

- Hogy átjöttök-e?

 

- Légy szíves nézd meg nekem a gépen bent..., hogy hogy is van.

- Nem egészen értem, hogy mit szeretnél.

- Hogy vonat.

- Milyen vonat, hová, mikor?

Kulcsszavak: anyukám

2009/04/29

Anyám története

Tartozom ezzel már régen anyámnak. Tk. megbocsájtottam neki, de átölelni még nem tudom. Úgy gondoltam, hogy jó lesz ez a virtuális ölelés egyelőre, aztán majd talán, egyszer képes leszek igazándiból, valóságosan is megölelni őt.

 

A háború befejeződése után nem sokkal születtem. Kicsit korábban a vártnál. Vártnál? Senki nem várt igazán. Kicsi voltam, koraszülött korcs. Anyám a háborúban nem tudott megfelelően táplálkozni. Neki se jutott, hogy jutott volna nekem. Két nagyfia volt akkorra már anyámnak és apámnak, nem hiányoztam harmadikként. Becsúsztam. Besikerültem. 

Apám viszont a várttal ellentétben rajongott értem. A pián kívül én lettem az egyetlen öröme. Keményen dolgozott, jól keresett távol a családjától. Új várost építettek. Mikor hazajött népünnepélyt rendezett. A házban, a prolicsaládok közt ilyenkor kiskarácsony volt. Mindenkit meghívott egy italra, nagyvonalú volt, gáláns és nagyon tudott mulatni. Imádta a hegedűszót. Maga is játszott. Szórta a pénzt. Nemcsak átvitt értelemben, hanem valóságosan is. A gyerekek kapkodtak utána, ahogy a cukorért is, amit szintén bőkezűen dobált szét közéjük. Anyámnak azonban nem adott pénzt. Nekem dugdosott oda néha azzal, hogy anyámnak nehogy odaadjam. Én azért csak odaadtam neki. Mindent megvett nekem. A tenyerén hordott. Imádtam őt, bár nehezteltem rá azért, amit anyámmal csinált. A bátyáimat is imádtam. Szépek voltak, nők kedvencei, humorosak, vagányok, és főleg nagyok. Engem szinte soha nem vittek magukkal, pedig de szerettem volna moziba, ide-oda velük tartani. Csak hát kicsi voltam. A jóvilág nem tartott sokáig, apám alkoholizmusa megtette a magáét, egy rosszabb pillanatában felakasztotta magát.

Anyám nem maradt sokáig egyedül. Nem volt az a fajta. Mindig szerette a férfiakat és szüksége is volt rájuk. Életvidám, perlekedős proli asszony volt. Vidékről került fel, tudott keményen dolgozni, tudott nagyokat rötyögni és vég nélkül pletykálni, panaszkodni. Nem tudom mi vonzotta a Sz.-hoz, illetve sejtem... Soha nem hívtam a keresztnevén, mindig a Sz.-ként emlegettem. Gyűlölt engem. A koraszülöttséget nem hevertem ki, gyenge voltam. De nagyon szívós. Szegények voltunk. Anyámék házmesterkedtek, a szemét munkát nekem kellett végeznem. Örökké szégyelltem magam. Az iskolából a házunkra lehetett látni, ahol én rongyokba öltözve kukákat pakoltam, vagy a szenespincéből hordtam fel a fát és a szenet. Nem szívesen mentem ki az udvarra. A fiúk csúfoltak ha megláttak. Nem lehettem szép látvány. Ráadásul mindig tele voltam kék-zöld foltokkal. A Sz. mindig vert. Lejött utánam a pincébe és kegyetlenül eltángált. Mindenért. Gyűlöletünk egymás iránt közös volt.

Jól emlékszem, elsőáldozni mentem, szépen fel voltam öltözve - nagy szó volt az nekem! - de cipőm az nem volt. Egyetlen egy cipőm volt fehér, annak meg le volt az orra kopva. Anyám krétával segített a dolgon. Hazafelé eleredt az eső, a kréta leázott. Fénykép örökíti meg a nagy eseményt: kicsit ázott kismadár néz vissza az életlen képről. Rongyos hercegnő.

Anyámnak nem volt szerencséje a férfiakkal valahogy, a fiúk is haragudtak rá miattuk. Őt el-, engem - úgy éreztem - cserbenhagytak. Idősebbik bátyám kivándorolt. A szívem szakadt meg miatta. Elvesztettem az utolsó támaszomat. Másik bátyám gyorsan megnősült, ő is elkerült a háztól. Én is alig vártam már, hogy mehessek. Volt egy szerelmem, a bokszoló. Szép férfi volt, de erőszakos. Szelíd kellett. Elegem volt már az erőszakból, az ütlegekből. De a gyenge fiúcska sem kellett. Pedig ő és az anyja nagyon akart volna engem. Egyszer elmentünk a lányokkal táncolni. Kiszúrtam magamnak egy szelíd tekintetű, jóképű, szépen öltözött fiút. Gipszben volt a karja. "Az a kis gipszes kell nekem!" - mondtam a lányoknak. Feleségül mentem hozzá.

Rengeteget dolgozott. Szorgalmas, jó ember volt. Nem választottam rosszul. Azt hiszem. De iszonyúan féltékeny volt rám. Meg is volt az oka, énekelni jártam, fellépésekre, vidékre, a híres T.-val is. Csinos voltam és fiatal. Sikereim voltak. Csak aztán teherbe estem. Örültem is neki, féltem is tőle. Az énekesnői karriernek viszont befellegzett. A férjem megkönnyebbült. És továbbra is sokat dolgozott. Ha lehet még többet, mint annak előtte. Házat vettünk, végre el tudtunk anyámtól költözni. De boldogtalan voltam. Unatkoztam. Hiányzott a nyüzsgés, hiányzott a társaság. A gyereket is nehezen viseltem. Hirtelen szakadt vége mindennek. Addig jártunk ide-oda, táncolni, operába, koncertekre, moziba. Vége lett. Mindennek vége lett. Maradt a négy fal egyedül a folyton síró gyerekkel. És még csak panaszkodnom sem volt kinek. A férjemnek panaszkodtam. Valakinek muszáj volt. De sokszor bealudt alatta. Kimerült volt. Én meg elégedetlen. Nem ezt akartam. Nem ilyennek akartam. Miért nem választottam a bokszolót? Vagy bármelyik másikat? Miért?

Aztán jött a második gyerek is, illetve... sok második gyerek jött volna, ha hagyom. Nem akartam. De mikor a fiú megszületett, annak azért örültem. Az idősebbik bátyámról kapta a nevét. Nehezen szültem meg, sok kínlódással. 

A férjemmel azonban már nem volt közös örömünk. Elviseltük egymást. Sokat veszekedtünk. Folyton. Elegem volt az egészből. Nem akartam őt, nem akartam már semmit. A semmit akartam. Meg akartam halni. Nem sikerült. Meg akartam őket büntetni. Hogy lássák, mit mulasztanak el. Hogy minden miattuk van. Akkor már a lány nem lakott velünk. Csak a fiú. Azzal is mindig a gond volt. Vagány volt, nők kedvence, humoros ő is. Csak hát...

Aztán 45 évesen kipakoltak. Tulajdonképpen megkönnyebbültem. Felmentést kaptam. Igazolást. Már nem tartozom semmivel. Legalábbis neki. Mert mindig jött volna. Gyűlöltem. Viszolyogtam tőle. Aztán elintézte, hogy már ne jöjjön. Az alkohol sokat segít. Akkor meg azt gyűlöltem. Hogy már nem néz nőnek. Nem tudom. Nem jó ez így sehogyse. 

Boldogtalan vagyok. Magányos. Nem ért meg senki. Nincsenek barátaim. Nincs kinek panaszkodjam. Pedig csak egy kis szeretetet akartam és hogy rám figyeljenek. Azt akartam, hogy sajnáljanak. De nem is sajnálnak. Félek. Félek a betegségtől, félek, hogy magamra maradok, félek, hogy nem tudom majd magam ellátni. Félek, hogy rászorulok majd más segítségére. És félek, hogy nem fognak rajtam segíteni.

 

 

Anyu, tényleg szeretlek. Megértelek. Remélem egyszer igazán meg foglak tudni ölelni tiszta szívből. Ne haragudj rám.

 

 

Kulcsszavak: anyukám történet