Összes blogok

Voltunk ma ultrahangon, olyan de olyan jó volt! Bár úgy volt, hogy Gábor nem tud jönni, végül elszökött a munkahelyéről, és mégis jött. Az új kisbabánk csuda aranyosnak néz ki, és ami ennél is fontosabb, minden rendben van vele. 

Valahogy nem lehet ezt megunni. Úgy várom már, hogy meglássam, megismerjem. Várom a szülést is, de nem türelmetlenül, hanem csak olyan jó várakozni rá. Hogy azt hittem, hogy velem ez többet nem történik már meg, és akkor most mégis.

Ajándék-baba. És pont a szülinapom környékén érkezik :) 

Hamarosan itt a Vivicittá, amin eredeti terveim szerint félmaratont szerettem volna futni.

Érdekes módon, akárhogy is vizsgálom magam, mostanra nincs bennem egy csöpp csalódottság sem, hogy sem ez, sem más dolgok nem úgy alakulnak, ahogyan azt tavaly gondoltam. Most már tényleg csak szimplán örülök, hogy lesz egy vadiúj gyerekünk, csak kíváncsian várom, hogy milyen lesz, még ha tudom is, hogy zűrös lesz az elején, mint állat, mert milyen is lehetne más négy gyerekkel az élet, mikor már hárommal is az :) De már nincs kétségem afelől, hogy nagyon jó lesz ez az egész, hogy a többi gyerekemtől sem veszek el semmit azzal, hogy lesz még egy testvérük, hogy képes leszek megoldani a mindennapjainkat, ha nem is félkézzel, de azért nem fogok beleszakadni sem. Most már tudom, hogy az életünk szebb és kerekebb lesz így, még ha látszólag vagy átmenetileg növekszik is a káosz. Most már tudom, hogy a Rend nem az, ami a lakásban van (vagy éppen nincs), hanem ami a Családban van. A szeretet rendje és egyben rendetlensége ez nálunk, a szabályok és kivételek, alkuk és egyezkedések rendje, az idő (és pénz) meg- és beosztásának hol erre, hol arra billenő kényes egyensúlya, ami majd újra és újra kialakul, ahogyan kialakult eddig is minden egyes új gyerek érkezésekor. Most már nem csak hiszem és remélem, hanem biztosan tudom, hogy nemcsak képes vagyok minderre, hanem még örömöm is lesz benne.

Ma egy mese kapcsán arról beszélgettünk, hogy vissza kell-e ütni, ha megüt valaki, vagy nem.

Gyermekeim, mint valami leckét, szépen fel is mondták, hogy "Nem szabad visszaütni, hanem szólni kell a tanító/óvónéninek. Miközben itthon simán visszaütnek egymásnak, ha arra kerül a sor. Erre azért muszáj volt rákérdeznem...

 - Ádám, de akkor hogy van az, hogy itthon visszaütsz?

 - Az más.

 - És miért más?

 - Mert az iskolában szomorút kapok érte.

Hát ennyi. Így tud az iskola értéket közvetíteni. Rohadtul sehogy. Megalkuvó kis csírákat tud nevelni frankón. Birkanyájat, aki arra legelészik, amerre szabad, hogy ne harapja seggbe a pulikutya.

Mégis mit tegyek?

Egyébként azt gondolom, hogy ha az ember kap egy maflást, akkor azt adja vissza nyugodtan. Legalábbis 7 évesen. Aztán majd felnőtt korában elmélkedjen arról megvilágosodottan, hogy visszadobjon-e kenyérrel. Vagy tőlem akár 7 évesen is megvilágosodhat, és akkor ne adja vissza, de ha nincs megvilágosodva 7 évesen, akkor meg ne sunnyogjon a büntetéstől való félelmében. Akkor adja vissza aztán kész.

Persze sokat várok a fiamtól, ha azt szeretném, hogy menjen szembe az iskolai értékrenddel 7 évesen. Nyilván nem fog.

De akkor mégis mit lehet mondani egy ilyen helyzetre? 

Legközelebb inkább valami más mesét választok :) 

Hát akkor aki még nem tudja, annak most elárulom, hogy Levente nyáron nagytesó lesz :)

Voltam ma UH-on, a bébi szemre való, és nagyon mélyen tud aludni, Isten tartsa meg jó szokását a születését követő időkre is... :)

A szonográfus szerint nagy eséllyel lány, nekem ezzel nem tudott újat mondani. Ha az első háromnál tudtam, milyen nemű, gondoltam, a negyedik sem fog kicselezni. Lányt érzek, amióta csak tudom, hogy jön.

Vannak a világban az ultrahangnál megbízhatóbb dolgok is :) 

Projektneve Levente szerint Bab, Léna szerint Lencse. Ádám még nem mondta, hogy csicseriborsó :) 

Kis túlzással lehet, hogy igaz, hogy a harmadik gyereket már az első kettő fölneveli :)

Léna ma itthon van, köhög, megyünk délután orvoshoz. Egyébként csak náthás, nincs rosszul szerencsére, de nála ez a köhögés mindig kétesélyes, hogy fulladás lesz-e belőle, úgyhogy jobban szeretem, ha meghallgatja a doktornénink. Szóval együtt játszanak Leventével. Beküldök nekik egy kis feldarabolt gyümölcsöt, kicsit később hallom, ahogy Léna okítja Leventét:

 - Ettél már narancsot, Levente?

 - Még nem.

 - Akkor egyél, mert egészséges is és finom is. Sok benne a vitamin. Én is ettől fogok meggyógyulni.

Remélem, a hülyeségeimet nem ekkora hatékonysággal vési az agyába :)

Ádám legójárművein mindig van legalább két motor, turbó, nitró, és lehetőleg egy rakás fegyver.

Léna legójárművein mindig van kávézó és egy kuckó, ahová be lehet húzódni, ha esne az eső.

És most mondja nekem valaki, hogy férfiak és nők nincsenek genetikusan másképp programozva :) 

Levente kétségkívül egy nagyon cukker és különleges pofa, de azért a hétköznapok nem annyira egyszerűek vele. Először is egyre jobban megvan az elképzelése arról, hogy mit és hogyan szeretne csinálni, és ehhez nagyon tud ragaszkodni. Észérvek nyilván nem hatnak rá :) Kísérletező kedve végtelen, és nem szegi kedvét a számomra olykor katasztrofális végeredmény sem. Néha mindent egyedül akar csinálni, függetlenül attól, hogy képes-e rá vagy sem, máskor azt sem akarja megcsinálni, amire egyértelműen képes. Pl. járás... Időnként elkezd bömbölni, hogy "Nekem nincs lábam!!!", és akkor aztán valóban nem mozdul se té, se tova.

Tegnap pl. kért egy pohár vizet. Adtam neki, aztán mentem a dolgomra. Időközben ő úgy gondolta, hogy azt a vizet ő mégiscsak egy csészéből szeretné meginni, amit a konyhában talált, nekiállt hát átönteni. Ebben az sem zavarta meg, hogy a csésze a művelet korai szakaszában csurig telt, azért ő akkurátusan áttöltötte az egész pohár vizet.

Lelt egy Mikulás zacskót némi mogyoróhéjjal. Hiába mondtam neki, hogy abban már nincs mogyoró, mire Lénáról levettem a kabátot, már kiborította az egészet az előszobába.

De a legnagyobb alakítása ma volt az oviban: amíg a faliújságot olvastam, és próbáltam aláírni, hogy nem kérek ügyeletet a szombati munkanapon, egy jól irányzott mozdulattal magára borította a karácsonyfát. És mint aki tulajdonképpen számított is erre a végkifejletre, még csak meg sem ijedt, csak állt és nézte a pusztítást, amit véghez vitt. 

Néha úgy érzem, én is pusztítást fogok véghez vinni haszontalan leszármazóim körében :) Mert ez még csak egyetlen gyerek két napi teljesítményének töredéke volt :) 

Esti összebújás Lénával. Arról beszélgetünk, hogy milyen jó volt ma együtt karácsonyi dalokat énekelni, és hogy milyen sokfélét tud már, egy csomó olyat is, amit csak kevesen ismernek. (Ezúton reklámoznám a Ringatót, ahol ilyeneket is lehet tanulni.)

Egyszer csak megszólal:

 - És tudod, hogy én ezeket honnan tudom?

 - Honnan?

 - Hát tőled :) És majd megtanítom őket az én gyerekeimnek is, ha felnőtt leszek. 

Az ember ilyenkor érzi, hogy ajándék, hogy anya lehet, és hogy ez minden fárasztó nyűgje ellenére is bármit, de tényleg bármit megér. 

Igazából azt se tudom, melyikkel büszkélkedjek legjobban, mert mindhárom annyira klassz gyerek. És közben meg ez az egész szülői büszkélkedés egy nagyon béna dolog, mert hát nem az én érdemem az, hogy ők ilyen klasszak, hanem a sajátjuk, de valahogy szülőként nem lehet azt kibírni, hogy az ember ne érezze valamennyire magáénak a gyerekei sikereit (és kudarcait...).

Szóval most Leventével fogok büszkélkedni egy kicsit. Először is azért, hogy szobatiszta lett. Nyáron még rá se hederített a dologra, persze amíg csak a rövidnadrágot vagy az alsót kellett volna kimosni, na mindegy :)  Ősszel viszont már mutatott hajlandóságot, és pár hét alatt viszonylag stabilizálódott is a dolog. Ami viszont engem is meglepett, hogy a délutáni alváshoz már egyáltalán nem kell rá pelenka, és reggel is gyakran szárazon veszem le róla. Múlt éjjel fölkelt, hogy kimenjen vécére! Más kérdés, hogy jobban örültem volna, ha inkább a pelenkába pisil, mert az nem igényli az én közreműködésemet, de azért félálomban is nagyon megdicsérgettem érte :)

A másik, amin időnként meglepődöm, hogy milyen bő már az aktív szókincse. Tegnap, mikor az oviba mentünk Lénáért, vittük magunkkal az esernyőt. Kérdezi az autóban:

 - Vihetem én az esernyőt?

 - Most nem visszük az esernyőt, mert nem esik olyan nagyon az eső.

 - Csak egy kicsit szemerkél?

 - Igen, csak szemerkél :)

Szerintem két és fél évesen a szemerkélés azért nem alapértelmezett egy gyereknél :) És nem titkolom, azért erre kicsit én is büszke lehetek, mert ő azért elsősorban még tőlem tanul beszélni :)

Tegnap Ádám is okozott egy kis meglepetést. Lefektettem a kicsiket aludni, és mikor kijöttem, Ádám ezzel a kérdéssel fogadott:

 - Anya, 4x5 az húsz?

 - Igen, annyi. De ez most hogy jutott eszedbe?

 - Úgyhogy sorba raktam a kocsikat, és megszámoltam őket, hogy az pont húsz.

És valóban ott álltak a szőnyegen az autók egy 4x5-ös alakzatban. Amiben engem az lepett meg, hogy Ádám magától "feltalálta" a szorzás műveletét. Nem tudom, honnan van benne ez az olthatatlan érdeklődés a számok világa iránt, valószínűleg ezt nem tőlem örökölte :)

Lénuszkám pedig emberi nagyságával tud engem folyamatosan levenni a lábamról. Az az empátia, elfogadás és türelem, amit elsősorban Ádám irányában gyakorol, számomra is példaértékű :) Sokszor már engem idegesít, amit Ádám művel vele, ő meg olyan szinten elnéző, hogy arra nincsenek szavak. Pedig most már azért képes képviselni az érdekeit, de egyszerűen annyira szereti Ádámot, hogy nagyvonalúan átlendül Ádám gyakran kicsinyes bosszantási kísérletein. És hát ő meg mindenféle téren nagyon egyenletesen jól teljesít, de erről majd legközelebb írok, mert ma délután megyek ovis fogadó órára, ami rendszerint az év fénypontja szokott lenni számomra, mert mindig agyondicsérik a gyerekemet :)

Na ez volt a büszkélkedés, legközelebb majd panaszkodni is fogok :) 

Ádám ma a kocsiban hazafelé megkérdezte, hogy igazából van-e fogtündér, vagy mi rakjuk a foga helyére az ajándékot.

Mielőtt megkérdezte, azt kérte, ígérjem meg, hogy az igazat fogom mondani. Könnyelműen meg is ígértem... Aztán mégsem bírtam megmondani az igazat.

Sajnos nagyon bénán hazudok, de most hirtelen úgy éreztem, muszáj. Nem Ádám miatt, hanem mert a kocsiban ott ült a másik kettő is. Rövid szünet után rávágtam hát, hogy persze, hogy a fogtündér az.

Este aztán odabújtam Ádámhoz, és elmondtam neki, hogy valójában mi vagyunk a fogtündérek, és hogy kérem, hogy Lénának ezt még ne mondja el. Nagyon cuki volt, megígérte. Kérdeztem, hogy bánkódik-e most emiatt, de azt mondta, nem, a lényeg, hogy megkapja az ajándékot :) És hogy azért ugye ezután is lesz ajándék :) A kis  haszonleső :)

Ma késtem a suliból. Minden nap elhozom az utolsó óra után, de szerdánként hat órája van, 14.20-kor végez. Ilyenkor Leventét korán altatom, és az alvása után megyünk, de ma ébresztenem kellett, és nagyon nyűgös volt, sírt és hisztizett. Aztán mikor már majdnem elindultunk, bepisilt nagy sírásában, akkor még át is kellett öltöztetnem. A frász kitört, hogy Ádám már azt hiszi, hogy ott felejtettem, rohantam a suliba. Ott várt rám, felderült az arca, mikor meglátott, és ezzel fogadott:

- Fogadjunk, hogy Leventével bajlódtál!

- Honnan tudtad?

- Hát mert késtél, és tudtam, hogy biztos Levente miatt.

- És nem féltél, hogy itt felejtettelek?

- Dehogyis :) Tudtam, hogy mindjárt jönni fogsz!

Olyan szuper nagyfiú lett. És én annyira de annyira szeretem... Persze megvannak a magunk napi kis harcai, meg néha nagyobb összecsattanások is, de nap mint nap elámulok rajta, hogy milyen nagyon okos már. És közben néha egy kicsit rossz is, hogy tudom, hogy már csak pár év, és nem lesz az "én kisfiam", hanem egy morc kamasz lesz, akivel még ennél is több összecsattanásunk lesz. Hát, nem baj, ez a dolgok rendje. És abban azért biztos vagyok, hogy akkor is ugyanennyire fogom szeretni, ha halálra idegel majd :)