Isten városa
Rio de Janeirot mindenki ismeri,
legalább filmről. Gyönyörű nők, napsütés, karnevál, fényűző
gazdagság. Fernando Meirelles filmje az utca másik oldalára
kalauzol, a metropolisz hátsó udvarára, a bűnözés uralta Isten
városa (Cidade de Deus) negyedbe. A favellák, a "hivatásos"
bűnbandák világa ez, saját törvényekkel, vérrel pecsételt
szabályokkal, állandó életveszéllyel.
Paulo Lins azonos című, dokumentum értékű regényéből született a
forgatókönyv. Az író maga is a negyed lakója volt évtizedeken át,
majd folyamatosan interjúkat készített a helyiekkel, hogy
feldolgozza Isten városának hetvenes-nyolcvanas évekbeli
történetét. Rengeteg szereplő, sorjáznak az egyéni tragédiák,
rakódik egymásra a sokszínű, felkavaróan személyes történelem.
Évtizedeket, generációkat ölel át a cselekmény: soha véget nem érő
a történet-folyam.
A regény monumentalitását a filmnek is sikerült megőriznie. Az
események nem lineárisan haladnak előre: narrátorral spékelt flash
back-technikát választott Meirelles. Buscape (Matheus
Nachtergaele), a negyedbeli szegény fekete srác meséli a telep
hosszú, alig átlátható történetét. Kívülről szemléli a gyilkolást,
pusztítást, a drogdílerek terjeszkedését és a piacért folytatott
küzdelmüket. Nem akar belefolyni, csak megfigyel, rögzít és mesél.
Rajta kívül nincs valódi főszereplője a filmnek, hiszen
folyamatosan új meg új arcok tűnnek fel a színen, új meg új
konfliktusokat okozva. Buscape számára a kiugrás lehetőségét a
fotózás jelenti: a helyi bandaháború egyik vezérének
megörökítésével a címlapig sikerül verekednie magát.
Lapozható képeskönyvhöz hasonlítanám a filmet, ide-oda lehet
cikázni évek, helyek, sztorik között. Feliratok tagolják az egyes
epizódokat és hősöket. A filmidő múlását pedig a színvilág
elszürkülése, elkékülése jelzi. A hatvanas évek fakó és fullasztó
barnáitól eljutunk a nyolcvanas évek hideg, fémes színeiig. César
Charlone kamerája szabadon szárnyal, vegyíti a stílusokat. Használ
kézikamerát a rablások, bandaharcok testközeli felvételéhez. Máskor
kimerevíti a fontos pillanatokat. Osztja a képernyőt, ha ezt
kívánja a sztori lüktetése.
Távoli filmes hatások keverednek egy moziba. Olyan filmek bukkannak
fel elődként, mint a Ponyvaregény, a Blöff, a Traffic vagy a Bloody
Sunday. Hosszan lehetne sorolni a mintákat. A lényeg, hogy itt
sikerült egyszövetűvé gyúrni a széttartó képi megoldásokat. Egyedi
kevercs született, nem pusztán másolat. És akkor Antonioniról még
nem is szóltunk: az előzmények legfontosabbika. A Nagyítás
megfigyelői nézőpontját közvetíti Buscape figurája - kezdetben gép
nélkül, majd profi fotós masinájával.
Elsodor és magával ragad a film természetessége, dokumentarista
hitelessége. Nagyrészt helyiek, civilek, amatőrök szerepelnek,
kevés a profi színész. Mégsincs egyetlen fals momentum, magától
értetődőek a gesztusok. Jó megoldás nem létezik, a film csak egy
szelet az Isten városából, a történet folytatódik tovább.
Buscape-nak sikerült ugyan a kitörés, a többség azonban egész rövid
életét a drog és a rablás szorításában töltheti.
Reménytelenül.
brazil-francia filmdráma, 125 perc, 2002
22:15, Vasárnap (június 3.), m2