Van ez az össznépi Rorschach-teszt. Amikor egész Óbuda
össznépileg kivonul az Árpád híd közepére a múltat végképp
eltörölni - két hete két sáv északtól délig, oda egy, meg vissza,
mert nem oda Buda, ugye, vagy legalábbis nem csak, és
ilyenkor nyelvében felfokozottan él a nemzet, fesztiválanyázás -
feszt.
Össznépileg várta egész Óbuda a római gyertyák sziporkáit, meg az
arany koronákat, szívében az ünnep fényével várta, beígérték
nekünk, nekik, várták a különleges látványelemeket az üvegszálas
kínai vetőcsövekből, a pirotechnikai kuriózumokat.
Hálás közönség vagyok tényleg, én láttam a kis mokány lovakon
poroszkáló magyarokat, pont akkor foglalták el a Kárpát medencét,
sőt, ott volt a Lehel is, kopjával, kürttel; mondjuk, hogy mit
fújt, azt nem tudnám megmondani, hallótávolságon kívül, periférián
bandukoltak, gondolom, még valahol a gerincen járhattak csak.
A Dömper színtanilag közelítette meg a témát, degyönyörűűű, ezt
hajtogatta, és egyre csak kapkodott a szívéhez, meg hálálkodott,
hogy ezek már megint a Palika színei (aki amúgy a Pau Gasol), a
piros, és a fehér, tekintettel a világbajnok spanyol kosárcsapatra,
bár én inkább a madridi repülőgépszerencsétlenségre gyanakodtam,
hogy annak szól.
A Dömper ebből az aspektusából amúgy azt nehezményezte, hogy az
olimpai öt karika színei sehogy sem stimmeltek, én meg azt, hogy
formailag kizárólag és jóindulatúlag Elfújta a szél olvasatban
tudtam csak értelmezni.
Mindenesetre lelkesen végigkommentáltuk az egészet, D szakmai
ártalomból, szenvedélyesen intonálva, hogy ott, ott, nézd, most
nézd, én műélvezetből, analitikusan, ironikusan, az óbuadaiak meg
meresztegették a szemüket, és röhögtek, és néha azt mondták, hogy
jé, tényleg, és az egész családias volt, és egy kicsit
csalódás.
Amúgy a legszebb az volt, amikor a megriasztott sirályok fehér hasa
a fejünk felett surrogva tovarebbent észak felé.
Ingerenciánk támadt boldog új évet kívánni.