H260310172431
K270411182501
Sz280512192602
Cs290613202703
P300714212804
Sz010815222905
V020916233006

Összes blogok

2007/11/27

\

Azoknak, akik ész nélkül, védekezés nélkül szexelnek, valamint azoknak, akik azért mennek abortuszra, "mert nincs kedvük szülni" (- kefélni volt???) szóval nekik kötelezően vetíteném le a Néma sikoly (The Silent Scream) című filmet.

Zárójel 1.

Akik nem viccből mennek abortuszra, azokat eszembe nem jut elítélni.

Zárójel 2.

A linket csak az nézze meg és töltse le, akinek valóban erősek az idegei.

 

http://www.mswm.org/abortions.abortionmovie.silentscream.htm

 

Röviden a filmről: 

A videó sok évvel ezelőtt nagy port kavart, amikor Czeizel műsorában leadták. Egy pár hetes magzat elvétele látható rajta. A pár hetes magzatnak van keze, lába, arca. A szíve dobog. Él.

És menekül a vákuumcső elől.

Az öntudatlan, szemmel alig látható, parányi lény: a leendő ember, aki az édesanyja testében biztonságban bújt meg, a filmen a szó szoros értelmében menekül, és láthatóan retteg a haláltól.

 

PS.

Kétszer öltem meg a saját magzatomat. A csücsök tud róla. Leírtam, mert még mindig, azóta is, ahányszor csak eszembe jut, iszonyúan fáj.

Hogy ezért a Szent Petya mit ítél majd... nem tudom. De még az is kevés lesz.

 

 

 

 

2007/09/30

Fiaim

 

Két fiam neve

süvít át a perceken....

Üzennek talán....?

...hogy pont ma emlékezem,

a ma minden óráján...?

Miért morzsolom ma szüntelen

sosem volt nevüket....

Hisz sosemvolt fiúgyermekem

mindkettő...

Így rendelte a sors, az élet

vagy a teremtő

..... vagy én döntöttem.

A nem-szülő...

De akár örökké tarthat az idő:

szűnni nem tudó fájdalom nekem

a két kicsiny lélek

belőlem...

nélkülem...

hogy nevük is csak emlék...

nekik nem jutott jövő.

 

2006/04/03

Levél az én gyönyörű Fiamhoz

Kicsi drágám, sosem volt
gyermekem...
Hát nem fogantattál
meg mélyen énbennem,
ahogy a sors ígért téged
meg nekem...

Nem lett apád az, akit a sors
rendelt neked,
Így nem születsz meg, kicsim,
édes gyermekemnek,
nem leszel élő emléke
a szerelmemnek...

Nem hordalak ringatva
szívem alatt,
Nem fonom köréd soha
óvón karomat...
Nem éneklek magamban
altató dalokat....

Nem foglak fogszorítva,
vérrel világra hozni,
Nem foglak gyönyörű kínnal
az életre szülni...
Nem lettél gyönyörből az,
kit fiamnak tudok hívni....

Nem leszek sosem édes
táplálékod,
Én nem láthatom első
aranyló mosolyod...
Ha megszületsz is, majd
nem az én kezem fogod....

Nem tanítom neked sosem
apád nevét...
Nem mutatom meg majd
az első tavasz ízét...
Nem kacagunk együtt sem
a hópelyhekért...

Nem látom sosem a
szemed színeit...
Nem tűnődhetek, hogy ajkad
kiére hasonlít...
Nem figyelhetem majd
első lépteid,

Mert én drágám, én sosem volt
gyermekem...
Nem fogantathattál
meg mélyen énbennem,
ahogy a sors ígért téged
szentül meg nekem...

... ahogy apád homlokára
a sors tette örök jelét,
Úgy maradsz nekem, fiam,
egy sosemvolt, fájó emlék...
S nem leszek anyád én...
...ahogyan csak én lehetnék...


sarok.org

2003/10/20

Töréspontok

Tizenhét évesen, nem sokkal az első szex után voltam először nőgyógyásznál, mert kimaradt a mensim. Nem terhes voltam, hanem csak ki akart maradni - nekem, akinek tizenhárom éves korom óta rendszeres volt. A doki felírt valamilyen gyógyszereket, amit beszedtem, és utána minden rendben volt.

Tizenkilenc voltam, amikor megint kimaradt.
Visszamentem ugyanahhoz a dokihoz. Megvizsgált, és közölte, hogy a két évvel ezelőttihez hasonlóan megint "csak úgy" nem akar megjönni. Megint felírt kétféle gyógyszert, ami beszedtem, eltelt egy újabb hónap - és sehol semmi. Vissza a dokihoz. Megint vizsgálat, és... és közölte, hogy "mintha" terhes lennék.

Azon a hétvégén találkoztam Törivel, épp hazaengedték szabadságra, két napra. Elmeséltem neki, hogy úgy tűnik, kisbabánk lesz. Borzasztóan csodálkoztam, hogy nem örül neki igazán, és hogy felveti, hogy esetleg nem kellene-e inkább elvetetni. Meglepett a reakciója, azt hittem, ő is olyan ajándéknak érzi majd ezt a még bizonytalan hírt, mint én... Tévedtem. Az én terhességem neki jelentett terhet. Olyan terhet, amit nem óhajtott magára venni.

Ugyan fogalmam nem volt, hogy hogyan eshettem teherbe, hiszen mindig védekeztem, de attól a tény még tény maradt. Már nem bíztam meg ebben az orvosban, ezért a bizonyosságot megszerezni egy másik orvoshoz mentem, akihez egy volt osztálytársam, Menyus vitt el. A doki megvizsgált, aztán azonnal megcsináltatta a tesztet, amit meg kellett várnom.
Amikor megint behívott, akkor közölte, hogy a teszt pozitív: kisbabát várok. És megkérdezte, hogy örülök-e neki....
A gondolataim mint a szélvész, száguldoztak, kavarogtak a fejemben. Minden lehetőség egy pillanat alatt robogott át rajtam...
Anyámék megölnek, de már felnőtt nő vagyok, én döntök. Előbb-utóbb megbékülnek majd velem is, Törivel is és az unokájukkal is. Törivel együtt járunk már vagy három éve, gondolom, előbb-utóbb neki is természetes lesz, hogy megtartjuk a kicsikét, és összebatyuzunk. Kell hogy legyen valamilyen lakásmegoldás, van takarékom, a munkám is elég jól fizet, talán nem lesz gondunk sem, és Töri is lassan végez a katonásdival... igen igen... együtt leszünk, hárman leszünk. Még akkor is, ha nem így terveztük: de a gyermekem, a saját vérem életéről van szó!
...anyaként csak arra lehetek hivatott, hogy életet adjak - arra nem, hogy elvegyek...


Közöltem a dokival, hogy természetesen megtartom, még akkor is, ha nem tervezett kisbabáról van szól. Örült neki, mosolyogva gratulált, és még azt is megkérdezte, hogy hogy fogják hívni, én pedig magától értetődően vágtam rá: András, ha kisfiú, és Eszter, ha kislány.
Aztán eszembe jutott még valami, amit meg akartam kérdezni.
- A másik orvosom felírt két gyógyszert: ezt és ezt. A terhesség egészen korai szakaszában szedhettem, hiszen most is alig több, mint három hónapos a magzatom. Nem lesz baj belőle...?
Az orvos szeme elkerekedett, aztán felugrott, és őrjöngeni kezdett. Dühöngött, az asztalt csapkodta, káromkodott: "mondja a nevét, ki volt az az állat, azonnal kirúgatom az orvosi kamarából! terhes nőnek ír fel olyan gyógyszert, ami klimaxoló nőnek adható?! azonnal mondja a nevét!" ...és míg ő ordított, addig én egyre kisebb és kisebb lettem a széken. A régi orvos nevét nem mertem megmondani, hiszen Európa-hírű szaktekintély volt, több könyv írója, akire felnézett a nőorvos-társadalom...

A doki lassan lehiggadt. Odahúzta mellém a székét, leült, és megfogta a kezemet. Aztán nagyon csendesen, nagyon komolyan beszélni kezdett. Elmondta, hogy a magzatnak, akit a testemben hordok, ilyen gyógyszeres kezelés után csak kevés esélye van az egészséges életre. A gyógyszerek olyan korai szakaszban kerültek a szervezetembe, hogy nagy valószínűséggel (90-10 % arányban) beteg lesz, vagy szellemi, vagy testi fogyatékos, de inkább mindkettő egyszerre. Rám bízta a döntést, hogy ezek után meg akarom-e tartani...

Amíg beszélt, addig szépen, lassan eleredtek a könnyeim. Próbáltam felfogni azt, amit mond. Próbáltam lecsendesíteni az érzelmeimet, de nem igazán sikerült. Próbáltam az öt perccel azelőtti örömömet, boldogságomat lecserélni valami tiszta, hideg fejre.

A doki nem engedett ki a szobából. Egy félreeső székre ültetett, és hagyott gondolkodni addig, amíg ő tovább rendelt.
Közel egy órámba telt, mire fel tudtam állni, és meg tudtam kérdezni, hogy megcsinálná-e az abortuszt, hiszen túl vagyok a kritikus harmadik hónapon. Igen, elvállalta. Sőt. Igazolást adott az AB bizottsághoz, hogy orvosi javaslatra kell elvégezni, hogy egészségileg indokolt a műtét. Az AB bizottság humorosnak találhatta, vagy mi, mert iszonyú kekec módon viselkedtek. "Tudja egyáltalán, hogy vannak módok a terhesség elkerülésére?" "Ha nem akar gyereket, akkor talán nem kellene lefeküdnie sem!" "Annyi esze nem volt, hogy korábban jöjjön?" - ilyen és ehhez hasonló kellemes megjegyzések, kérdések után érzelmileg totál padlóra kerültem. A mai napig nem tudom, Anyákám hogyan nem vette észre rajtam, bár azt hiszem, tudom, miért: akkoriban nagyon sokat dolgozott.

Amikor befeküdtem a kórházba, jóformán azt sem tudtam, hogy kerültem oda. A műtő előtt - erre tisztán emlékszem - ott volt egy mutatós, csinos, huszonöt körüli nő az édesanyjával. Adtak még néhány papírzsetyót, mert az enyém elfogyott, és részvevően kérdezgettek:
- Ez lesz az első?
- Igen....
- Ó, azért nem kell ennyire sírni! Holnapra elfelejted!
- Nem, nem fogom. A kisbabám, az én kicsi babám. Az első kicsi babám.
- Áhh, édesem, nekem ez már a hetedik abortuszom lesz, és hidd el, semmi gond nincs az egésszel, sima ügy! - közölte, majd mosolyogva lépett be a műtő küszöbén...

Órákkal később arra tértem félig-meddig magamhoz, hogy valaki a homlokomat simogatja, míg más valaki az iszonyúan görcsölő hasamra valami jóleső melegséget pakol. A doki és egy ápolónő volt. A pulzusomat nézte, aztán ott maradt mellettem még egy darabig.

Menyus, aki odavitt engem, ő váltotta fel később a dokit. A görcseimet az állandó meleg borogatással próbálta enyhíteni, és közben beszélgetett hozzám. Bár még nem teljesen voltam eszméletemnél, mégis emlékszem pár részletre. Ő mesélte el, hogy a kisbabám egyértelműen beteg volt. Hidrokefáliás mindenképpen, de valószínűleg a végtagjaival is baj lett volna, és akkor még nem beszélt ugye a belső szervekről... Fiam lett volna, ha engedem megszületni Őt...

Amikor egészen felébredtem, már nem volt mellettem. A huszonöt körüli nő a másik ágy mellett állt, öltözött. Az anyukája segített neki. Kedvesen, mosolyogva megpaskolták a kezemet, biztattak, hogy holnapra már el is fogom felejteni.

Tévedtek.
A mai napig az egyik eleven sebemként a múltamnak ez a része lüktet bennem...

Akkor voltam képtelen évekig kisgyerekre nézni, kisgyerekhez szólni, játszani velük...
Kegyetlen, hideg, rideg fiatal nő lettem a külvilág szemében én, az anya, aki megöltem az első gyermekemet.