H260310172431
K270411182501
Sz280512192602
Cs290613202703
P300714212804
Sz010815222905
V020916233006

Összes blogok

2008/10/14

100

Még apámtól kaptam egy verses kötetet (életem legszebb ajándéka tőle, ezért hálás vagyok), modern költők válogatása. Nem tudom a pontos címét, de nagyon szeretem. Ez volt az első vers, amit elolvastam belőle. Most eszembe jutott, leírtam.

Ez a 100. bejegyzésem is egyben. 

 

Az oxigénhiány

Tizenhárom éves koromig mindig
csak meghalni akartam. Amikor az apám
elhagyott bennünket, négy éves voltam.
Anyám csinos, szép és okos nő volt,
több nyelven beszélő idegenvezető. Majd
szállodaigazgató. Rengeteget ivott,
és mindig csak töményt. Neki sem volt
könnyű: Az apja nevelte fel hegedű
és pálinka készítésből. Az anyám
részegen nem tudta, mit csinál. Ütött-vert,
csomókban tépte a hajam. Éjjel ráncigált
ki az ágyamból, késsel kergetett. Féltem
tőle és gyűlöltem. De senki sem segített.
Tizenhárom lehettem, amikor egyszerre
megbetegedtem. Magas lázban,
öntudatlanul feküdtem. És váratlanul
egy nagy, puha, tojásszerű valamit
láttam. Majd a belsejébe kerültem,
és ottan szemlélődtem. Ekkor békesség
és nyugalom áradt el bennem. Magába
ölelt, és egyszerre megértettem, mintha
időtlen volna minden. Ébredve felismeréseim
elfelejtettem, de az életem megváltozott.
Anyám többé nem ütött meg. Az általános
iskola után középiskolai kollégiumba
kerültem. Magányos voltam. Éjszakánként
a szobában ültem, és rajzoltam. A pasztell-
krétát szerettem. A színek, a kezem
alatt, mint a tűz, életre keltek. Hétvégeken
meglátogattam anyám. Feküdt a padlón
hullarészegen. A halálát is ez okozta, meg
talán a cigaretta vagy öngyulladás. Én akkor
a portán voltam, amikor a szolgálati
lakás kigyulladt. Berohantam a tűzbe.
A hajam leégett. Hallottam, ahogy hörög,
de megfulladt. A rokonok segítettek.
Főiskolára mentem. Mellette dolgoztam
is. Voltak fiúk néha. Csak csókolózás,
semmi több. A férjem volt az első. A
szeretete lepett meg. Korábban engem
csak vertek vagy elviseltek. Egyszer
véletlen várandós lettem, és muszáj volt,
mert mondták, vállalni. Én annyira
vigyáztam, mindig csak vártam.
Óvtam, így összegörnyedve, mint
akit vernek, és védi a testét, úgy védtem
szegénykét. A kitolási szakaszban
azonban elszálltam. Láttam magam
kívülről, mint egy halott. A fejét,
ahogy beszorult. Az orvos gyorsan
kivette, de már lila volt és élettelen.
Újraélesztették szegényt. A műtét
segített, de az oxigénhiány miatt
értelmi fogyatékos maradt. És
nyelni sem tudott. A tejemet fejtem.
Vele voltam két hónapot. Szondán
etettem. A szörcsögő nyálát kellett
leszívnom. Tornáztatni, védeni a
felfekvéstől, a deformálódástól
kicsi fejét. Mindig magas láza
és epilepsziás rohamai voltak. De
nem szenvedtem attól, hogy fogyatékos.
A tizenhárom éves koromban
átélt élményem óta nem a testi burkot,
hanem mindig a lelket néztem. És
minden lélek szép. És sóváran vágyik
a tökéletesedésre. Kisfiam lelke tiszta
volt. Mindig levittem a kórházban
a kertbe. Hallgattuk a madarakat,
szép zenéket. Ilyenkor hátracsuklott
kicsi feje, úgy figyelte. Szép, tartalmas
része volt ez az életemnek. Sokat
gazdagodtam, ahogy az élet keresztjéről
őt lassan leemeltem. Egy idő után már
sírt, ha csak hozzáértem. Az ápolónők
gondoskodását elfogadta. Ez fájt
nekem. Öt hónapos volt, amikor
újra megtermékenyültem. Ezt a babát
már nem védelmeztem. A magzattal
vizsgálatokra jártam. A másik meg
el akart hagyni, de nem engedtem.
Szegénykém még sírni is megtanult
miattam, csak hogy ne érintsem. Ekkor
a születendő magzat fején cisztát találtak.
Teljesen kétségbe estem. Gyűlöltem,
amiért ezt teszi velem: “Elengedlek!
Menj, ha akarsz! De intézd el, hogy
a testvéred fejéről eltűnjön a ciszta!” –
így kiabáltam vele. Másnap a cisztának
nyomát sem találták, az ultrahangon
tiszta volt a kép. Harmadnapra
ment el ő. A ravatalon törékeny teste
tökéletes volt. Kis márványszobor,
mint egy Isten. Szép és okos arca
mosolygott rám. Picike koporsóját
egy nagy platóra tettem. Ezt viccesnek
leltem. És a sír felé menet magamban
felszabadultan, boldogan nevettem.

Borbély Szilárd

Kulcsszavak: vers 100