Összes blogok

Szerintem ilyen még életemben nem volt, mint idén. December 22-re készen voltam a karácsonyi nagytakarítással (igaz, hogy külső segítségem is volt hozzá), az ajándékok becsomagolva, a bejgli megsütve. Mostanra majdnem el is fogyott, de ez kicsit sem baj, Karácsonyra úgyis lesz más édesség, a bejgli nálunk inkább olyan ráhangolódós finomság. Vendégül láttam a barátaimat (illetve csak egy részüket, mert az összes barátom családostul persze nem férne be a lakásunkba, szóval csak Rékáékat meg Adáékat) a hagyományos karácsonyi ebédre, amitől nekem máris Karácsony lett, függetlenül a naptár állásától meg attól, hogy a karácsonyfa pillanatnyilag még a sufniban pihen, és várja jobb sorsát. A mézeskalácsokat ma megsütöttük, már szárad rajtuk a cukormáz. A saját készítésű karamellkrémet már múlt héten elkészítettem, üvegekben várja, hogy elajándékozzam. És mindezt valahogy úgy, hogy egy percet nem stresszeltem a Karácsony-témán, csak szépen nyugodtan készülődtem, és holnapra nincs más dolgom, mint a főzés meg a fadíszítés, és hogy átadjam magam az Ünnep örömének.

Közben meg rájöttem, hogy az adventi idő tulajdonképpen van olyan értékes számomra, mint maga a Karácsony. Ahogy egyre több gyertya gyúlik meg a koszorún, egyre többször jutnak az eszembe közelebbi és távolabbi szeretteim. És valahogy érzem, hogy valami megtörténik velem idén is, szavakkal nem is tudom jól leírni, de érzem, hogy elomlik bennem a hála, mindazért a jóért, bőségért, szeretetért, gyarapodásért, ami - sokszor úgy érzem, érdemtelenül - kijut nekem az életben.

És a végére hagytam a legfontosabbat, a legnagyobb ajándékot idén Karácsonyra: Gyöngyi ma hazavihette Sárát a kórházból!

Nem hiszem, hogy tudnék ennél boldogabb lenni.

Már tavaly tudtam, hogy ki kell élveznem a hároméves ovisok akkori farsangi kavalkádját; el fog telni egy év, és már nem lesz minden ennyire színes, és a szabadon szárnyaló fantáziát idén már legalábbis a négyéves korra kialakuló nemi szerepek próbálgatása fogja megkötni. Tavaly oroszlán, virág, süni (Miska), Mikulás, dominó és mindenféle vidám ötlet sorakozott a jelmezek között.

Idén korán vittem Miskát, úgyhogy csak az ovisok felét láttam. Egyrészt valóban kijöttek a nemi szerepek, volt több hercegnő-féleség, ahogy seriff, focista, nindzsa és karatebajnok is. Miska végül lovagnak öltözött,

úgyhogy egészen jól jött, hogy legalább akadt egy sárkány is, akitől majd esetleg megmentheti a hercegnőket. Az egyik jó fej szülő jó fej gyereke hóemberként jelent meg (és azért akadtak még jók, idén is volt virág és egy tök is)… A többiek viszont (és még csak a fél csoportot láttam) már kicsit elszomorítottak, főleg az egy évvel ezelőttiekre gondolva, és nemcsak azért, mert vásárolt/kölcsönzött jelmezekben jelentek meg. A négyévesek között a következők jelentek meg (rendszerint ruhába varrt, kitömött izmokkal): Buzz Lightyear (Toy Story), Mr. Irdatlan (A hihetetlen család), Pókember, Optimus Prime (Transformers) és Darth Vader….

Helyesbítés utólag, amikor a más szülők által készített farsangi képeket nézegetem (a fenti kettőt Balkai Mariann készítette): Darth Vader nem ebben a csoportban volt (valószínűleg a szomszédban), ellenben jutott a csoportra 4, azaz négy Pókember is...

Amikor a halál lehetősége kézzelfogható közelségbe kerül, az ember elég sok mindent át- és újragondol. Ez az élmény most megvolt, megvan: november közepén olyan nyavalya tört rám, amibe sokaknak beletörik a foga, és amelynek ráadásul, hurrá, a hajlamosító tényezői közé tartozik, hogyha az embernek volt már ilyenje (csak hogy bizakodva nézzek a jövőbe).

Nyilván sokat gondolkodik az ember ezek után (megteheti, másfél hónap kvázi-kényszerszabadsággal), hogy mit is kellene máshogy csinálnia, hogyan kellene átszerveznie az életét. Mindezt kisebb mértékben már egy éve is megtettem, lemondtam számos olyan dologról, ami igazán érdekelt és szórakoztatott, mert nem fért az időmbe, de úgy tűnik, még ennél is kevesebb fér bele, nem is annyira az időmbe, mint az energiámba.

Az a baj, hogy egyelőre túl sok a kérdőjel. Az egyik legnagyobb kérdőjel például az okokhoz kapcsolódik; a jövő év rá fog menni, hogy feltárjuk, genetikailag alvadékonyabb a vérem, vagy csak az egészségtelen életmód (kevés sport, sok szénhidrát, egész nap ülés, stressz, kevés alvás) váltotta ki a nyavalyát, esetleg valamiféle rejtőzködő nagyobb baj áll a háttérben.

Egyértelmű, hogy többet kellene sportolnom. De vajon honnan tudhatom biztosra, hogy a betegséget nem sokkal megelőző, kéthónapos futás-fellángolásom (amit egyelőre tavasztól folytatni tervezek) nem járult hozzá a trombózisomhoz? A másik sportlehetőségem az úszás, de az immunrendszerem annyira nulla, hogy a klóros vízben biztos mindent összeszednék.

Egyértelmű, hogy egészségesebben kell étkeznem. Ezt már az elmúlt hónapban is próbálgattam, még nem teljes erőbedobással, de most kiderül, hogy az immunerősítőként ivott gyömbéres tea, a húsgolyókhoz (is) evett vörösáfonya, a levesként is rendesen fogyasztott fokhagyma mind vérhígító hatású, ami a vérhígító mellett ki tudja, annak hatását mennyire fokozta. Vérhígító mellett az alkohollal is csínján kell bánni, ami nagyon nem esik a nehezemre, de azért a havi egy-két sörözés hiányozni fog. A szénhidrátot vissza kell szorítanom, ez az egyetlen, amiben biztos vagyok. A többi mind kérdőjel.

Ahhoz, hogy a munkámban fejlődhessek, a szabad időmben kellene fejlesztenem magamat. De épp ez a szabad idő az, aminek híján vagyok: így, hogy tömegközlekedéssel, munkával, a gyerekekkel foglalkozással, altatásukkal este fél tíz-tízkor kezdődik az az idő, amit magáncélokra fordíthatok, beleértve azt is, amikor a feleségemmel lehetek. Nyilvánvalónak látszik, hogy az altatáson lehetne spórolni, ha leszoktatnánk őket a bent maradásunkról, de ez jelentős mértékű üvöltéssel fog járni, amit nem akkor kezd el az ember, amikor már hónapok óta váltogatják egymást a felső légúti megbetegedésekkel, magyarul az ő torkuk is tropa…

És akkor van a hobbi mint olyan, a sok ráérős időben. Hobbi kell a boldogsághoz; idő kell a hobbihoz. De hobbijaim közé sorolnám sport helyett az úszást és a kirándulást is, talán idén már az utóbbira Miskát is elvihetem párszor. Feltéve persze, hogy a lábam végre megfelelő állapotba kerül hozzá.

Na szóval, azok után, hogy egy-két fontos területet leszámítva egészen kereknek tűnt ezelőtt a világ, amelyben tudtam, mit akarok és mi tesz boldoggá, most hirtelen semmit nem tudok, annyi mindent kellene újratervezni és megtalálni az új egyensúlyt az életben, amíg van, ha már van.

Azért a halál szele nemcsak arra jó, hogy az embert újratervezésre késztesse. Arra is tökéletes, hogy igazán tudatosítsd magadban, hogy számodra mi a legfontosabb. Amikor ugyanis a kórházból kiszabadulván párszor beborultam a halál gondolata kapcsán, sosem a szaros életemet sirattam. Sokat megtudtam a világról, sokat láttam már, tele volt az eddigi élet csodás élményekkel. Ami igazán, mélyen, súlyosan elszomorított, az kizárólag egyetlen gondolat volt: nem akarom, hogy apa nélkül nőjenek fel. Hetekkel Miska születése után felfogtam, hogy a gyereke(i)m átvették a legfelső helyet a fontossági sorban, de most átéreztem, hogy ezek nem csak szavak, nem csak képzelem ezt az értékrendet: tényleg mindennél fontosabbak lettek számomra.

Ez pedig nem jelent mást, mint hogy az újratervezést is ennek szem előtt tartásával kell véghezvinnem.

Boldog új évet mindannyiunknak.

Nem is tudom, volt-e már ilyen, hogy advent első vasárnapjára nem készült el a koszorúnk. Pénteken késő este sikerült hazahoznom a gyertyákat, tegnap meg ma egész nap nem voltunk itthon. A gyerekekkel szoktam csinálni, de azt hiszem, most azért nekiülök magam. Nem azért, mert muszáj, és valahol mégis muszáj, mert olyan rosszul érezném magam, ha nem gyújtanék ma egy gyertyát. Akkor is, ha csak magamban.

Holnap végre jön haza a fiam! Még a Húsvétnál is jobban várom :) Már egy hete nem láttam, ennyit még sose volt távol tőlem egyhuzamban. Nem mondom, hogy nem százszor egyszerűbb az élet, ha nincs itthon, de ez valahogy " a lét elviselhetetlen könnyűsége".

A takarítással igencsak hadilábon állok, pedig Férj is segít. De valahogy úgy érzem, hogy ilyen szempontból egy 33 hetes terhesség legalább 33%-os rokkantságnak felel meg :) Az hagyján, hogy fáj a derekam, de iszonyú lassú is vagyok, minden mozdulat kétszer akkora erőfesztíést igényel. Ha le is kell hozzá hajolni, akkor háromszor. Úgyhogy ez most olyan lesz, amilyen.

Különben is rájöttem, hogy tök nehéz halált és feltámadást ünnepelni egy új élettel a testemben. Egyszerűen a lelkem most nem veszi be az ünnepnek ezt a dimenzióját, csak az Életet, a tavaszt tudom most ünnepelni, bennem most csak a születés tud ünnepelődni, a halál nem.

Úgyhogy ez egy ilyen félig-ünnep lesz most: félig takarított lakás, félig átélt spiritualitás. Nem baj. Lesz ez majd még máshogy is, olyan hosszú még az életem. Legalábbis most úgy készülök :)

Úgy volt, hogy a Húsvétot anyósomnál töltjük vidéken. Sajnos azonban egyrészt Léna is beteg, másrészt anyósom is, úgyhogy úgy döntöttünk, inkább maradunk. Ádám is csak vasárnap érkezik, hátha addigra Léna kicsit jobban lesz, és így legalább Ádám megússza. Egyébként már nagyon hiányzik a kis vacak, de szerencsére jól érzi magát, ő kevésbé hiányol minket, mint mi őt :) Bár van egy olyan érzésem, hogy ez csak a látszat, de mindegy, most azért örülök, hogy szívesen marad még.

Viszont mindennek folyományaként itthon leszünk Húsvétkor, így utolsó pillanatban kellett kitalálnom, hogy mit sütök-főzök, és a bevásárlás is az utolsó pillanatra maradt. Hamar vettem barkát, nárciszt, jácintot is, hogy egy kicsit a lakást is ráhangoljam a Húsvétra, és majd rendezek egy kis expressz takarítást is. Igazából annyira nem is bánom, hogy nem megyünk, anyósomnak nem nagyon erőssége az ünnepek megülése, egy hosszú hétvégénél többet nemigen lát a Húsvétban sem. Mikor arról beszéltünk, hogy megyünk, azt mondja nekem, hogy ugye nem baj, hogy ő nem szokott tojást festeni... Most erre mit mondjon az ember? Végülis csak két unokáját visszük hozzá Húsvétra, minek is a tojásfestés... Mondtam neki, akkor majd én festek aztán viszek. Na mindegy, a lényeg, hogy maradunk. És így még templomba is eljutok vasárnap.

Kicsit én is náthás vagyok, de szerencsére nem vészes, és talán Lénán is látszik már a javulás. Mondjuk ma délelőtt el akartam intézni vele a vásárlást, de csak töredékét sikerült, mert szegény teljesen elfáradt, és kiborult, úgyhogy nem erőltettem a dolgot. Majd délután újra próbálkozom, talán Férjet rá lehet beszélni, hogy időben hazajöjjön, és akkor nem kell szegény Lénuszt magammal cipelnem.

Azért örülök ennek az ünnepnek. És így talán ünnepebb is lesz, mintha elutaztunk volna.

Először is kezdem azzal, ami azért tényleg jó volt, ez pedig nem más, mint a Karácsony. Előzetes betegeskedésem ellenére, Férj hathatós segítségével végül 24-én estére minden készen lett, aminek muszáj volt készen lennie, a többi fölött pedig nagyvonalúan átsiklottam. A gyerekekben imádom ezt a csodavárást, Ádám már alig bírt magával az izgalomtól, és olyan jó volt rajtuk látni, hogy nem csalódtak. Csak álltak lenyűgözve a fa előtt, és nem rontottak rá egyből az ajándékokra, hanem tök cukin énekeltek velünk (mármint velem meg a CD lejátszóval, mert a repedt fazék habgommal nem kockáztattam meg, hogy egyedül énekeljek, ti. Férj nem éppen az a dalos pacsirta...). És még a pezsgőzést is kibírták, és csak utána rontottak rá az ajándékokra :) Szerencsére még abban a korban vannak, amikor szívből örülnek szinte bárminek, nem pedig a szájukat húzgálják, hogy "Nem pont ilyen MP4 lejátszót akartam, ez tök gagyi..." Ádám ki is jelentette, hogy szerinte ez a legjobb Karácsony, és hogy mindig is egy ilyen lovagvárat szeretett volna, ami azért is vicces, mert szerintem még sose látott ilyen lovagvárat :)

Apropó, lovagvár, hát erről van egy nagyon jó sztorim! A lovagvár az én ötletem volt, láttam egy jót a Fakopáncsban 10.000-ért, de mire elmentünk érte, sajna már nem volt, csak egy 20.000-es verzió. Mondtam, hogy azért ez egy kicsit soknak tűnik, okés, hogy szép, meg fából van, de Léna milliókat érő babakonyháját is anyósommal együtt vettük meg, próbáljunk legalább a lovagvár-témából kicsit jobban kijönni. Elmentünk a Régióba is, na ott találtunk egyet 13.000-ért, mondtam, nekem ez már jó lesz, de Férj erősködött, hogy hátha neten olcsóbban meg lehet venni, nézzük meg. Beleegyeztem, mert ekkor még vagy két hét volt Karácsonyig, gondoltam, abból nem lesz bajunk, ha megnézzük. Persze sehol nem volt ennél olcsóbban, plusz szállítási költség, abban maradtunk, hogy Férj visszamegy, és megveszi. Meg is vette, majd gyorsan föl is rakta a galériára, nehogy a dedek ráleljenek valami bújócska során.

24-én délután, mikor végre odáig jutottunk, hogy csomagoljuk be az ajándékokat (gyerekek anyósomnál voltak szerencsére), szedegetünk le mindent a galériáról, jön le a vár is. Mondom Férjnek, ez meg milyen lovagvár???Legalább kétszer akkora, mint amit kinéztünk! Ez mennyibe került? Hááát, ő nem is tudja... Nem hagyott nyugodni a dolog, még aznap este megnéztem neten, és kiderült, hogy egészen véletlenül egy 28.000 ft-ba kerülő példányt sikerült szereznie! Csak bement, levette az elsőt, ami a kezébe került, a pénztárnál meg valahogy nem tűnt föl neki, hogy több mint kétszer annyit fizetett, mint amennyit akart :) Viszonylag hamar túlléptem azon, hogy horribilis összeget adtunk egy lovagvárért, és szétröhögtem magam az egész sztorin :) Az benne a különösen vicces, hogy ő volt az, aki a 13.000-et sokallta, aztán besétál, és véletlenül megvesz egy 28.000-es várat :))) Mondjuk tény, hogy a vár überkirály, van leereszthető lengőhídja, meg rácsok, meg egy titkos ajtó a falban, azt hiszem, lovagvártól ennél többet nem is kívánhatunk. Esetleg pár lovagot bele, ugyanis 28.000-ért lovagok nincsnek benne, azokat további 1800-ért lehet megszerezni. Mármint darabját. Abban egyetértettünk, hogy ez már tényleg túlzás, de sajnos ennél olcsóbb lovagokat sehol sem találtunk, így a csillivilli lovagvárat pillanatnyilag gagyi műanyag cowboyok védik és lovas indián harcosok támadják :) Nagy szerencse, hogy Ádámot kicsit sem zaklatja fel a tér-idő kontinuum ezen apró kis zavara, és elmélyülten játszik a várral a fura lakók ellenére is :)

Szóval a Szenteste elég jól sikerült, a kaja is finom lett, persze Ádámnak a pácolt lazac helyett kénytelenek voltunk vajas kenyeret kenni, de hát egyszer van Karácsony, mindenki egye azt, amit szeret :)

25-én aztán elkezdődött az országjáró turnénk, két nap alatt összesen 6 helyen fordultunk meg. Kicist fárasztó volt, egyrészt persze tök jó, hogy ennyi helyen várnak minket, másrészt meg azért ez kimerítő a gyerekeknek és nekünk is. 26-án éjjel aztán Ádám frankón belázasodott, pont apósomnál aludtunk, még szerencse, hogy lázcsillapító nélkül se nyáron, se télen ki nem teszem itthonról a lábam. Ami rosszabb, hogy három nap alatt semmit se javult, és tapasztalataim azt mondatják, hogy ilyenkor csak az antibiotikum segít. Így is lett, tegnap este elvittem orvoshoz a kistestűeket, Léna egyelőre Nurofennel elvan, és ha szerencsénk van, ő megússza az antibiotikum-kúrát. Ádám viszont egyből elkezdett jobban lenni tőle, bár jövő szerdáig így sem mehet oviba. Így aztán a téli szünet, amit családi programokkal és baráti látogatásokkal terveztünk tölteni, szobafogsággá változott, és kénytelenek vagyunk a nagy mókák helyett egy kicsit nyűgös és egy nagyon nyűgös gyerekkel itthon punnyadni.

Készen vannak a mézeskalácsok, megvan az összes ajándék, fenyőfa a sufniban várja élete nagy pillanatát. A lakás elfogadható (bár persze nem tökéletes) állapotban, holnap délelőtt még utolsó takarítgatások, ameddig jutunk, annyi lesz megcsinálva. Hal a hűtőben, mindenütt száradó ruhák, plusz a kanapé huzat, amit Ádámnak ma reggel sikerült összepisilnie :) Szóval minden készen van, vagy legalábbis a megfelelő készültségi fokon.

Sajnos én is teljesen készen vagyok. Néhány napja egy megfázásos vírus gyötör, fájdalmas köhögés, orrfolyás, levertség, és ami a legrosszabb, izomfájdalmak mindenütt. Ha nem lennének gyerekeim, és nem lenne holnap (ma...) Szenteste, napok óta kis sem keltem volna az ágyból, nemhogy takarítsak és mézeskalácsot süssek teljes lendülettel. Az ilyen helyzetekben egyetlen jót tudok felfedezni: rájövök, hogy a teljesítő képességem határai sokkal kijjebb vannak, mint gondoltam volna.

Remélem, egy kiadós alvás után már jobban leszek, bár az nem igazán látszik esélyesnek, hogy énekelni fogok a karácsonyfa előtt a családdal. Nem baj, van karácsonyi CD, a Kis Karácsony, Nagy Karácsonyt meg a kistestűek már kettesben is simán lenyomják :)

Most pedig szépen elfekszem, és várom, hogy minden teljesen készen legyen, kivéve engem :)

Amikor a legalább évtizedes hagyománynak számító kóruskarácsonyos meseolvasásról ki akar menni a gyereked…

Ugorjunk előre pár hetet, Miska második karácsonyára, az elsőre, amivel már tudott is valamit kezdeni. Amíg aludt délután, felhoztuk és feldíszítettük a fát. Pár fotó a reakcióiról.