H260310172431
K270411182501
Sz280512192602
Cs290613202703
P300714212804
Sz010815222905
V020916233006

Összes blogok

2006/11/16

A Stargate és James Bond zeneszerzője...

Hát, vele készült a legutóbbi interjúm. Annyira nem volt érdekes fazon. Lásd alább.

Roland Emmerich nagy sikerű sci-fijei (Csillagkapu, A függetlenség napja, Godzilla) telt hangzású zenéinek szerzője, David Arnold az 1997-es A holnap markában óta a Bond-filmek állandó komponistája is egyben, de a 2000-es Shaft óta John Singleton (A négy tesó) rendezéseinek jazzes dallamaiért is ő felel. A 21. teljes mozifilmzejénét a 21. hivatalos Bond-filmhez, a Casino Royale-hoz írta, amely ebben a hónapban kerül a mozikba.


(Tovább...)

2006/11/06

És még egy plágium

Az előző bejegyzésből még jótékonyan kihagytam Farkas István nevét, aki egyértelműen rendesen lopott egy cikkemből. De most az adott magazin honlapján megtaláltam egy másik kritikáját; ebben az esetben arra sem nagyon törekedett, hogy módosítsa a mondataimat.


(Tovább...)
Kulcsszavak: újságírás film

Véletlenek

Ha nem megyek el csütörtökön a moziújságos összejövetelre, és ott távozás előtt nem veszem észre a Kiscsillag együttes szórakoztató kis albumát egyik kollégámnál, akkor nem hallottam volna mostanáig, pedig tényleg jópofa kis lemezről van szó (már a cím is ezt mutatja: az együttes első korongja a Greatest Hits vol. 01. címet viseli; írhatnék róla, nem írok, tessék meghallgatni). Ha ezt nem kérem kölcsön, bevállalva, hogy másnap – ugyan semmi időm nincs semmire – visszaviszem hozzá, az Örökmozgó moziba, akkor nem vettem volna észre ott a Filmtett című kolozsvári filmes havilap októberi számát (a magazint Budapesten csak az art mozik értékesítik). Ha ebből célozgatással nem szerzek be egyet (megkaptam ingyen, na), akkor nem találom meg benne azt a sokoldalas összeállítást, amely a fantasy műfajáról szól, amiről másfél hónapon belül fél diplomamunkányi cikk összeállítását vállaltam. A magazint nem ismerem, de csak rövid ideig volt bűntudatom amiatt, mert – ha forrásmegjelöléssel is – meglehetősen nagy mértékben fogok kölcsönözni majd belőle. Ugyanis ha nem az októberi számhoz jutottam volna hozzá, ki tudja, talán nem is tűnt volna fel, hogy a kolozsvári lap írói is teljes nyugalommal merítenek a Mozinet Magazin cikkeiből – konkrétan az enyémből.


(Tovább...)

2006/10/31

Magyar énekesekről

Ma reggel néztem egy kicsit a bulvártévé reggeli műsorát, egészen jó volt (meglepetés). Egyrészt megtudtam belőle azt az egészen régi hírt, ami azóta látom, akkoriban a sarkon is olvasható volt, hogy pénteken, 66 éves korában elhunyt Gregor József operaénekes (a bulvár akkor először azzal a címmel hozta le, hogy elhunyt Gregor Bernadett édesapja, no comment). Sajnálom; kevés ilyen karakteres és népszerű operaénekes volt Magyarországon, mint ő, s ugyan azt nem tudhatom, hogy milyen ember volt, kívülről nézve nagyon is kedves és szeretni való figurának tűnt, nem beszélve arról, hogy nem megvetendő szinten tudott énekelni.

Ketten emlékeztek rá a reggeli műsorban, és szerencsére arra méltó emberek, még akkor is, ha tulajdonképpen saját kiadványaik reklámozására érkeztek. Először a New Yorkból tegnap hazaérkezett Miklósa Erika, akiről megtudtam azt is, hogy új lemeze jelenik meg olyan dalokkal, amelyeket zenéjét Wolf Péter, szövegét Dusan Sztevanovity írta. Dusant is kifejezetten kedvelem, de Wolf Péter nekem olyan, mint valami magyar Mozart. Sokan csak a Vuk főcímdaláról ismerik (valaki megnézte már felnőtt fejjel a Vukot, és észrevette, mennyire elképesztően lírai és megható az aláfestő zenéje?), de számomra a zenetörténet legmeghatóbb (jó, egyszerű, jó, túlságosan harmonikus, nevezhetjük a giccs határán táncolónak, de akkor ugyanezt Mozartról is elmondhatjuk) Ave Mariáját is ő írta. El fogok gondolkodni a lemez megvételén, mert Erika hangja is igazán kiemelkedő.

A másik, aki megemlékezett, Szulák Andrea volt, aki szintén kiad egy lemezt, amelyen klasszikus filmdalokat énekel. Sok ilyen volt már, nem tudom, hogy érdekel-e, de az biztos, hogy annak a korosztálynak és/vagy bulváron élő nemzedéknek, amelynek Gregor József halálát úgy kell bejelenteni, hogy Gregor Bernadetthez kötik, nem feltétlenül baj, ha megtudja, hogy a butus showműsorokat vezető Szulák elsősorban és mindennél inkább bazi jó énekesnő.

2006/02/10

Danny Elfman és én

Töprengtem, hogy feltegyem-e az interjút, de hát miért is ne...Ez az interjú, a körülményeiről itt írtam. Néha talán közbekotyogok majd olyanokat, amik a cikkben persze nem szerepelnek…Szerepel majd viszont egy életrajz, azt most előre teszem, aztán jöhet a cikk…
Danny Elfman
Az 52 éves texasi zeneszerző 1985 óta dolgozik a filmiparban, és Tim Burton mellett (akinek a Batman és Nagy hal című filmjeihez írott zenéjéért Oscarra is jelölték) 1990 óta Sam Raimi állandó zeneszerzője is egyben. Sötét, játékos és bizarr témák iránti vonzódását kiélhette képregény-adaptációkban is: Raimi Darkmanje és Pókemberei, illetve Burton Batmanjei mellett ő írta a Hulk és a Men in Black-filmek kísérődallamait is (utóbbiért szintén kapott egy Oscar-jelölést). Stílusának olyan rendezők vették még hasznát, mint Warren Beatty (Dick Tracy, újabb képregényfilm), Brian DePalma (Mission:Impossible), Gus Van Sant (Good Will Hunting, Majd’ megdöglik érte) és Peter Jackson (Törjön ki a frász!).
Zenéjét azok is ismerhetik, akik soha nem járnak moziba: az ő felejthetetlen dallamaival indul számos sikeres tévésorozat, köztük a Mesék a kriptából, a Simpson család és a Született feleségek is.

na, jöjjön a cikk…
Az egykori Oingo Boingo frontemberével, Tim Burton és Sam Raimi házi zeneszerzőjével, a sötét, dzsesszes, musicales dallamairól, hazánkban is sokak által kedvelt filmzenéiről ismert Danny Elfmannel a Charlie és a csokigyár és A halott menyasszony DVD-megjelenése kapcsán csevegtünk el – többek között arról, hogy miért nyűgözte le Bartók Béla zenéje.
Szóval, Harry Gregson-Williamsből kiindulva gyorsan sok kérdést írtam ösze, és aztán néztem nagyokat a válaszok hosszúságán. Először persze egy bevezető kérdéssel kezdtem, nem számítva rá, hogy tíz percig válaszol már erre is – ez már egy szerkesztett és rövidített változat –, én meg csak aházgatok…:)
Magyar rajongói nem sokat tudnak az Oingo Boingóról.
Hosszú és bonyolult történet. Tizennyolc éves koromban Párizsba utaztam, ahol a bátyám egy zenés színházzal lépett fel. Korábban csak pár hónapig tanultam hegedülni, de amikor a társulat vezetője meghallotta, hogyan játszom, nagy meglepetésemre felkért, hogy lépjek fel velük, és kilenc hónapig maradtam ott. Otthon aztán a bátyámmal megalapítottuk a Mystic Knights of Oingo Boingo nevű zeneszínházi társulatot, amely három évig utcaszínházként működött, és mindenki 3-4 hangszeren játszott. Még tűznyelő is voltam! A népszerűségünk nőttön-nőtt, és idővel színház- és koncerttermekben léptünk fel. Duke Ellingtontól és a jazz akkori nagyságaitól tanultuk a fogásokat, és kezdetben színtiszta jazzt játszottunk. Azután valamikor a ’70-es évek vége felé megismerkedtünk egy angol irányzattal, a ska-val, amely olyan hatással volt ránk, hogy eldöntöttük: saját ska csapatot indítunk. Ekkor alapítottuk meg bátyámmal és a társulat néhány további tagjával az Oingo Boingo nevezetű rockbandát. Nagyjából öt évvel később az egyik rajongónk, Tim Burton megkeresett, és felkért, hogy írjak zenét az első mozifilmjéhez (Pee Wee nagy kalandja, 1985). Attól kezdve tíz éven át minden évem felét a zenekarral, a felét filmzenék megírásával töltöttem. Ez annyira elvette minden energiámat, hogy végül az egyre időigényesebb filmzeneszerzés mellett döntöttem, az Oingo Boingót pedig eltemettem.

Tervezi, hogy egyszer feltámasztja még?
Nem. A kettős élet idővel nagyon kikészített. Ezt soha többet nem akarom.

no, második kérdés, még mindig nem a témánál, de ezt már előtte bevezettem neki, és különben is érdekelt…
Tim Burton összes filmjének ön írta a zenéjét – egy kivétellel. Az 1994-es Ed Woodnak miért nem?
Burtonnel húsz éve jó barátok vagyunk. Egy ilyen hosszú kapcsolat során elkerülhetetlen, hogy bekövetkezzen egy nagy veszekedés. Egyszer csak kitör mindaz a düh és feszültség, ami – visszatekintve már azt mondom, látható volt – évek óta gyülekezett, rakódott egymásra. A Karácsonyi lidércnyomás (1993) több mint két évet vett el az életemből. Ezalatt a Batman visszatér (1992) zenéjét is meg kellett írnom. A sok feladat sok feszültséggel járt, és végül következett a nagy összeveszés, amit magunk között viccelve leginkább Alfred Hitchcock és Bernard Herrmann nagy összeveszéséhez szoktunk hasonlítani. Ők soha többet nem álltak szóba egymással, és ezt én is kijelentettem a nagy vita után „Soha többet nem írok neki zenét!”. Aztán egy évvel később kezdtem igazán rosszul érezni magam, és mint utólag kiderült, ő is. Közel két évig nem beszéltünk egymással. Olyan ez, mint amikor az ember gyerekként azt kiáltja a bátyjának: „soha többé nem beszélek veled!”, de aztán előbb-utóbb úgyis beszélni fog. Olyanok vagyunk, mintha családtagok lennénk, és amikor újra összejöttünk, időbe telt, amíg újra ugyanúgy tudtunk beszélgetni egymással, mint korábban. Mindent elölről kellett kezdenünk.

közbekérdezéssel kanyarodok a téma felé…
Remélem, A halott menyasszony és a Charlie és a csokigyár után (amelyeknek a dalait szintén párhuzamosan kellett megírnia) nem szakadt meg a kapcsolatuk, és ön írja Burton következő, Believe it or Not című filmjének a zenéjét is...
Tanultunk az esetből. Rájöttem, milyen rossz érzés elválni valakitől, aki annyira fontos a számomra. Ha tetőfokára hág a feszültség, nagy levegőt veszünk, és visszavonulót fújunk. Nem mintha megváltoztunk volna; ugyanazok az emberek maradtunk. Mégis, talán szerencse is, hogy megtanulhattuk, egy ilyen nagy vita milyen következményekkel jár. Az ember büszkeségét bánthatja a dolog, de a szíve azt mondja, nem akarom elveszteni ezt az embert, nagyon hiányozna nekem.

Harmadik kérdés…
Miközben Burton 2005-ös filmjeihez ismét színvonalas muzsikát komponált, semmilyen kategóriában nem jelölték Golden Globe-ra, ellentétben néhány igen semmitmondó zenével (pl. James Newon Howard rohamtempóban összehozott King Kongjával). És noha az Oscar-díjra háromszor jelölték már, mintha az Akadémia is mostohán kezelné önt.
Talán ez így elsőre nem hangzik őszintén, de egy cseppet sem zavar. Mindig is azt gondoltam, hogy hibbantak, akik ezeket a díjakat odaítélik. Két éve meg is ijedtem, amikor a Nagy halért Golden Globe-ra jelöltek. Ők a konzervatív zenéket és konvencionális megoldásokat szeretik, és én megrémültem, hogy a zeném kezd konzervatívvá válni. Egyáltalán nem érdekelnek ezek a díjak; nem hiszek bennük. Az Oscar legfőbb hasznát abban látom, hogy vannak olyan dokumentumfilmek, animációs rövidfilmek, idegen nyelvű alkotások (például ilyen volt a Belleville-i randevú), esetleg nagyszerű független filmek, amelyekről az amerikai nagyközönség a jelölések kihirdetéséig nem is hallott, és így legalább felfigyel rájuk. Az Oscar-ceremóniára csak egyszer mentem el, és akkor is imádkoztam, hogy ne én nyerjek. Én pontosan tudom, hogy a Charlie-hoz és a menyasszonyhoz jó zenét írtam, és ezt az emberek is tudják. Ez nekem elég. Akik a díjakat odaítélik, nem szoktak popzenére szavazni.
A Karácsonyi lidércnyomás idején visszanyúltam Kurt Weill, Gilbert & Sullivan* szennyes zenei világához, azután figyeltem, mindez miként zavarja meg az akadémia tagjait, akik inkább a régi musicaleket szeretik és egy bizonyos zenei stílust. És a nagy filmeket: ezek annyira lenyűgözik őket, hogy aztán minden kategóriában rájuk szavaznak, vágástól a zenéig, nem foglalkozva azzal, hogy ezek minősége valójában milyen volt. Egyszerűen nem tudom túlságosan komolyan venni őket. Az Oscar-díj olyan nálunk, mint valami vallás vagy rend. Olyan, mint a katolikusoknál az egyházi főméltóságok vagy az Egyesült Királyságban a lovagok. Akit lovaggá ütnek, attól kezdve mindig „sir” lesz, míg nálunk mindig hozzáteszik a nevéhez, hogy „…az Oscar-díjas…”. Amikor elmegyek a díjátadóra, úgy érzem ott magam, mint egy katolikus, akit mindenki ateistának tart, de ő mégis jelentkezett a pápaválasztásra.

no, és itt szól be a kapcsolattartó a telefonba, hogy most már az utolsó kérdést tegyem fel. Jól összefoglalok néhány felírt kérdést, próbálok sok mindent magába foglalóan kérdezni, persze nem olyan összeszedetten, mint ahogy itt látható:
A halott menyasszony dalai mégis felnőttesebbnek, komolyabbnak tűnnek, mint a Karácsonyi lidércnyomáséi. Az utóbbi jó néhány évben mintha nemcsak jazzes-musicales hatásokat, hanem huszadik századi komolyzenei szerzők hatását is érzékelni lehetne a művein.
Számos szerző – köztük Prokofjev, Bartók, Sosztakovics, Sztravinszkij és Orff – mindig is nagy inspirációt jelentett számomra. Amikor először hallgattam Prokofjevet, leesett az állam. Ha valakinek egyetlen mű által kellene megtanulnia a filmzeneírást, azt mondanám, hallgassa meg Prokofjev Rómeó és Júliáját. Van ebben a balettben romantika, izgalom, mulatság, kis és nagy lépték, gyakorlatilag minden megtanulható belőle. Tizenévesen lenyűgözve hallgattam Bartók Bélát is, annyira leleményesen használta a zongorát, vagy keverte a népzenét a szimfonikus zenekarral. Fogott egy egyszerű népdalt, és csodálatos hangszereléssel egészen különleges nagyzenekari művet faragott belőle. Így készül a filmzene is: egy egyszerű dallamból varázsolunk nagyzenekari művet. Bartók és hasonló módon alkotó kortársai ezért nagy hatással voltak rám.
megjegyzés: ugyan leírva nem akartam ezt megmutatni, de a kérdésben magam is felsoroltam fel egy-két zeneszerzőt, akinek a hatását érzékelni véltem – Sosztakovicsot és Bartókot, utóbbinál finoman használva „a magyar” jelzőt, és amennyire Elfman a finomságokra érzékeny, ennyiből rögtön vette az adást, hogy Bartókról bizony beszélnie kell.

A halott menyasszonyban viszont egyszer mintha Beethovent idézné…
Igen, de a fő zenei vonal megint leginkább Gilbert és Sullivan* világa. A Charlie-ban viszont inkább egy régebbi korszak popzenei stílusait elevenítették fel a dalok. A bollywoodi musicalek hatását akartam elérni, amelyekben minden dal teljesen más zenei irányzatot képvisel – ebben a filmben öt dal hallható, öt határozottan megkülönbözhető stílusban.

itt aztán megköszöntem a beszélgetést, de a kapcsolattartó csak nem szólt bele a telefonba, és Elfman sem köszönt el, úgyhogy gyorsan folytattuk…a következő kérdés is kettő volt, csak összeszerkesztettem…
A Chicagóhoz írt kiegészítő zenéi után azt hittem, a következő logikus lépés egy egész estés musical lesz, de Serenada Schizophrana című szimfonikus műve mintha inkább a másik irányba tett előrelépés lenne.
Szeretnék egész estés musicalt írni, de egyelőre nem kaptam ilyenre megbízást. A Serena Schizophranát megbízásból írtam, és tavaly játszották a Carnegie Hallban. A múlt héten is ennek a stúdiómunkálatain dolgoztam; márciusra talán kész lesznek a felvételek. Túlságosan ambíciózus voltam, amikor elvállaltam: a munka nagyon nehéznek bizonyult. Hat tételből áll, amelyeknek semmi közül nincs egymáshoz. Munka közben érezhettem, hogy két zeneszerző verseng bennem: az egyik szeretné nagyon komolyan venni magát, a másik egyáltalán nem– erre utal a mű címében a skizofrénia szó. Nyáron, ha majd megjelenik az album – valaki majd csak kiadja –, ezt a kettősséget önök is megtapasztalhatják.

*Gilbert és Sullivan: A szerzőpáros 1871 és 1889 között számos igen népszerű, kritikus hangvételű, szórakoztató operettet írt, amelyek közül nem egy még a XXI. században is díjakat söpört be angol és amerikai színpadokon. A bárónak született ügyvéd, William S. Gilbert a korábban jámbor oratóriumokat szerző Arthur Sullivan közreműködésével szatirikus, divatos és könnyen eladható darabokat készített abban a műfajban, amely az örökérvényű, súlyos operák után kijelölte az utat a tömegszórakoztatás későbbi formái, a film és a televízió felé. Nem véletlen, hogy a szerzőpáros Ruddigore című műve szolgált alapul a filmtörténet első rajzfilm-operájának is, amelyet John Halas cége gyártott 1966-ban.

2006/01/11

Meglepetés!!!

Már vagy egy hónapja készültem rá. Többször is úgy tűnt, megvan az időpont, aztán megint lemondták. Már le is mondtam róla, és szerveztünk mást helyette.
Hétfőn este hétkor azonban csörgött a mobilom. Hollywoodból hívtak. Tudják, hogy igazán későn szólnak, de valami program elmaradt, úgyhogy most, másfél óra múlva lenne ideje rám. Hajlandó lennék magyar idő szerint fél kilenckor megcsinálni az interjút? A vér kiszaladt a fejemből, de igent mondtam. Aztán amikor a telefont letettem, lassan kimentem a konyhába, és megittam egy görög kávét (na jó, szóval egy kávét és egy ouzót).
Ejha. Mindjárt csevegek az egyik kedvenc amerikai filmzeneszerzőmmel, Danny Elfmannel (Batman, Men in Black, Karácsonyi lidércnyomás stb.), akit idén két filmkritikában is megemlítettem (Charlie és a csokigyár: „...a végre ismét igazán elemében lévő Danny Elfman zeneszerző...”, A halott menyasszony: „Danny Elfman muzsikája most is kiváló”) és van egyetlen órám arra, hogy kitaláljam és összeírjam a kérdéseket! Visszaültem a gép elé, kisebb önkívületi állapotban próbáltam összeszedni magam, és lassan gyorsuló tempóban írogatni kezdtem. Mire visszahívtak, már két oldalnyi kérdés állt a rendelkezésemre, bár átlátni nem tudtam őket.
Ugyanazzal az úriemberrel beszéltem, mint az imént. Megkérdezte, készen állok-e, jelezte, hogy húsz percem lesz, majd mondta, hogy kapcsolja. Próbáld összeszedni magad, gondoltam magamban, miközben próbáltam átfutni a kérdéseket. Éppen Tim Burton nevénél járt a szemem, amikor valaki beleszólt a telefonba: „Laszlo?”. Erre csípőből amúgy freudosan kinyögtem a legnagyobb baromságot, amit csak lehetett: „Mr. Burton?…ööö I mean…” Szerencsére legfeljebb csak az interjú szervezőjénél sikerült égnem egy picit, aki jelezte, hogy most már tudja kapcsolni Danny Elfmant…
Fel voltam készülve a legrosszabbra, kétszavas válaszokra, végtére is rockzenészként kezdte és sokáig az is maradt a filmzeneszerzés mellett is, és hát a brit származású, végtelenül udvarias Harry Gregson-Williams sem volt valami bőbeszédű. Ám Elfman az első, bevezetőnek szánt kérdésemre közel tíz percen át válaszolt, aztán a másodikra is. Kezdtem megijedni, hogy nem fog beleférni az időbe a sok kérdés, amit összeírtam, és főleg a cikk apropójául szolgáló 2005-ös filmek nem jönnek szóba, ezért azokkal kapcsolatban felvetettem egy rövid témát: sajnálom, hogy sok vacakkal ellentétben ezeket nem jelölték Golden Globe-ra. Erre bőségesen kifejtette a véleményét a díjátadókról, és mire befejezte, a másik úriember beleszólt a telefonba, hogy most már tegyem fel az utolsó kérdésemet. Te jó ég – gondoltam, és elképesztő igyekezettel próbáltam egy globális, három kérdést egyesítő témát előhozni. Erre is részletes választ adott – nagyon kedves volt, és Gregson-Williamsszel ellentétben ezúttal kifejezetten úgy éreztem, tényleg szívesen cseveg velem, és tényleg jól érzi magát a beszélgetés során –, majd amikor elhallgatott, szépen megköszöntem az interjút. A másik úriember azonban éppen mással foglalkozhatott, mert nem szólt bele, így Elfman is tovább vitte a szót, aztán én is kérdeztem még egyet, és így lett végül a húszpercesre tervezett interjúból több mint fél óra, amit egy csöppet sem bántam. Ami pedig Elfman bőbeszédűségét illeti – soha rosszabb interjúalanyt!