H260310172431
K270411182501
Sz280512192602
Cs290613202703
P300714212804
Sz010815222905
V020916233006

Összes blogok

2010/01/10

nagyanyám több, mint ötven éve nem ivott annyira, hogy egy kicsit is becsípjen, ÖTVEN ÉVE nem volt részeg, basszus, ez csak nekem tűnik hihetetlennek? 79 éves... de akkor is húzós ez. Plusz ha hozzáveszem, hogy évtizedek óta ma került a kezei közé férfi alsónemű először (ő mondta, elég komoly arccal)...

 

hát, én nem akarok megöregedni

Kulcsszavak: öregség

2008/11/24

Kis történet

A tengerparton ült. Árnyékba tolták, rozoga, vén teste nem viselte már el a napsütést. Mögötte az "Intézet". Magafajta öreg, tehetetlen, vagy kevésbé tehetetlen gazdag emberek lelőhelye, akiket a családjuk vagy önmaguk helyeztek el itt, végső megőrzésre, mintegy konzerválásra, míg a halál nem konzervál egy kicsivel nyugodtabb egyensúlyi állapotot. Szép hely volt amúgy, futotta a kedves lakók által befizetett pénzekből. Világos, csíkos napernyők alatt üldögéltek a páciensek - a "Lakók" - hófehér asztalkáknál amelyeken aprósütemény, habos kávé, üdítő, no meg persze az épp aktuális gyógyszerek, újságok, játékok álltak. A legtöbb asztal mellett segéderő is ült, fiatal, kedves hölgyek, nem túl szépek, nem túl dekoratívak, de hát ide nem is ez volt a fontos, gondosan válogatták ki őket, hogy nehogy véletlen túl sok izgalmat okozhassanak a még nem teljesen halott beutaltaknak. Az ő feladatuk az újságok felolvasása, játék az öregekkel és figyelmeztetések mondása volt, úgy is mint: itt az ideje bevenni kedveském az orvosságot, bejönni a melegről, átfordulni a másik oldalra, megkeverni a kártyát vagy csak lépni már egyet végre a sakkfigurával. 

Vele azonban nem törődött senki. Ő volt az egyetlen, aki soha nem szólt. Szellemi képességeit a nullával egyenlőnek tekintették, tk. virág volt, aki leginkább a félárnyékot szerette és boldog volt, ha néha tápoldatozták, vagy megöntözték. Bár ebbéli boldogságának sem adott sohasem hangot. Egyáltalán nem adott ki semmilyen hangot sem. Soha. Reggeli után kitolták a tengerhez legközelebb eső fa alá, boldogan, hogy eggyel kevesebb pácienssel kell foglalkozni, hisz vannak itt elegen azért, mindig van tennivaló, ha nem is túl sok. Szerettek ugyan a nővérkék itt dolgozni, a pénz sem volt rossz, de hát a lazítás mégiscsak lazítás, nem baj az, ha nem kell annyifelé figyelni. 

Szóval ott ült a fa alatt. Egészen kicsi volt már, alig látszott ki a székből, teste ezer ránc, feje kopasz, mint egy csecsemőé. Kezét, arcát májfoltok borították, így is, hogy nem a napon ült meglehetős barna volt, a májfoltok csak kicsit sötétítettek a tónuson. Fehér inget adtak rá reggel, általában azt kapott, nem is volt nagyon más színben neki, ez maradt még a régi életéből. Világos, vékony lenvászon nadrágot viselt az ingekhez, ez mindig frissen volt vasalva, ne üljön már szedett-vedetten. Igaz, nem nagyon nézett senki az öltözékére, mint ahogy rá magára sem, de úgy érezte a személyzet, ha már ennyire nincs vele gond, ez a minimum amit megtehetnek érte. Az ingek és a nadrág azonban lógott rajta. Kifogyott belőlük, teste összeaszott - élő múmia a székben. Az arca nem volt különösebben szép. Ezer ránc futott rajta össze, szemei fénytelenek voltak, az egyik ráadásul homályos is a hályogtól, orra nagy volt és túlméretezettnek tűnt az arcához képest. Más arcon talán nem mutatott volna rosszul, de mit számít ez egy múmiánál? Szája már keskenyre aszott, vékony nyálszál lógott belőle mindig, nem tudta visszaszívni, nem volt ereje hozzá.

Nem lehetett tudni, hogy gondol-e még valamire, vagy nem. Semmit sem lehetett róla tudni. Ült egész nap a székben, hangtalan, este bevitték, lemosdatták, etették, altatták és másnap kezdődött elölről. Mondom: szobanövény, gondosan ápolva. Azért nem beszéltek róla elítélőleg előtte. Sehogy sem beszéltek róla, hozzá se nagyon, csak a szokásos, mindenkinek kijáró kedvességet: Jó reggelt, hogy aludt, most szépen megfürdünk, eszünk, kimegyünk a partra.

Nem válaszolt. Nem azért, mert nem tudott volna. Belefáradt már az örökös válaszokba. Egész életét válaszok adásával töltötte. Az az élet régen volt. Senki nem emlékezett rá rajta kívül. Szerencsének találta ezt, maga sem akart emlékezni a válaszaira. Boldog volt, hogy békén hagyják. Ahogy ült, egyedül a parton, felrémlett neki a képlet, amelyre ő jött rá, meg a rengeteg elgondolás, amely annak idején megrengette a tudományos életet. Emberek dolgoznak azóta is az ellenkezőjének a bizonyításán - sikertelenül. Amikor erre gondolt kis elégtételt érzett, de tudta, nem számít ez már. Itt nem számít. Itt, a széken ülve, nyálát csorgatva igazán nem számít, hogy mit szól a tudományos élet és hány nyelvre fordították le a könyveit. Nézte a tengert. Emlékek merültek fel benne: képtárak, szobrok, színek. Virágok, melyeket nőknek adott. Volt néhány édes csók is. Andalgás a parton. Kisvárosok, szállodák, síelés az Alpokban. Estélyek, ahol csillogtatta briliáns intelligenciáját, amit aztán ügyesen lehetett készpénzre, örömre, gyönyörre váltani a nőknél. Pillanatra behunyta a szemeit, hogy jobban lásson. Nem akarta a jelent látni, a múltat akarta csak. Aztán kinyitotta újra a szemeit és figyelte, miként mossa el az emlékeket a homokkal együtt egy hullám... 

A hullámokkal kapcsolatban lett volna még egy kis kutatnivaló. Igen, azt még be lehetett volna fejezni. Az energia, amelyet így lehetett volna nyerni... Ez sem számít már. Semmi se számít. Eltemetve, magányosan üldögélt a parton, élő halott, nézte a vizet és várta, hogy betolják a székét a házba. Jó lesz ez így már ebben az életben. Gondolta, hogy most az egyszer visszaszívja a nyálát, összeszedi hozzá az erejét. Aztán letett erről is. Hadd folyjon. Eggyel több csepp igazán nem számít az ingen.