A tengerparton ült. Árnyékba tolták, rozoga, vén teste nem
viselte már el a napsütést. Mögötte az "Intézet". Magafajta öreg,
tehetetlen, vagy kevésbé tehetetlen gazdag emberek lelőhelye,
akiket a családjuk vagy önmaguk helyeztek el itt, végső megőrzésre,
mintegy konzerválásra, míg a halál nem konzervál egy kicsivel
nyugodtabb egyensúlyi állapotot. Szép hely volt amúgy, futotta a
kedves lakók által befizetett pénzekből. Világos, csíkos napernyők
alatt üldögéltek a páciensek - a "Lakók" - hófehér asztalkáknál
amelyeken aprósütemény, habos kávé, üdítő, no meg persze az épp
aktuális gyógyszerek, újságok, játékok álltak. A legtöbb asztal
mellett segéderő is ült, fiatal, kedves hölgyek, nem túl szépek,
nem túl dekoratívak, de hát ide nem is ez volt a fontos, gondosan
válogatták ki őket, hogy nehogy véletlen túl sok izgalmat
okozhassanak a még nem teljesen halott beutaltaknak. Az ő feladatuk
az újságok felolvasása, játék az öregekkel és figyelmeztetések
mondása volt, úgy is mint: itt az ideje bevenni kedveském az
orvosságot, bejönni a melegről, átfordulni a másik oldalra,
megkeverni a kártyát vagy csak lépni már egyet végre a
sakkfigurával.
Vele azonban nem törődött senki. Ő volt az egyetlen, aki soha
nem szólt. Szellemi képességeit a nullával egyenlőnek tekintették,
tk. virág volt, aki leginkább a félárnyékot szerette és boldog
volt, ha néha tápoldatozták, vagy megöntözték. Bár ebbéli
boldogságának sem adott sohasem hangot. Egyáltalán nem adott ki
semmilyen hangot sem. Soha. Reggeli után kitolták a tengerhez
legközelebb eső fa alá, boldogan, hogy eggyel kevesebb pácienssel
kell foglalkozni, hisz vannak itt elegen azért, mindig van
tennivaló, ha nem is túl sok. Szerettek ugyan a nővérkék itt
dolgozni, a pénz sem volt rossz, de hát a lazítás mégiscsak
lazítás, nem baj az, ha nem kell annyifelé figyelni.
Szóval ott ült a fa alatt. Egészen kicsi volt már, alig látszott
ki a székből, teste ezer ránc, feje kopasz, mint egy csecsemőé.
Kezét, arcát májfoltok borították, így is, hogy nem a napon ült
meglehetős barna volt, a májfoltok csak kicsit sötétítettek a
tónuson. Fehér inget adtak rá reggel, általában azt kapott, nem is
volt nagyon más színben neki, ez maradt még a régi életéből.
Világos, vékony lenvászon nadrágot viselt az ingekhez, ez mindig
frissen volt vasalva, ne üljön már szedett-vedetten. Igaz, nem
nagyon nézett senki az öltözékére, mint ahogy rá magára sem, de úgy
érezte a személyzet, ha már ennyire nincs vele gond, ez a minimum
amit megtehetnek érte. Az ingek és a nadrág azonban lógott rajta.
Kifogyott belőlük, teste összeaszott - élő múmia a székben. Az arca
nem volt különösebben szép. Ezer ránc futott rajta össze, szemei
fénytelenek voltak, az egyik ráadásul homályos is a hályogtól, orra
nagy volt és túlméretezettnek tűnt az arcához képest. Más arcon
talán nem mutatott volna rosszul, de mit számít ez egy múmiánál?
Szája már keskenyre aszott, vékony nyálszál lógott belőle mindig,
nem tudta visszaszívni, nem volt ereje hozzá.
Nem lehetett tudni, hogy gondol-e még valamire, vagy nem. Semmit
sem lehetett róla tudni. Ült egész nap a székben, hangtalan, este
bevitték, lemosdatták, etették, altatták és másnap kezdődött
elölről. Mondom: szobanövény, gondosan ápolva. Azért nem beszéltek
róla elítélőleg előtte. Sehogy sem beszéltek róla, hozzá se nagyon,
csak a szokásos, mindenkinek kijáró kedvességet: Jó reggelt, hogy
aludt, most szépen megfürdünk, eszünk, kimegyünk a partra.
Nem válaszolt. Nem azért, mert nem tudott volna. Belefáradt már
az örökös válaszokba. Egész életét válaszok adásával töltötte. Az
az élet régen volt. Senki nem emlékezett rá rajta kívül.
Szerencsének találta ezt, maga sem akart emlékezni a válaszaira.
Boldog volt, hogy békén hagyják. Ahogy ült, egyedül a parton,
felrémlett neki a képlet, amelyre ő jött rá, meg a rengeteg
elgondolás, amely annak idején megrengette a tudományos életet.
Emberek dolgoznak azóta is az ellenkezőjének a bizonyításán -
sikertelenül. Amikor erre gondolt kis elégtételt érzett, de tudta,
nem számít ez már. Itt nem számít. Itt, a széken ülve, nyálát
csorgatva igazán nem számít, hogy mit szól a tudományos élet és
hány nyelvre fordították le a könyveit. Nézte a tengert. Emlékek
merültek fel benne: képtárak, szobrok, színek. Virágok, melyeket
nőknek adott. Volt néhány édes csók is. Andalgás a parton.
Kisvárosok, szállodák, síelés az Alpokban. Estélyek, ahol
csillogtatta briliáns intelligenciáját, amit aztán ügyesen lehetett
készpénzre, örömre, gyönyörre váltani a nőknél. Pillanatra behunyta
a szemeit, hogy jobban lásson. Nem akarta a jelent látni, a múltat
akarta csak. Aztán kinyitotta újra a szemeit és figyelte, miként
mossa el az emlékeket a homokkal együtt egy hullám...
A hullámokkal kapcsolatban lett volna még egy kis kutatnivaló.
Igen, azt még be lehetett volna fejezni. Az energia, amelyet így
lehetett volna nyerni... Ez sem számít már. Semmi se számít.
Eltemetve, magányosan üldögélt a parton, élő halott, nézte a vizet
és várta, hogy betolják a székét a házba. Jó lesz ez így már ebben
az életben. Gondolta, hogy most az egyszer visszaszívja a nyálát,
összeszedi hozzá az erejét. Aztán letett erről is. Hadd folyjon.
Eggyel több csepp igazán nem számít az ingen.