H260310172431
K270411182501
Sz280512192602
Cs290613202703
P300714212804
Sz010815222905
V020916233006

Összes blogok

2011/08/02

Néha lehetne annyival könnyebb...
Csak az élet nem erről szól, ugye? 

2011/07/15

Én annyi mindent nem értek!

2011/06/01

Kételyek, üresség, miegymás... vagyis egy furcsa érzés

Életunt hangulatban vagyok, efelől nincs kétségem. Pedig ma jó hírek is jutottak hozzám. De, mivel mégis olyan üresnek érzem magam, úgy döntöttem írok ide. Az írás szokott némileg segíteni, de most még csak egy fikarcnyi értékes mondanivalót vagy érzést sem tudok kipréselni magamból, így maradt a blog...

Ürességem mibenlétét illetőleg, annyit említenék meg, hogy efelől már vannak kételyeim. Mitől lehetek ilyen üres?... hmm egyszer azt írtam egy versben, hogy "Nélküled nem vagyok más, csak vizet töltő,/ lélektelen, üres költő" (A vers címe: Szomjazom)  Ez még a klasszikus korszakomból származó idézet, de a lényeg ugyanaz. Az üresség vajon hiány lenne? Egyáltalán a hiány ürességet jelent? Nem tudom... azt viszont könnyű belátni, hogy ezt rajtam kívül most kevesen érthetik, sőt még magam sem értem. Nem is tudom, hogy érthető -e egyáltalán. Tétova vagyok és esetlen, valamint üres. Délelőtt még a boldogságban úsztam, aztán pár órával ezelőtt már a szomorúság fellegei táncoltak a fejem felett, de legalább éreztem, hogy valami marcangolja a szívemet és ebből kifolyólag érezhettem azt is, hogy még a helyén van a szívem....vagy legalábbis ami megmaradt belőle... Most viszont amit érzek, és amit csinálok a totális semmi, a teljes vegetálás szintjén, mikor már csak létezik az ember, de éppen hogy csak nem felejt el lélegezni. Beállt a totális zombi állapot. Na ebből próbálom most magam kirángatni. Nem kellene unatkoznom, hiszen akadna dolgom bőven, ez most más. Már a tömegesen hallgatott guns n roses számok sem segítenek, sőt nem is kívánja őket a fülem. És a lelkem sem. És a legrosszabb: nem tudom mitől van ez az állapot, csak sejtem...

 

Akkor mit is sejtek valójában? Azt sejtem és azt hiszem, hogy mindenkinek kell egy kicsit üresnek lennie, ahhoz, hogy aztán valaki más által majd feltöltődjön. Nem akarok én itt a szerelemről papolni, mert értelmetlen lenne és elcsépelt. Sokkal inkább az emberekről és az emberségről ejtenék pár szót.

 

Meg kell találnunk az ellenfelünket és a társunkat is az életünkben, hogy majd segítsenek minket utunkon. Az ellenfél is lehet hasznos, ha tudjuk a hasznunkra fordítani, a társ pedig segít a küzdelemben. Tehát kell egy erő és egy ellenerő mindenki életében. Ám mi van, ha mindezeket egyetlen egy személyben találja meg. Benne van az ellenfél és az ellenség, mely gyűlöletet vált ki belőlünk, viszont ott lángol valami a szemében, amelyből tudjuk, hogy hű bajtársunk lehet az úton és szeretjük. Ha ilyet találunk, bizonyára szerencsések vagyunk. De, mi van akkor, ha az érzés nem kölcsönös? Lehetséges egyáltalán ilyen, ha ekkora erőkről van szó? Vagy mi van akkor, ha az illető nem képes kifejezni az érzelmeit vagy csak egyszerűen fél tőlük és inkább homokba dugja a fejét?

 

Nos ez a helyzet az én életemben is azt hiszem. Van egy személy (nevezzük mostantól Y-nak), aki annyira végletes és kettős érzelmeket vált ki belőlem, hogy úgy érzem minden pillantásától meghalok miközben én is szívesen megölném őt. Ez valamiféle öngyilkos merénylet-érzés. Eléggé nehéz ezt szavakba önteni, kivéve ha versről van szó. Nem sok olyan emberről hallottam, aki mesélt volna ilyen érzésekről, de tudom, hogy nem vagyok ezzel egyedül. Sokan félnek kimondani, hogy beleszerettek az ellenségükbe és mégtöbben titkon babusgatják magukban az érzést és a megfelelő pillanatra várnak. Megint mások megpróbálják elfelejteni vagy levegőnek nézni az illetőt. De mit is mondott erre John Lennon? "Megpróbáltalak levegőnek nézni, de rájöttem, hogy levegő nélkül nem tudok élni."

 

 Én meg arra jöttem rá, hogy én egyáltalán nem voltam ilyen ember annak előtte. Korábban ki tudtam mutatni az érzelmeimet és igen végletes ember voltam. Nyíltan, őszintén tudtam beszélni az érzésekről. Ez kb. 8 éves koromig volt így... Aztán elrontottak a "felnőttek" és rájöttem, hogy nem szabad kiadnom magamból semmit, mert akkor sebezhetővé válok. Mostanában viszont egyre gyakrabban fejezem ki érzéseimet szavakban. Amik eddig csak verseket és egyéb alkotásokat szültek, azok most már prózában is megfogalmazódnak. Akinek meg tudok nyílni, őszintén el tudom mondani azt, hogy milyen folyamatok játszódnak le bennem. És többnyire érzem mások érzelmeit, problémáit is, még ha el sem mondják mi bántja őket. Nagyon nehéz egy hazug világban igaz(ság)nak lenni és kilógni a sorból, de felszabadító érzés. Miért nem beszél mindenki nyíltan a problémáiról? Miért kell álarcot öltenünk magunkra és jó pofát vágni a dolgokhoz vagy éppen rosszat, mikor mit követelnek meg a társadalmi elvárások? Én nem akarok ilyen lenni és úgy gondolom nem is vagyok. Azonban van egy személy, akinek nem látom előre a lépéseit, nem tudom kitalálni mire is gondol. Teljesen összezavar és felkavar körülöttem minden állóvizet. Magával ragad és elsodor, mint egy nyári vihar és ugyanúgy le is tör, akárcsak a szél a törékeny ágakat... Ez a személy pedig nem más, mint Y.

 

 

Azt hiszem ez a bejegyzés most itt véget is ér. Később még talán írok arról, hogy miért nem tudom elszánni magam egy sorsdöntő lépésre, de most erre nem vagyok képes.

 

Köszönöm mindenkinek aki elolvassa és elgondolkodik rajta némileg. Hiszen máshogy is lehetne élni. A trágyadombon is lehet dúskálni: lásd: A kiskakas gyémánt félkrajcárja. Ja, és a török császárt is ki lehet játszani ;)