H260310172431
K270411182501
Sz280512192602
Cs290613202703
P300714212804
Sz010815222905
V020916233006

Összes blogok

2009/05/02

vallomások

A leírt vonások nyugtázóinak 

Azért élek, hogy elmeséljem az életem, jelöli címként egy Gabriel García Márquez szépirodalmi mű. Bár bevallom derekasan eddig még nem olvastam ezt a regényt, de bizton állíthatom, jegyzeteim között szerepel. Sajnos nekem szinte minden apró gondolatom mellé cédulákat kell rögzítenem rajta hatalmas, színes felkiáltójellel, mert több mint valószínű agyam memória kiépülésekor még én magam sem voltam a helyszínen, vagy csupán nem emlékszem rá.

Talán már feltűnt a kedves Olvasóknak (a kedves szó nem marketingfogás, és nem azért van rávésve e lap rostanyagára, mert tán így akarnám belopni magam a közönség szívébe, de úgy tartom, aki már idáig eljutott toprongyos szövegelésem sorai között, kiérdemli a kedves posztot) hogy, ez a pár betű nem hordoz magában anyagiasságot, nem tartozik hozzá semmi csak én: Feith Nóra vagyok, üdvözöllek. A világ rossz szokásának tartom a nevek zártságát. A börtönökhöz hasonlítanám. Meghallják a nevem, és azonosítanak. Beleraknak egy fém konzervdobozba, hogy lehetőleg megőrüljek a körkörözéstől, és amint a lüktető gondolatok felterjesztetik magukat, meglátják a doboz oldalán lévő barázdás reményt, mászni kezdenek, velük együtt mennék. Apró gondolataim kis ujjakkal simogatják a rideg fémet, tudják jól, hogy szavakkal, ráadásul kettővel álmaik a megvalósíthatatlanság felé menetelnek szüntelen. Majd vékony körmök szakadnak két tagba, karistolják az ezüstszínű bádogot, s a fülsiketítő agylármától gondolataim visszahullnak, a sötétbe, rádőlnek a betűreformált alakokra. Öröktől fogva az létezik mindenki lelkében, amit vél. Ha kollektívan belevágtak egy babkonzervbe, akkor onnantól fogva, nem létezik más csak a többség akarata. Egyszer, ha majd kiemelnek, és a világosságra kerülök, az is tejhatalmuk egy sérthetetlen döntése lesz. Ültem már ilyesfajta főzelékes bödön alján. A rendszer hibásnak kódolt, és vagy két éven át bujkálásra ítéltetett. Nevemre büdös por hullott, eltakart, és valaki más lettem. Igaz énem már a kosz paplanja alatt álmodik, s csak egy-két szemrebbentgetésre képes. Olyan volt ez, mint első pillanataimban, amikor fejjel lefelé próbáltam ezt a világot leképezni. Ha innen közelítjük, a hengerben töltött éveim után újjászülettem. Ekkor indult be igazán Fortuna kereke, s a tudatosabb cselekvések ideje is egyre inkább elérkezettnek látszott. Az irodalom utáni érdeklődésem e tájt kezdődött, ám már előtte is fűződtek lelkem és számos mondatra formált gondolatok között gyengédebb szálak, nem tagadom mindig is viszonyunk volt. Szeretem őt, s úgy érzem sose mondta még ki, de képes érzelmeimet viszonozni, sőt rettentően hálás is miattuk, halálomig fojtogat negédesen múlhatatlan szerelmével. Egy a probléma vele, bigámiában él, poligámiában, csalfa akár az utcasarki lányok. Persze mióta él ő nem vett tudomás a pénz hatalmáról, jóllehet az frontálisan ütközött lapjainak.

Eddig még nem jegyeztem konkrét dátumot, ez az élet akár teljesen fiktív is lehetne, vagy talán a jövőben létezne. Kevés ember igazán érdeklődő, a legtöbb kapcsolatom is csupán felületes, olcsó komédia. Nem vágyom rá, hogy megismerjétek a korom, azt a helyet, ahol kiszabadítottak az anyabörtönből, és hogy mi a kedvenc italom. Nem vágyom rá, hogy megismerjetek engem. Így hát elsősorban magamnak írom, amit írok, ámde valóban örömmel tölt el - és ha bárki is rám nézne ilyenkor, látná a cinkos kis mosolyt számsarkában – mikor élvezettel olvassák az írásaim.

Szóval, vagy tettel, ismét megcáfolnám magam, jöjjön pár frászos konkrétum piszkos, anyagias világomból:

  • Nem igazán lehet panaszom a gyermekkoromat tekintve, elég sablonszerű volt, mint általában mindenki gyerekkora. Néhány seb, bár ezek inkább csak a horzsolásig merülhettek ki. Hát igen, vigyáztak rám, teljes felelősséggel. Tartott, ameddig tartott, valójában mindig nincsen vége.
  • Aztán jött életem első nagyobb hibája. A balett tagozat. Külön pontot szentelnék neki, hiszen ezt mindenki tudta már akkor is, hogy nem az én világom. Lassanként már a tömjénfüsttel telített tánctermekben sem ment a risza, végül is, elértek valamit: totálisan kiirtották belőlem mindazt, amit meg akartak tanítani. Elég rossz pszichológia szerint dolgozhattak, mert napról-napra nehezebb ólomsúlyokkal a lábamon léptem be a fehér terembe. Az önbizalmamat is leküldték az első vécén, mert akár merre néztem magam láttam. Vagyis a hátsó felem helyén egy nyers cipót, benne két ropival. Hát helló világ, ez lennék én. Persze, épp hogy kalandozásokba kezdtem volna legbelül, arra kaptam magam, hogy tyúkmellem előrenyomódik, vállaim pedig természetellenes módon háttérbe szorultak, ő volt a mesternő. Az arca teátrális gonddal volt kifestve, mintha éppenséggel az Operaházban kellett volna fellépnie. Ám ez még semmi, olykor felénk is közelített undorító vattapamacsaival, kettőt ránk vágott - vagy, ahogy ő mondta odasózott – mosolygott egyet, s továbblökött. Néha volt pár véres seb a fejbőrömön is, de csak tűrtük, és szépen mosolyogtunk. Sajnos néha még ma is érzem a görcsös rángást az ízületeimben. Csupán tizenegy évet pocsékoltam el egyetlen egy hibára, semmiség, mondom ezt ma, de azokat a játszadozással teli éveket már sohasem látom többé viszont.
  • Persze később bepótoltam tehetősen. Tizenöt évesen, mit tudtam én mi az, hogy kihasználni valakit, de három év távlatából már nem érdekel, ki mit mond, akkori buta fejemre, mert amit el lehet szúrni, azt törvényszerűen el is kell. Önhibámból természetesen terjedt minden, hipergyorsasággal, mint az ADSL-vonalon.
  • Eddigi három gimnazista évemet úgy írom le, mint a szürke és színes falakat. Mindennek legalább két oldala van, a barátok, esték az Uciban, szaggatottsággal, sejtelmességgel, homállyal, de mégsem nevezném balladának. Hulltak az örömkönnyek, meg persze a bánat is bekopogtatott párszor gyönge szívünk ajtaján. De mindig volt egy Élmény, amelybe fojthattuk elvesztett szerelmeinket, vagy csak úgy, mert már kollektívan beleborultunk volna egy kanál vízbe. Ilyenkor gondolunk még most is a jó öreg kékítőre, és összegyűlünk, hogy utáljuk az egész francos világot. Ilyen alkalmakkor mindig több erő és bátorság van bennünk, akár arra is elég, hogy a számunkra hőn szeretett egyéneket elküldjük jó délre egy Fokföldig címzett ládában. Hiába növünk fel, ez így marad. A szürke oldalra helyeztem mindent, ami az iskola falain belül történik. Az igazat megvallva nem mondanám, hogy a szörnyűnél is jóval szörnyűbb, inkább agycsapolás. Mintha a falak, és az emberek infúziós csöveket dugdostak volna belém, és úgy szívják le minden maradék értelmemet is, ahogyan a kis boci mohón issza anyja meleg tejét. Gondoltam már rá, hogy lehet ez egy másik dimenzió. Csak állok. Állok teljesen egyedül. Mindenki suhan, messze megy el tőlem, meg se szólal, csak mennek és mennem kell. Rakom előre cipőimet, azután valaki megérint, de nekem mennem kell, nektek mennetek kell, tovább… tovább. Mert élünk, ahogy élünk, de nekem mennem kell tovább egy úton, és mindenki másnak egy másikon. Bizony-bizony, megy a trappolás, kit érdekel az már, hogy én ki vagyok?
Kulcsszavak: ééélek