H260310172431
K270411182501
Sz280512192602
Cs290613202703
P300714212804
Sz010815222905
V020916233006

Összes blogok

2011/11/22

Fórumról

A múltkor, hogy kölcsönadtam nickemet, amit szépen kitiltottak :) arra gondoltam, hogy ha kitiltanák a brekkancs nicket úgy, hogy eltüntetnék fölüle a nevet, akkor hogy találnám meg írásaimat ottan? Nem kéne nekem elhoznom, idetranszportálnom, mint jogos tulajdonomat? 

Aztán beszélgettem vkivel, aki mondta, hogy olvasgatja a régi írásokat. Aztán elkezdtem én is olvasni, vmit kerestem is, az igaz, de aztán mást találtam meg...

Szóval ez egy régi firka onnan és tervezem, hogy szépen át fogok ide másolni mindent, amit arra érdemesnek találok.

2008. 05.02.

 

Az anyák napja kapcsán töprengtem el azon, hogy miből és mikor mérhető le, hogy jó szülő-e az ember? 20 éves koromban költöztem el otthonról. Nem hiszem, hogy sokkal tovább bírtam volna. Különösebb baj persze nem volt a felmenőimmel, megtették, amit tehettek. Szerettek nyilván a maguk módján. A költözésem sem lett volna lehetséges a segítségük nélkül, mint ahogy azóta sok minden más sem. 
A tesómmal sajnos jobban felsültek mint velem, köszönhető ez talán annyiból nekem, hogy nem maradtam velük. Tesóm akkor még viszonylag kicsi volt. Érzékeny korszaka volt az neki és nagyon nem tettek jót vele abban az időben a következetlenségükkel, kényeztetésükkel, meg sok minden mással sem. Rajtam nagyon nem volt mit nevelni, jó gyerek vagyok ab ovo. Hehe. Tesómmal mai napig is furcsa a viszonyuk, egyrészt felnéznek rá, imponál neki, másrészt szidják, mint a bokrot. Bennem is ilyen ambivalens érzéseket vált ki, azt hiszem az ő típusához vonzódom: karakteres, lehengerlő, nagyvonalú, nincsenek kapcsolatteremtési gondjai, előzékeny, végtelenül udvarias, értelmes, bárhol meg lehet vele jelenni, mondjuk nem marad észrevétlen, tény. :) És a másik arca persze... Két napot nem bírnék ki vele. Tébolydába kerülnék, tuti. De nem csodálom, hogy anyámék büszkék rá. Mint ahogy azt sem, hogy szidják is. Van miért. De amit szidnak benne, azokat a tulajdonságait ők hagyták érvényre kerülni, burjánzani, sőt tápoldatozták is, hogy szebben fejlődjön. :( 
Sokszor hallom ki magamból a szüleimet. Utálom. Félek, hogy én is tápoldatozok olyasmiket, amiket vagdalni kellene és félek attól is, hogy sem a tápozásért, sem a vagdalásért nem lesznek nekem hálásak az utódok. Hogy talán rosszul ítélem meg a vagdosandókat. Vagy csak nem jó szerszámot használok. Tövestől kéne én meg csak a leveleket szedem. Vagy olyanokat tépek ki tövestől, amiket segíteni kellene. Olyan nehéz mindig észnél lenni. Állandóan. Persze segít a józan ész, meg ugye az anyai ösztön. De nyilván az én szüleim is jót akartak. Meg az ő szüleik is. Vagy nem is tudom... Akkoriban nem nagyon agyaltak a gyerekek lelkivilágán. Nőttek ahogy nőttek, a felnőttek meg élték a maguk életét. Legalábbis ez derült ki számomra az elbeszélésekből. Nem is lehet tőlük ezért sokat várni. 
Elkezdtem megint egy csomó mindenen rágódni... Régi történetek jutottak az eszembe, érzések jönnek fel, emlékek, jók, rosszak... Fura dolog a család. Szövevényes háló. Fonalak maradnak elszövetlen, problémák megoldatlan vagy feldolgozatlan, titkok, amikről nem beszélünk, dolgok, amikről nem úgy beszélünk ahogy valójában voltak... Mindenki tesz hozzá valamit és nem lehet tudni, hogy az az ember aki mondjuk én vagyok, mennyiben őrzi egy család örökségét és mennyiben képes függetleníteni magát mindentől. Mint ahogy az arcvonásokat is örökítjük, valószínűleg örökítünk egy csomó más dolgot is. 

Szóval nem tudom tényleg , mikor fog kiderülni, hogy jól csináltam-e a dolgomat. Talán majd, ha egyszer unokáim lesznek. Remélem van még addig jó pár évem. :)) 

Kulcsszavak: áthozatal