Megint abban az öreg házban laktunk.
Lebegett a mennyezet. Azt gondoltam, biztos erobikoznak a
nyugdíjasok. Nézd, mondtam, lebeg a mennyezet, talán szólni kellene
az öregeknek, ne ugráljanak. És csak feküdtem az ágyon, néztem,
hogy ereszkedik a födém egyre lejjebb, hogy táncol a plafon, és
akkor jött a víz, kövér vízcseppek buggyantak elő, végiggördültek a
falon, a falról csepegett, és nem is fal volt, akkor láttam, hanem
vászon, hatalmas hullámívű redőkkel, és ahogy fellebbentette az
október szagú szél, nagy, tágas terek voltak ottan harsogó, vastag
gyeppel, éles kontúrokkal, hogy kedvem támadt lóval vágtázni, bele
a vad zöldbe. És hát nem is ház volt az, hanem sátor, én vontam
magam köré - a kisgyerekek és a kis állatok szeretik az ilyen
kuckószerű dolgokat, ahol elbújhatnak, vagy titkos indián
vagyok.
És találkoztam Vele, és teljes volt, de nem nagyon tiszta, mert az
ilyen függvényszerű dolgokat én sose láttam át igazán, csak le
akartam nyűgözni; hát táncoltam a színpadon, szép, komoly zenére
táncoltam hófehér, lebbenő tüllben, felette örvénylett a barna
hajam, alatta meg a fehér rózsaszirmok, és az maga volt a
szenvedély, és az egész előadás mindössze három percig tartott, de
micsoda katartikus három perc volt az - ott állt elől, csak nézett
fényes tekintettel, és a nézők őrjöngve tapsoltak, és akkor vége
lett.
Hosszú táviratok jönnek-mennek odaátról ideátra, meg vissza.
