Összes blogok

Tiszta hülyét álmodtam. Egy olyan csajról, aki ált isiban volt az osztálytársam. Mondjuk kifejezetten nem rajongtam ezért az osztályért, de ezzel a lánnyal pont nem volt semmi bajom. Egyrészt, másrészt meg mikor voltam 14 éves, hogy nap, min nap lássam? Azóta a mintegy 19 évben meg találkoztunk tízszer.

Szóval valahogy nagyon ködös az egész, nem is értem miért lődörgök vele, de mintha valami sátras fesztivál lenne, de valami normálisabb, mondjukj Kapolcs. És, mintha valami feladatunk is lenne, ami nem egészen tiszta, de mindegy is.

A lényeg, hogy iszonyú idegesítően viselkedett  álmomban a csaj. Tudjátok, amikor valaki borzasztóan halkan beszél, és meg kell feszülni, hogy egyáltalán megértsd, amit mond. Plusz folyamatosan leszart, soha nem szólt semmiről, ha volt olyan infó, ami engem is érintett volna, pedig valamiért egymásra lettünk volna utalva. Valójában nem csinált semmi olyat, ami látványos szemétség lett volna, csak én éreztem, hogy nagyon az. Kezdtem látni magam kívülről, hogy látszólag teljesen ok nélkül kifordulok magamból és agresszívvá válok.

Szóval nem értem.

Van egy akármilyen élet. Nagyjából kiszámítható hétköznapokkal. Még akkor is, ha a kiszámíthatóságba beletartozik egy jó adag spontaneitás, ennek következtében némi kiszámíthatatlanság mégis.

Deee akkor is... úgy lehet tudni, hogy nagyjából mi van, mi várható, mi lehetséges.

Aztán egyszercsak fogja magát és bekúszik oldalról alig észrevehetően egy olyan kis huncut hasznavehetetlenség a maga elragadó öncélúságával. Annyira bájos, de álomszerű, hogy lehetetlenség komolyan venni.

De aztán ott van. Újra és újra. És a jelenlétével egyre mélyebbre fúrja magát a tudatban, kis csápokat ereszt és megkapaszkodik, először csak néhány dologban, aztán már azt veszed észre, hogy mindenben megjelenik. Mindenben. De csak olyan átlátszóan, egyáltalán nem kézzelfogható.

Ettől persze az élet egészen pontosan ugyanúgy megy tovább, a konkrét eseményekre nincs kihatása. Ugyanazok a napok ismétlődnek, ugyanúgy... De mégsem egélszen. Mert ott van benne az a kis izé.

Aztán gondolatban elkezdesz élni egy másik életet. És nem tudod eldönteni, hogy ez a te igazi utad, amire mindig is vágytál, vagy beleálmodod magad valaki más örjítően felszabadító szabadságába? És aztán megkérded, hogy nem mindegy?

Mi a franc ez a kispolgári ragaszkodás az ócska megszokáshoz? Félelem az ismeretlentől? Vágy az ismeretlen iránt.

Rettegés attól, hogy egyszer csak mégsem lesz ott, és mégsem szippant magába. Tudom, hogy vissza út mindig van. De van előre is?

Vagy végre legalább felkapcsolhatnák azt a rohadt villanyt, hogy legalább egy kicsit jobban lássak. :o)

Erre pedig Kriszta hívta fel a figyelmemet tegnap.

És tudjátok mit?!

Baromi jó lenne egy ilyenbe belevágni egyszer! Talán nem is sokára. Bár nem egyedül. Az biztosan nem menne. De jó lenne. Nagyon.

Cicmarekkal szoktunk úgy aludni, hogy odabújik mellém az ágyban, szépen összegömbölyödik, én átölelem, ő meg hálásan dorombol. Aztán, ha megunja, elmegy, tesz-vesz a lakásban, ami sajna abban szokott kimerülni, hogy egy idő után nekiáll baromi zajosan pakolászni, evvel mintegy utalva arra, hogy már itt lenne az ideje a reggelinek, elvégre elmúlt négy óra. Namost én ezt pedig többnyire nem gondolom így, hanem valami egészen más, ámbár cifrát. Ilyenkor félkómásan gyorsan levadászom, kiteszem a szobából, bezárom az ajtót, matasson odakinn, de nekem még gyorsan aludnom kell.

Pont így történt ez ma is (megjegyzem, úgy hogy éjfélkor indultunk haza kocsival Bécsből, és nyolckor volt jelenésem munkában). Szóval cica kirakva, én az ágyba bújva, gyorsan visszaaludva. És akkor kezdődött az a fajta álom, ami azért szemét, mert ugyanaz a környezet, ami a valóságban is, ezért egy jóideig nem tudom, hogy éppen álmodom. Szóval fekszem ott, és egyszercsak visszabújik mellém a macsek. Még tűnődtem is álmomban, hogy nahát, nem sikerült becsuknom az ajtót, vagy mit keres itt megint Szaffi? Aztán egy idő után gyanús lett a macsek, és jobban megnéztem. Ugyanolyan szürke és puha volt a bundája, de valahogy mégis tudtam, hogy nem ő az. Aztán megnéztem a szemét, és nem zöld volt, akkor már biztosan tudtam, hogy ez egy idegen jószág. De már ő is tudta, hogy lelebuklott és agresszívan kezdett viselkedni. Én meg teljesen beparáztam, hogy hogy került ez most ide, és különbenis, biztos bántotta Szaffit. Megpróbáltam megfogni, hogy kitegyem a lakásból, de belém mélyesztette a karmait, még a farkával is kapaszkodott, de valahogy kijutottunk a körfolyosóra. Ott leraktam, de visszasurrant a lakásba, aztán megfogtam mégegyszer, de addigra már nem egyedül volt, legalább hárman lettek (ebből az egyik a tigris volt a calvin and hobbs-ból, de az is nagyon félelmetes volt :o) )megint kimetem afolyosóra és megpróbáltam messzebbre dobni, hogy míg bezárom az ajtót, addig ne tudjon visszarohanni. De túl nagyon lendítettem és a macs átrepült a korláton, és nagyonagyon lassan zuhant le a másodikról. Megnéztem, ahogy földet ér, attól tartottam, hogy egészen lapos kis vértócsa lesz belőle, de nem, felállt. Egy pillanatra, utána végleg összerogyott.. Mindez persze az éjszaka közepén... én gyorsan vissza akartram osonni, de észrevettem, hogy a folyosó másik oldaláról valaki végignézte a jelenetet. Gyorsan visszabújtam, magamra zártam az ajtót, és néztem a macska hulláját az ajtó abakán keresztül, közben hallgatóztam, figyeltem ahogy kinn összegyűlnek az emberek, és megbeszélik, hogy az a kazah nő volt az, ő dobta ki a folyosóról amacskát. (Álmomban még mosolyogtam is, hogy vajon miért hívnak engem a házban a kazah nőnek...) Ekkor el is indultak megtorolni, a gondnok bekopogott, én beengedtem, és gyors magyarázatba kezdtem, hogy nem direkt volt, amitől furcsamód megenyhült, és az ablakon (ami igaziból nincs is) kiabált ki a többieknek, hogy hagyjátok, véletlen volt. Aztán nem lincseltek meg.

Írnom kéne, aszondják. Ja, írni. Hova? Mit?

Nem arról van szó, hogy a fejem üres, hogy nem jár semmin az agyam, hogy nem gyötörnek kínzó álmok, hogy üres lennék, érzelmek nélkül, de nem jön ki. Hiába.

Ha belegondolok, már régóta van ez így. Túl ritkán pakolom ki, ha valami bánt. És persze a jót... azt sem feltétlenül. Végsősoron valahogy így születik meg a hülye kis külön világ, ami elszigetel és ufóvá tesz itt. Idegen leszek. Hurrá.

Persze vannak olyanok, akik voltak bent. Nem sokan, de vannak. Szóval külön öröm, amikor úgy veszik el ebből valaki, hogy nem értem, miért.

És ebből vannak pl. a gyötrő álmok. Meglepő távlatokból is visszajárnak az elveszettek, kísértenek, és ez borzasztóan megvisel.

Gyakran álmodok hülyeségeket. A legutóbbi gyögyszem alant:

Hirtelen megvilágosodással rádöbbenek, hogy én bizony terhes vagyok. Aztán gyorsan átfut a fejemen, hogy jójó, de vajon ki lehet az apa? Aztán lenézek, szép nagy a hasam. A kezemben pedig egy hatalmas pohárban viceházmester, azt iszogatom. Aztán bevillan, hogy nadehát én még nem is voltam terhesgondozáson. Egyen sem. És különben is mi legyen a neve a gyereknek? Ezen gyorsan de hosszasan elgondolkozom, végül arra az elhatározásra jutok, hogy a Hortenzia az jó lesz.

Ebben a pillanatban elfolyik a magzatvíz, no, gondolom, remek. Ekkor feltűnnek anyuék, akik közlik, hogy, jó, akkor most gyorsan elmegyünk repülővel Norvégiában, mert ott kell  szülnöm. Kérdem, hogy miért, de közben már repülünk is. Miért, miért,hát mert nagyanyád ott élt fiatal korában. Ja, akkor már világos. Pár pillanat után megérkezünk, de a terep olyan, mint valami online szerepjátéknál. Nagy placcon kéne átjutni a szülőszobáig, ahol mindenféle viking harcosok, meg élőhalottak, monszták próbálják utunkat állni. Ekkor még elhangzik valami történet nagyanyám harci képességeiről, de aztán végre felébredtem.

 

Lehet magyarázni!

:o)