H0108152229
K0209162330
Sz0310172431
Cs0411182501
P0512192602
Sz0613202703
V0714212804

Összes blogok

2010/08/17

A szisszenős szösszenetekről

Mióta megláttam a sok hűt meg hát, azóta tűnődöm, hogy vajon mi váltja ki az emberekből (és persze Belőletek) ezeket a reakciókat. Hogy mi a jóSten volt az abban a pár sorban, amin ennyire megdöbbentetek.

Erről a pár sorról beszélek: http://www.sarok.org/users/redsnake/m_380347/

Emberből vagyok. Remélem.

Nyűgökkel, nyafikkal, nevetéssel, sőt igazi, jóízű röhögéssel. Gondolatokkal. Fura képzetekkel, mint mások, csak én nem bánom, ha elengedődik a fantáziám. Szeretem, ha csaponganak a gondolataim. És néha szeretem leírni is őket.

Nevet adok a tárgyaknak magam körül, és nevet adok az érzéseknek is, sőt, az élet különböző történéseit is a nevükön tudom nevezni. Talán abban különbözünk, hogy ki merem mondani = le merem írni....?

De hiszen ez is én vagyok...

A dühöt, bánatot, a közönyt milyen szépen meg tudjuk fogalmazni. Beszélünk róla. Érdeklődünk... A vágyat, azt talán rejtegetni kellene?? Hozzánk tartozik az is. Sőt. Az tesz igazán elevenné.

Kulcsszavak: filó

2010/08/15

Ennek itt is helye van

Sokáig nem sütöttem "komoly" sütiket, csak egyszerű, könnyen összedobható kis rágcsákat. Aztán hozzám kerül a nagyanyám nyújtódeszkája és sodrófája. Ahányszor használom, annyiszor ő fogja a kezemet. Ezen a deszkán nem lehet elrontani semmit sem.

 

Nagyszüleim régi bútora között otthon érezném magam. Benne lenne a fában az érintésük, a fogantyúkon a simításuk. A régi szekrények őriznék az ő drága leheletüket, a sóhajtásaikat. Talán még a gondolataik is beivódtak az ő tárgyaikba, és óriási kincsként megkaphatnék belőlük egy-egy apró szilánkot.

 

A saját bútoraim között vannak újak, amik nyers fa létükre most engem, minket szívnak magukba. Beléjük párologtatom magamat... én fogom elkoptatni őket. Itt egy kis horpadás, ott egy kis repedés, és már bele is tettem magamból egy kis gondolatot, egy szisszenést. Amikor a kids befestették a saját bútorukat, akkor minden egyet ecsetvonással egy-egy mozdulatukat rejtették el bennük.

 

Ha valaki majd sok év múlva az én bútoraim közelében jár, engem is idegennek fog majd érezni. De ha a véreim örökölnek bármit belőlem, amit nyomként hagyhatok magam után, akkor talán érzik majd ők is azt, amit én érzek: a kötődést, a gondoskodást, a törődést, a szeretetet - talán a vér szavát, nagyanyám réges-régi, kopott és hajlott, de számomra szent sodrófáján át.

Kulcsszavak: filó

2010/08/13

Volt egyszer egy...

Volt és van is jó pár ismerősöm. Csatangolunk egymás mellett az életben. Néha koccanunk, néha távolodunk. Közben szemmel tartjuk egymást - látjuk a másikat, akár naponta, akár csak pár havonta, és van, akit sok éve sem. Az idő fogalma szétcsúszik, értelmezhetetlenné válik: a kapcsolódás az, ami megfogalmazható.

Járjuk a kis hülye magán-ösvényeinket. Néha botladozunk, olyankor próbálunk kapaszkodni, ha épp van a közelünkben valaki: ha van kibe. Vagy beindul a nagy vágta, és csak egy oldalra csapott pillantásból próbáljuk megsejteni, hogy tartja-e még valaki ezt a tempót. Megállni, tűnődni ebben a végtelen, időtlen széles sávú pályán talán majdnem lehetetlen.

 

És mégis... mégis vannak pillanatok, amikor majdnem orra esek: behúzták a vészféket vagy mi, hirtelen megvilágosodik minden, kitisztul a világ, eltűnik a rohanás és minden más: csak az űr marad körülöttem, csodálatosan fényesen, és a ragyogó halványkék semmiben lebegve megdermed még a gondolat is, mert....

 

akkor döbbenek rá, abban az alig megfogható icipici szekundumban, hogy legszívesebben megragadnám a másik grabancát, és odavágnám a szemébe:

édesssssSapa, baszki, itt ügetsz mellettem, járjuk a magunk útját, de legszívesebben a nyakadba varrnám magam, rád másznék és megtapadnék a testeden,  mint egy pohos pióca, és imádnálak, mint a sosemvolt istenemet, térdre borulva szeretnélek, reszketve próbálnám a szád sarkát megcsókolni, ölelnélek reggel és délben és este és éjszaka, ott lennék, amikor akarsz és észrevétlenné válnék, ha úgy akarod, és megtennék mindent, mindent ami erőmből telik ------ csak szeress... csak szeress kicsit engem. Csak szoríts egy kis helyet magadon... csak adj pár csepp véredet nekem... Csak nekem legyél velem.

 

És aztán az utak és a gondolatok hirtelen zökkennek egyet, és már ott is vagyunk ahol voltunk. Megint menetelünk, sétálunk, loholunk, néha átesünk egymás lábán, bukdácsolunk vagy épp hegyet gyártunk magunk elé, hogy legyen mire felrohanni... és az a röpke valami, az a kis tollpihényi, szinte nem is létező gondolat, ami egy villanásnyira a sejtek szintjéig itatta át a lényünket, az eltűnt, nincs... talán nem is volt.

Biztosan csak egy másik dimenzióból idetévedt másvalaki álma volt...

Kulcsszavak: filó

2010/08/04

Erynnis

 

"Asszonyom, Ön mestere a bosszúállásnak" - lelkendezett annak idején Lajhár. Na igen, akkoriban még jó kis topikok voltak azok, jó kis vitákkal, önvizsgálatra és érvekre kényszerítőek, beszélgetésekkel, amiken napokig lehetett rágcsálódni.

 

Különös, személyre szabott recherché a bosszú. A kesergős fájdalom nyálkás talaján fejlődik, és a düh apró szikráitól szökken szárba, majd a könyörtelen logika cirógatására kezd igazán beérni. Minél érettebb, annál mesteribb - mondaná erre Lajhár.

Az igazit bosszút évekig cirógatja, nevelgeti az ember odabenn. Először csak göcsörtös, lilás-zöld akarás az egész, csak vak körvonalak indái csapkodnak össze-vissza. Aztán szép lassan csiszolódik. Itt egy kis kicsinyesség: el vele. Amott meg némi önbizalom-hiány, nos, ezt azonnal pótolni kell. Körítés. Az lényeges. Fontos. Mert az adja meg az igazi ízét. Az időzítés - micsoda szervezést igényel a tökéletesítése! 

És aztán egyszer csak ott áll, magasodik a tökéletes remekmű. A mesteri bosszú. Az az egyedi jószág, amit csak az idő volt képes olyan rendkívülivé finomítani. A személyre szabott gyilkos módszer.

 

De....

 

Az igazi Mester sosem adja ki kezéből a főművét. Kiárusítani a legszebbre sikerült csiszolást, ez egyenlő lenne az árulással.

Az igazi Mester lehet, hogy bölcs. Tudja, hogy a mestermű sosem fog elkészülni. Tudja, hogy az idő neki dolgozik, és messze van még az a sosem...

 

Kulcsszavak: filó

2010/07/07

Grafó filó

Kids még sehol, így kiélem az elfojtott grafomán hajlamomat. 

Azon tűnődöm, hogy hová lett a grafomániám. Illetve nem lett sehová, végül is, mert vanik az, csak el van bújva. Mintha megrémült volna valamitől, és most farokbehúzva csücsörögne valahol odabenn.

Emlékszem, először akkor álltam le, amikor közölve lett velem vala, hogy ilyen marhaságokat írok ahelyett hogy....

Aztán másodszor akkor, amikor "ne karistoljak már azzal a rohadt ceruzával az éjszaka közepén".

Aztán többedszerre, amikor belegondoltam, hogy nyálasan fröcsögő vigyorral meséli valaki, hogy ő miket tud, mert képzeld, RS azt írta, hogy. És itt jöttek az erofanok. Egyébként azok ott, a régi hp-n némi bővítésre szorulnának, mert volt még pár azokon kívül is, sőt. Ha már. Akkor. (by Brekkancs.) 

Ki kellene írni rá, hogy nakkkérem, lehet tippelni, mert a gyönyörű és kívánatos és észbontó és kexi és (ide tessék még gondolni pár űberalles jelzőt) szerzőnővel a következők közül egyetlenegy történet esett meg, az összes többi a határtalan képzeletének büszke szüleménye, és tessék: nyereményjáték indul, tessék kitalálni, melyik volt az az egy. A nyeremény: a válasz.

(Úgysem találta ki még soha senki. Hehe.)

 

Szóval az írhatnékom mintha kezdene feléledni tetszhalott álmából, kezdi lerázni a kis nyafikat, és mintha, mintha nyiladozna... Ha többet lennék gép előtt, lehet, hogy hozzákezdtem volna a folytatáshoz - addig már eljutottam, hogy átolvastam az eddigi fejezeteket.

És akkor máris itt egy újabb para, amivel vissza lehet takarózni a grafomániát: jajjaj, a fenébe, tutira nem fogom tudni ugyanabban a stílusban folytatni...

De a fffenébe már.

Never give up, never surrender!

Csakazértis!! :)

Kulcsszavak: filó

2010/04/15

Csontvázak

 

Mostanság egyre többször nyílik meg előttem olyan ajtó, amit addig észre sem lehetett venni, hogy ott van. És egyszer csak upsz, ott egy kilincs, hozzá se kell érnem, már nyílik is, magától, és esnek, zuhognak ki belőle a dzsudzsuk, alig bírom visszazárni az ajtókat.

 

Van olyan ajtó, amit tényleg még sose láttam. Fene se tudja, honnan került oda. És tuti, hogy dzsudzsu van mögötte. Csak résnyire nyitottam, épp hogy csak bekukkantsak - és már ott ordított egy szakasznyi. Jujjj!

 

Van olyan ajtó is persze, amit jól ismerek. Varázsajtó. Ahányszor rányitok, upsz, egy dzsudzsu. Ugranak. A csukott ajtó mögött ugrásra készen várják, mikor moccan az ajtó, és már szökkennek is elő. Ha egy évben egyszer nyitom, akkor egy évben egyszer esnek rám. Ha naponta többször, akkor naponta többször.

 

Egyáltalán létezik olyan ajtó, ami mögött nincsen csontváz.....? :(

 

Kulcsszavak: filó

2009/02/11

Jó hazafiak

Hmmm... mintha ezt már egyszer leírtam volna, de nem találom sehol sem. Hát akkor... megint. Hátha ez itt most majd megmarad.

 

Tűnődöm.

Én nem zajosan, ordibálva, maileket dobálva, molotov-koktéllal tüntetve, felvonulva vagy verekedve, sírva vagy anyázva tűnődöm, csak így szép csendesen, odabenn magamban...  Már napok, hetek óta.

Ezen a cigányozáson jár az agyam. Kis ember módján, ahogy szokott.

Nincs semmi bajom az emberrel - ha valóban abból az anyagból gyúrták, amire valszeg eleve rendeltetett. Dolgozó, gondolkodó, játszó EMBERNEK.

A bajom akkor kezdődik, akkor a nációkat vesszük sorra: ez cigány (oppardon: roma, bár a volt szomszédaim sosem érezték sértőnek egyik betűcsoportot sem), az sváb, emez bolgár, én meg magyar volnék vagy mi... De hogy sem a sváb ismerősömnek, sem a bolgár rokonomnak, sem nekem magamnak nem sértő, ha a nemzetiségemet a nevén nevezik, az valahogy nekünk természetes... 

A bajom ott folytatódik, hogy amikor megvédünk egy etnikumot, azt MIÉRT tesszük? Azért, mert csodaszép, rendezett falvakba rendeződik? Vagy mert hajnaltól késő estig dolgozik a kertészetében, és a legszebb zöldséget-gyümölcsöt termeli...? Ez ugye meg sem fordul a fejünkben???Pedig minden, hazámban élő kisebbségnek megvan a maga "jellemzője"... Ugye.

És a bajom ott csúcsosodik ki, amikor én, a magyar kisebbségi, a magyar nemzetiségi magyar - amikor ÉN érzem azt, hogy a hazámban csak nekem nincs becsületem, tiszteletem, védelmem, szószólóm: törvényem...

 

UFF.

 

PS. Maestro, ha törölnéd, inkább szólj pls. Nincs kedvem harmadszor is leírni.

Kulcsszavak: filó

2009/02/09

Magamban-mojólás E-nak :)

Azt ígértem, hogy elmesélem ezt a fura fordított deja-vu érzést. Hogy leírok valamit, aztán eltelik pár hónap, sőt van hogy pár ÉV, aztán upsz: mint amikor a váratlan füles repül, úgy akad a szemembe szinte ugyanaz, amit én magam alkottam, írtam... Röhöghetek én ezen, hogy Einstein is gondolt ilyet jééé... de nem, nem erről van szó. Mintha néha a jövőbe látnék, vagy a múltba nézek ilyenkor, valami rohadt mélyre temetett múltba....? Mert volt már festő, akinek a képe már vagy tizenöt éves, de soha életemben nem láttam, még akkor sem, amikor tíz éve megírtam azt a bizonyos mesét... de amikor nemrég boldogan az orrom alá tolták, hogy nahát, te ERRŐL a festményről írtál ugye? - akkor nem kaptam levegőt sem....

Hhhuh, félre a komolykodással. Plebs elé nem szórunk gyöngyöt, mert magunk is megdisznósodunk.

 

 

Nassszóval, drága szép barátném, az úúúgy vóóót, hogy... hogy...

Na nem.

Nem adok ki minden furaságot, ami itt benn cincorog, legyen elég egy példázat.

 

Szóval jó idővel ezelőtt, valamikor pár hónapja volt egy játék, hogy milyennek rajzolnám le az én erdőmet. Leírtam... Leírtam, amennyit ki mertem adni magamból: a hajlékony, egymásba fonódó ezüstös törzseket, a szimbiózisban élő óriási organizmust, a gondolkodó erdőt, ami energiát és erőt képes adni, megvédeni magát és az övéit - ami több, mint növények sokasága.. Ami eleven egészet alkot. Az erdőt, ami valahol mélyen az emlékeimben él: a színeit, a formáit, a varázslatát, a békéjét, az értelmét, a keménységét, a lágyságát, a pengeéles ágait,... de még inkább az érzést magát, azt, ami olyan tiszta odabenn néha, hogy csak csendesen bólogatok rá magamban: igen... ilyen.

Aztán tegnap féllázasan-félálomban lestem a tévét, és egyszer csak ráriadtam a saját erdőmre. Ott volt előttem... Ahogy mindig is. Kilométer magasan hajladoztak a vékony, de erős törzsek...  Rajzolva, filmezve, megalkotva, úgy, ahogyan emlékezem rá, ahogyan én magam sem adhattam volna vissza tökéletesebbre...

Hát íme. Itt láttam:

http://port.hu/foldonkivuliek_extraterrestrial/pls/fi/films.film_page?i_perf_id=9398128&i_where=1&i_where_tv=1

 

Kulcsszavak: filó

2009/01/22

Hasznos.... hol, mi... ki.

Hasznos, ha az ember használható. Olyan igazán felemelő, faszagányos érzés, hogy valamire, hogy hasznot hajt, hogy igény van rá, hogy alkalmas, mert bizony hasznos. Hasznos a maga kis egyéni, utánozható módján - mégis a sokból ő lett kiválasztva, mert ő a legjobb, vagy ... ne rugaszkodjunk már el ennyire a valóság ragacsos talajáról ugye - vagy mert kéznél van, és kapható, használható, és a felmerült igényt pont alkalmason képes kielégíteni.

Hmmm... Maslow hierarchiája... húzzuk már szépen magunkra! ... meg a helyzetre.

Van ugye először is a fizikai (monnyuk szépen: fiziológiai) igény. Ez végtelenül pórias, egyszerű: levegőt venni KELL, enni KELL, és ha szomjas vagyok, iszok, ha éhes vagyok, eszek, és ha b....nom kell, hát b...ok. Szokom volt mondani ugye.

Aztán ott a biztonságérzet. A mockosz anyagiak, pölö. Vagy... ne menjünk el gazdasági irányba, maradjunk szépen a hasznosságnál: a biztonságos kex sem elhanyagolható tényező ofkósz.

És rögtön a harmadik helyen, máris, a szeretet igénye. Nos kérem... erre hasznosnak lenni, na az már nem pite. Mármint hogy ezt az igényt legyen képes az ember lánya kielégíteni. Szeretni kell Stone-t pölö. Hazaérek, és addig köröz körülöttem a pupuccsal, amíg alaposan meg nem gyömöszölöm. Akkor meg van nyugodva, mert érzi, hogy szeretve vagyon... Szóval... még egy ilyen egészen kicsike, szőrös és büdös állat is odáig meg vissza vagyon a szeretetért. És nem és nem nyughatik, amíg ki nem kényszeríti a szeretést, ha magától nem menne... Ügyes. Profi. Lehet, ő csinálja jól.

Aztán persze van még a piramis csúcsa felé a kompetencia, az illetékesség szükséglete... Naná. Csakis illetékességből ugye. Mert kompetens.

Meg a kognitív szükségletek. Ahammm... Gondolni, azt kérem, tudni kell.  Sőt, szükséges gondolni. Amikor szükség van rá. Igény merül fel rá. Nem kell sűrűn, nem kell ám minden órában (mint a marhák ugye), elég pár naponta, vagy pár hetente - de akkor ott a szükség, és gondolni kell.

Az esztétika meg a többi már majdnem elhanyagolható... kit érdekel, amikor szükség van?! 

És amíg van egy hasznos hol, mi, ki, aki a fizikai igényeket képes szállítani, amíg hasznosak vagyunk, mert a fizikai igényeknek megfelelünk, addig... addig kérem, maradunk mély tisztelettel a tudós Abraham iránt, aki mindezt oly szépen volt képes piramisba foglalni, hogy azt a piramist szinte az élet minden szegletére rá lehet húzni.

 

 

PS. 

Hadd idézzem nagy kedvencemet, Senecát.

Imago animi sermo est.

Én ma - hallgattam. 

Kulcsszavak: csend filó

2008/04/21

Checking on

Figyelem az embereket mostanában magam körül. Neeem, nincs benne szándékosság,  vagy tudatosság, vagy gonizás: ez most "csak úgy" jön, vagy valamiért éppen mostanában nyílt rá a szemem, apélótudja... de figyelem őket.

Most másképpen, mint szokásom. Most nem az utazós játékommal szórakozom: ránézni egy idegen arcra és olvasni belőle, tudni, hogy mit érez, honnan jön, hová tart, mit él éppen... hogy milyen ember. Most nem a fiziognómiával szórakozom. Most kézzel foghatóbb megfigyeléseim vannak.

Kollégákat, ismerősöket, barátokat figyelgetek. Reakciókat. Szemvillanásokat látok, mindentudó vagy jólértesült, lenéző vagy hülyének néző kis rezzenéseket. Pici mozdulatot, amihez csak egy tollpihét kellene érinteni ahhoz, hogy nyílt felhívás váljon belőle... pedig már régen nem keringőzöm. Kérdezek, és sokszor csak utólag ugrik be, hogy upsz: már megint figyeltem a válaszokat!! Nem a mondatot, a szavakat... nem. Hanem a rezdülést, az ujjakat, azt a pici félfordulatot.

Tényleg nem értem, mikor tanultam meg ennyire a body-speech trükkjeit, de egy biztos: ha én magam nem is használom (=tudatosan), attól még rohadtul tisztán képes vagyok érteni belőle.

Szóval... csak óvatosan, feleim.

A zöregasszon figyel.

 

És még valami, ami itt motoz belül már egy ideje.

Ismerkedünk, nézegetjük egymást, közelítünk, próbálunk rájönni, ki is az a másik ember.... és boldogan vetjük rá magunkat az ingyér szórt apró infómorzsákra, mintha azokból össze lehetne állítani valakit.

Csak csendesen súgok: á-ááá.... Ez nem ilyen egyszerű, hombres. Amit egy kolléga lát, az nem ugyanaz, amit a csücsökben mutatok, vagy a képtárban, és megint egészen más vagyok házimamuszként, más egy koncerten csápolva, más egy erdő közepén egy fát ölelgetve, más konyhatündiként, amikor a Tesómnak főzőcskézek, és más, rohadtul más, amikor mindezt egybe próbálod gyúrni....

Egy pohár is csak egyben pohár... egyetlen apró üvegszilánkjából valszeg árnyalatnyi fogalmad lenne, hogy mi a jó büdös francra való.

Kulcsszavak: filó