H2804111825
K2905121926
Sz3006132027
Cs3107142128
P0108152201
Sz0209162302
V0310172403

Összes blogok

2019/01/05

Zseppéndz.

Ez a zseppéndz dolog ez azóta foglalkoztat, mióta az Emese elmesélte hét évesen, hogy neki van zseppénze, kap.

Ez az osztálytársaknál eleinte úgy ment, hogy volt egy heti apanázs, mondjuk két forint (egy forint volt a fagyi). Lehetett összespórolni.

Később a gyerekek kaptak pénzt, ha segítettek, nem tudom, miért a tüzifa-vágás jut az eszembe, biztos inkább ilyenek voltak, hogy mosogatás. Itt is ez megy. "Ha akarja azt a kurva ipadat, mosogathat egy hónapig, aztán azt elköltheti, én meg nem veszem neki mán!"

Nekem se, Nietonak se volt zseppéndzünk, amikor gyerekek voltunk. Lehetett a szülők elé járulni tervvel, előre kidolgozott érvelésekkel, és akkor vagy megvették, vagy nem. Gyakran nem, illetve már gondoltak rá és majd nem tudom mikor, megkapom. Vagy gondolkozzak rajta még egy évet, és majd akkor esetleg. Nem is merek magamnak venni semmit, ha nem gondolkodtam rajta két hónapot, legalább. Pedig, ahogy Kati barátnőm mondaná, "Karalábé, a pénz el lesz cseszve!", függetlenül attól, mennyit rugózunk rajta előre, jó lesz-e, amit majd veszünk.

Hát, mondanom sem kell, nekem egyik verzió sem tetszik, de próbáltam nem rágondolni sokáig. Fél évvel ezelőtt viszont a kis Bir odaállt elém, hogy anyu, kaphatnék-e zseppéndzt.

Jáj, Karalábé!

Azt mondtam Birnek, hogy zseppéndzt nem adok, ami az enyém, az az övé is, amit tudok megveszek neki, ami hülyeség, arra nem költök szívesen így sem, úgy sem. Ha szeretne olyan pénzt, ami csak az övé, meg kell keresnie. Én nem fogok neki fizetni, mert a ház körüli dolgokat meg kell csinálni a mindennapi élethez, engem sem fizet senki ezért, ezt a saját javunkra csináljuk.

De, ha akar, készíthet dolgokat, és megpróbálhatja őket eladni, az a pénz az övé lesz, tőlem azt vesz rajta, amit akar, néhány egyértelmű kivétellel persze. Ebben mindig szívesen segítek, amit csak tudok. Mondta, hogy jó.

Ez fél év alatt a Zseppiac koncepciójává nőtt, amit a három járniképes gyerek közös vállalkozása.

Vettünk nekik játékra szánt, de ténylegesen használható, gyerek méretű szép kis piaci standot. A fél év alatt csináltak ékszereket, képeslapokat, könyvjelzőt, zsebtükröt, gyertyát, falidíszeket és táblákat, virághajót, szájzsírt, fürdősót, kitűzőt, befőttet, Iki ültetett uborkapalántát, készítettünk Hatchimals-szerű játékot, kiszínezett bevásárlószatyrot. Üc, ha kedve van, süt tortát (mikrós), Bir sajtos pogácsát, Iki frissen facsart limonádét ajánl. Szigorú kitétel, hogy csak saját készítésű áru lehet a piacon, tehát megúnt játék péndául nem. Ezzel, mikor kedvük van, kiülnek a ház elé, váltják egymást, ha valaki megunja, aki árul, olvas, üldögél, nézelődik, a többi az udvaron biciklizik. Tegnap hat órai munkával tizenhárom dollárt kerestek, de egy jó napon kétszer ennyi is összejön. Nemcsak a környékbeli gyerekek vetődnek oda, hanem a tengerpartra sétáló párocskák, munkások vesznek ezt-azt.

Minden alkalommal rácsodálkozunk Nietoval a tényre, hogy itt biztonságosan ki lehet a gyerekeket tenni a ház elé, hogy áruljál. Aki nem szereti a gyerekeket, simán átmegy az utca másik oldalára, aki szereti, még az autóval is megáll, beszél hozzájuk, biztatja őket, érdeklődik, megismerjük a kedvesebb szomszédokat is.

Megtanulják a gyerekek egymástól azt is, hogy magabiztosan kiálljanak azért, ami az ő kezük munkája, sőt, ami a testvérük keze munkája, világosan elmondják, mit hogyan lehet használni, érthetően és udvariasan beszéljenek idegenekkel, észrevegyék, jó- vagy rosszándékú az illető, kifejezzék a tetszésüket vagy nem-tetszésüket, azaz a kommunikációs képességük javul, ami ebben a teknológiával elöntött világban nem semmi eredmény.

Meg dolgoznak, tervezni kell a termékeket, számolni kell, mit mennyiért lehet eladni, mennyi munka, mennyit kell rá költeni, és ügyesednek is, készítés közben. 

Üc rendszerint arra költi a pénzét ("Anya, kaptam egy pénzt!",- mondja, akár tjz centest kap, akár öt dollárost), hogy megveszi Birtől, amire vágyik a Zseppiacról, Iki csak elrakja, de Bir már komolyan gyűjteni kezdett, azon gondolkodik, mire. Amit nem tesz be a befőttesüvegbe (apja 20%-al megtoldja neki mindig), azt olyan játékokra költi, amit nem nagyon vennénk meg neki, de kedvesen kölcsön ajánlja, a testvéreinek is vesz ezt-azt. Nem szólunk bele, de öröm látni.

Annak is örülök, hogy ahelyett, hogy én lennék a szülő, aki nem ad elég pénzt, ahelyett én vagyok a szülő, aki segít: segít kitalálni, hogy kell csinálni ezt-azt, segít megrajzolni a táblát, segít kivinni a standot, segít megvenni a hozzávalókat.

A gyerekek meg büszkék lehetnek, hogy a munkájuk ér valamit, de tanulják is, hogy a pénz nem a fáról hullik vagy anya zsebében nő, és ha azt mondom, hatszáz dollár egy i-pad, akkor van fogalmuk, legalábbis Birnek, az mennyi munka is pontosan.

Aztán ha nincs, nincs, ha elfogyott, akkor el kell kezdeni rajta gondolkodni, mit készítünk legközelebb, mikor lehet kiülni árulni megint.

Arról nem is beszélve, hogy a standot lehet látni az ablakból, tehát amíg kint árulnak, addig anya főz, rendet rak, szoptat, micsoda luxus!

"- Anya tegnap jött egy néni, olyan aranyos volt! Nagyon szeretett volna csokitortát, de nem szerette a csokit, nagyon szeretett volna limonádét, de nem szerette a limonádét, de tudod, mi volt a kedvenc ennivalója? A cheese scone!

- Sajtos pogácsa.

- A sajtos pogácsa! Vett mindjárt kettőt! Nagyon aranyos volt!"

Kulcsszavak: én anyalábé Üc Bir Iki

2019/01/04

Beszarsz, olvassa ezt még valaki?
Kulcsszavak: re

Jaj. A sarok laptopert kialt, utalom a telos billentyűzet.

Ma megerdeztek tőlem, hogy mi a blau cabiz. 

Nemetek voltak, akik -szerintem- a gyerekkel kerdeztettek meg, hogy ne tunjenek hülyének.

 

Nos az, főtt vörös káposzta. En imadom. Ódákat lehet tőle fingani, epp egészséges ahhoz, hogy ezt az ember neha bevallalja.

2019/01/02

Mai ötletem az olyan hordozható eszköz, amelyet a hűtőhöz kötve a termelődött hőt leadja az úszómedence vizének, így csökkentve az áramszámlát.

Illetve, hát lehetne olyan hőszivattyút, amely az úszómedence vizét melegítve, a kint sütögetéshez felszolgált italoknak, salátáknak hűtött teret biztosítva segítené elő a hőcserét.

 

Kulcsszavak: ötletlábé én

December 1-jen beteg lett az új sarga kiscicam, fel eves, kisfiu. Valami rosszat evett, patkanymeregre gyanakodtunk, gyenge lett, allandoan aludt, nem evett semmit, fura volt a szeme. 

Délután tényszerűen beközöltem anyámmal, hogy szerintem nem marad meg. Azzal a kényszeru gondolattal tertem nyugovóra, hogy reggel ott talalom a fotelben kimeredve.

 

Hajnal volt. Arra ebredtem, hogy a macska a paplanomon hosszaban jarkal. Gondoltam, ha mar rajtam jarkal, csak megmarad.

Csakhogy egy erzes azt mondta, menjek ki a konyhaba. 

Kiteptem magam az alvo testből, es a januarban meghalt nagymamam ült a széken, de sötétben. Anyukam lelkevel beszelgetett. 

Mama, ha te vagy az, fogd meg a kezem! Es megfogta. A vaksotetben is felismertem inas ujjait, hideg, de eros kezfogasat. Innen tudtam, hogy tenyleg ő, es itthon van. 

 

Egy kepvagassal időt, és teret utaztunk. Beton lépcső felfele vezeto. Ekkor mar 3-an voltak, mamám, egy regebbi elhalalozott rokonom, aki inkabb mamanak volt unokatesoja, es egy 3., ot nem ismertem fel, csak aurajanak puszta sugalmazasa közölte velem, hogy apám anyja. Mama ment fel a lépcsőn, a másik kettő intett, hogy utána. Kicsit merges lettem.

 

Utalom a bizonytalan tényezőket, raadasul meg voltam rola győződve, hogy a macska miatt vannak latogatoban a tulvilagrol. 

- Jo, nem megyek sehova, mondjatok meg vegre, viszitek a macskat, vagy gyogyitani jöttetek?

 

Amit kaptam, egy lesujto pillantas volt a rokonomtol. Egy biztato, sejtelmes mosoly apai nagyanyamtol.

 

Elindultam a lépcsőn. 

Mikor felneztem, mama mar az L alaku kanyar masik agaban volt, a másik ket halott mögöttem, kisertek.

 

Par lépés, es egy hatalmas terasz áll előttem. A halottak az ajtóban maradtak. Onnantol fogva, olyan volt, mintha en, T.M. megszűnt volna, a rokonok nrm erdekeltek, lealltak az ajtoban, es neztek utanam.

 

A hatalmas betonterasz nem szabadba nezett, fedett volt. Jobbra neztem, aprotegla fal, rajta faklyak fenye villódzott. A háttérből a nép kiabalt valamit.

 

Szerelmes voltam. Eltökélt. Végigsetaltam a teraszon, es leneztem. A melyben, ugy 20-30 méter melysegben egy hatalmas, gyönyörű, pihepuha nászágy, benne egy menyasszonynak öltöztetett baba.

 

Innen tudtam meg, hogy menyasszony vagyok, es/de viszont ugranom KELL, mert kinty a falakon tul, zug a nep, és rám várnak. 

 

Nekifutottam. Mert akartam, mert szerettem. Leugrottam a vaskorlaton keresztül, egy felcombig ero kis rabszolgaholmi volt rajtam.

Egy labujjamon levo gyuru majdnem visszalogatott zuhanas kozben, az jutott eszembe, hogy valaki keresztbe akart tenni, de nem sikerült: landoltam a mélységben lévő gyönyörű nászágyban. Felreloktem a babát: tudtam, minden magabiztossagommal tudtam, hogy en vagyok az imádott NŐ!

 

Kint zugott a nép, azt zugta, "Nero!, Nero!"

 

Odalepdelt hozzam jobbról, togat viselt, lattam rajta a vágyat.

 

Rámefeküdt, éreztem, hogy áll a farka. Megőrültem a vágytól.

- Oh, Nero, jó vagy? - kerdeztem kaceran, hogy milyen az ágyban?

- Nagyon jó vagyok!- mondta szintén kaceran

 

Az a puha ágy! Az a vágy! Az a falon túli tömeg, aki minket ünnepelt!

 

 

Leizzadva ebredtem fel: a macska a fotelban, aludt, szuszogott. Innen tudtam, hogy él. De hideg volt, este óta nem sok változás. 

 

Kimentem pisilni. Visszafekudtem. 

5 perccel később egy tompa puffanas a padlón. Apró tipeges. Meg egy puffanas. A hűtőn.

 

A sárga cica a hűtőn ül, felrebillentett fejjel.

 

Éhes.

 

Az én kis időutaztato Istenem. 

 

(Nem jarkalt rajtam ... Csak ugy éreztem?!) 

Kulcsszavak: alomnaplo

2019/01/01

Mai ötletem az überhelp, ahol emberek megosztják a képességeiket, hajlandóságukat, árukat és ki-be kapcsolják az elérhetőségüket. Szintén értékelve vannak. Ha kell valaki, aki felállítsa a sátrat, vigyázzon a gyerekre vagy főzzön, akkor csak felmész az appra, hogy ki lenne elérhető a közelben és milyen ajánlásai vannak.
Kulcsszavak: ötletlábé én

2018/12/31

Marxnak igaza volt

A lét határozza meg a tudatot. Csak a szegények petárdáznak, a gazdag vagy legalább jómódú emberek nem, sőt lenézik és megvetik a petárdázást és ázókat.

Ők tűzijátékoznak.

miért itt írom...

azért, mert szerintem itt a legkevesebb azon embereknek a száma akiktől valaha elvártam volna azt, hogy "sátoros ünnepeken" maguktól is észre vegyenek... Valamint itt egyáltalán nincsenek családom vagy feleségem családjából származó egyének... akiknek esetleg valahol ebből kifolyólag viszketegsége támadhatna...

 Szóval befejeztem... nincs névnap, születésnap, gyerekszületés, karácsony, húsvét meg boldog új évet kívánok... stb... a frász tudja mi maradt ki... többet nem kívánok senkinek sem semmit... Biztos idáig is csak terheltem őket a szavaimmal...

 

Egyszerű az indok: Utálom a viszont kívánok... kívánunk... meg mi egyéb utólagos válaszleveleket a jókívánságaimra.

 

Befejezve.. és ebből könnyen kitudom következtetni azoknak a megjelenőknek a számát, akinek hiányozni fogok a távozásom alkalmával... izé... most kikövetkeztethetik azok, akik következtetni akarnak, hogy mennyire hiányoztak Ők nekem...

Ne törjétek magatokat... még belefáradnátok.

 

A mai ötlet egyszerű: fémkarikás almaszeletelő. A műanyagkarikások középen elrepednek, a nyél között félúton.
Kulcsszavak: ötletlábé én

2018/12/28

Huszonkilenc évesen menedzser voltam egy patikában, olyan országban, ahol senkit sem ismertünk. Kislányom ovodában, én reggelente ötkor edzőterembe jártam, aztán szépen kisminkelve menedzselni a gyógyszertárat. Feladatom volt, hogy építsem a szakmai kapcsolatot a keserű szomszéd orvosi rendelővel, de magabiztos és erős nőként az agresszív drogosokat is kezelnem kellett, gondoskodva vigyázni a szegény idős betegekre, együttdolgozni az angolul alig beszélő, de istenien hatékony kínai kollégámmal. A dolgozói szoba egyben könyvelői szoba is volt, a patikalánc három tulajdonosa rendszeresen ott dolgozott, figyelték az én teljesítményemet is. Semmi kivetnivalót nem találhattak. Munkakezdés előtt negyed órával már nyitottam, mindent pontosan adtunk ki, a betegekkel, munkatársakkal jó hangulat alakult ki hamarosan azután, hogy én átvettem a gyógyszertárat. Havonta mi, a lánc menedzserei hivatalos vacsorán számoltunk be a tapasztalatainkról, és az eredményeket megosztották velünk a tulajdonosok. Az enyém volt a leggyorsabban fejlődő patika, de számokban nem mutatkozó eredményeket is áttoltam, kevesebbet szemeteltünk, tisztaságot teremtettem, a munka barátságos, feszültség mentes légkörben, gyakran mosolyogva és áramvonalasan, hatékonyan folyt.

Egy nap, mikor három főnökből kettő is tárgyalást folytatott a dolgozói szobában, vagyis az irodában, épp befejeztem a gyógyszeradagoló tálcák ellenőrzését és nem volt beteg. Még nem mondtam senkinek, de hat hetes terhes voltam, és rettentően kellett pisilnem. Hátrasétáltam, feltűnésmentesen, mert a drogkiadó és az adagolótálca-készítő is a fürdőszoba közelében volt, az ember csak egy lépéssel tovább, a konyhán keresztül, egy fehér tolóajtót a falba csúsztatva került a kis vécéhelyiségbe. Megkönnyebbülten, bár kicsit feszülten ültem a vécére, mert mégiscsak két idegen férfi tárgyalt egy szobával arréb, és azon gondolkodtam, hogyan fogom megmondani néhány hét múlva, hogy babát várok. Gyorsan végeztem, megtisztálkodtam, lesimítottam a fehér köpenyemet, belepillantottam a tükörbe, és készen álltam rá, hogy megint visszatérjek a kiadóba, a kínai asszisztensen kívül senki sem vehet ennyit észre, hacsak nem jön be egy beteg, de igazán még akkor sem. Mondjuk ha három beteg jönne be egyszerre, akkor igen. De azt már hallanám. 

Indulok is el befelé, de... az ajtó az első három centiméter után beakad. Tolnám visszafele, nem sikerül, megint ki, az sem. Emelem, tolom, húzom, semmi. 

Issstenem.

Felnézek a plafonra.

Senki sem küldött a plafonra üzenetet, most mi a teendő.

Végül dörömbölni kezdek, először csak az asszisztens, majd a két főnök is megjelenik a vécéajtó másik oldalán, kérdezgetik, jól vagyok-e.

Jól.

Épp hugyoztam, és beragadt az ajtó.

Na mindegy, erre sosem kell válaszolni érdemben, nem is mondtam semmit.

Mint kiderült, a földrengés óta már ragadgatott az ajtó, csak sosem jutottak el odáig, hogy megjavítsák.

A lepcses-szájú főnök még egyet ránt az ajtón, egy centiméterrel sikerül arrébb húznia, és végérvényesen beragad. Nem is moccan.

Kezd a feszültség magasabbra hágni, már nem olyan viccesen küldi el az anyjába a nagyzoló főnök a lepcsesszájút.

Közben megérkezik a harmadik főnök is, aki állandóan külföldön van és még sosem találkoztam vele. Annak is mindent el kell mondani, tárgyaltunk, gyógyszerésznő beragadt a vécébe, végül azt is, hogy a lepcsesszájú feltette a pontot az i-re egy emberkedő, de meggondolatlan mozdulattal, az ajtó mozdíthatatlan.

Erre a lepcsesszájú mégjobban felidegesíti magát, elhagyja a műveleti területet, majd visszajön, nekiugrik a falnak (aka gipszkarton, mint itt minden fal), és betöri.

Voálá.

Lehet menni dolgozni.

Kulcsszavak: én