H240209162330
K250310172431
Sz260411182501
Cs270512192602
P280613202703
Sz290714212804
V010815222905

A kard, a térkép és a lobogó balladája

2020/03/10

Éjjel megint rosszul lettem vezetés közben és már nem az első volt. a 40 perces út így 3 órának tűnt, pedig nem voltak sokan, nem volt akadály, amit ne lehetett volna kikerülni. Mellettem egy életről lemondó tag az 50 es klubból duruzsolt, 24+ év után bezárhatta a boltját, már másfél éve csak minuszt termelt, de enélkül nem volt hová mennie. Na, úgyhogy csatlakozott a hétfő estékhez, amiket kicsit szerintem lassítani fog így hogy korban túlerőben vannak, de szerintem amúgy is szomorú kör amit én húzok fel. Szerencsére vannak erre a szerepre is várományosok.

A hidegrázás fél háromkor jött, sokkal később és valamivel a legújabb szervezési probléma után, amit a váratlan internet elszállás miatt nem tudtam kezelni fuldokolva sem. Pedig igyekeztem volna. Most már sikerült egy alternatívát találni de azok meg ugye olyanok, amilyenek a B tervek ... hát nem egy A.

Most azért kezdtem csak írni, hogy a mai rossz érzéseket és élményeket követő jó érzést és gondolatot megragadjam. Zavar pár napja egyébként, hogy nekem tényleg nincsenek érdekes álmaim. A rémálmom csúcsa még mindig az hogy gimnazista vagyok és erotikus álmok helyett is csak különböző partnereim intechangeable tulajdonságait láttatja velem a tuadalattim, amikor kvázi hétköznapi pillanatokban együtt vagyunk-voltunk és pillanatról pillanatra másik és másik arc, név társul már hozzájuk.

Ennek egyszerű magyarázata és továbblendító szála az lehet ugye, hogy úgy érzem és tudom, hogy legtöbbjükhöz gyakorlatilag ugyanazokat az izmokat, képességeket, tulajdonságokat kellett-kell használnom és ezért a tőlük kapott mindenséget és jót is ugyanazon a mérőn értékeltem. PERSZE HOGY NEM HELYES! Ez kivételesen olyasmi ami szerintem sohasem volt helyes.

Egy dokumentumfilm 45 fokban történő megtekintése közben terelődtek gondolataim a kedvenc témámra (hajjaj, mondjuk ezzel talán ma végre áttörtem az eddigi 40 perces határt). A dokumentumfilmben egy nő, egy feleség beszélt arról milyen volt az egyetemi tanár férjével a házasságuk első pár éve, hogy minden apró, otthonról hozott dolgot a férfi követelésére "kicsomagoltak" sokszor gyakorlatilag három napon keresztül beszélték meg és vesézték. Nem tisztem más gerjedelmét elítélni.

Helyette sokkal inkább a magam A terve jutott eszembe és azok a gondolatok, vágyak, amelyeket kimondatlanul hagytam magunk között és még magam előtt is sokszor. Hagyjuk, hogy ott éppen akkor abban a helyzetben miért és mit hibáztam, mert mint tudjuk a listáim végtelenek ilyen szempontból és sokszor a tudatos és tudatallan hibák összekeverednek ebben az esetben is (pedig két külön lista kellene legyen).

Nem akartam ajtóstul rontani a házba. Szondezionár. Fizikailag igen, dehát ilyen téren nem volt soha gondom aminek amúgy nagyon örülök. Azok az ígéretek, amelyek el nem hangoztak csak érintésben és pillantásban vibráltak egy olyan VÉGTELENBE vezető jövő képét mutatták nekem, ahol rajtunk kívül létezhet a világ és mi azon kívül, hogy megpróbáljuk életünk hátralévő részében lassan, héjról héjra lefejteni és megismerni egymást, ahol minden közös randevú, kiruccanás utazás csak egy újabb lehetőség egymást és egymás kölcsönhatásait egymással és a rajtunk kívül derengő virággal kapcsolatban megismerni és a félelem, abban az A tervben az egyedüli valós félelem a haláltól amit én valaha is éreztem, hogy nem lesz időnk ezt a legcsodálatosabb táncot közösen befejezni, hogy az út végére sem fogom őt megismerni teljesen annak ellenére, hogy a külső világ szemében elválaszthatatlan, kéz a kézben és minden más módon összefondóva összetartozó pár vagyunk. Két szerelmes adventi naptár a legcsodálatosabb érzéscsokoládékkal és képekkel az ablakokban.

Milyen beteg gondolat ez most is még mindig időben és térben kétségbeesetten távolodva menekülve futva zuhanva pörögve tőle. Vagy csak szirupos? De még csak szirupos sem szoktam lenni mostanában. Legutoljára egy ritka könyv tudata öntött el forró érzelmekkel ami évekig mindig a szemem előtt volt antikvőáriumokban és nincs meg most sem. Mindehhez köze lehet gyorsan romló és változó állapotomnak. Egyre több kis trükköt használok, hogy a mindennapi tevékenységeket elvégezzem, egyre több mindent teszek meg például, hogy egyre kevesebb emberrel kelljen találkoznom.

Még most is beleborzong a lábam a közös élet gondolatába. PEdig hol vagyunk már. És mikor legutóbb találkoztunk még láttam a szemében, hogy könnyen emlékeztethetném rá mert ő is érez valami hasonlót, de ki tudja? Talán csak egy utolsó érzelmi szabadúszása volt, egy kalandnak nevezhető nosztalgikus kaland négyszemélyes búcsú a leánykortól. Korunkban az igazság helyét átvette a "tetszetős" fogalma és gombóc van a torkomban ha valakit hallok megszelidített emlékeket felidézni úgy hogy emlékszem az igaz igazságra, ami történt és ahogy történt.

A napokat már nem is számolom, csak a szál cigiket. Már az sem érdekel mit hallgatok igazából, ha aludnom kellene remegek minden porcikámban a pokróc alatt ébren pedig könnyező szemmel fogadkozom ha hazaérek akkor majd most alszok és SOHA NEM TESZEM. Bámulok ki az ablakon AHOL NINCS SEMMI az értékes olvasásra szánandó időben és a konvektorra dőlve fázok. Az időt egy macskás macskás naptárba zártam és ha nem tetszik a program akkor üvöltözök vele.

És közben csak Dafoe és Udo Kier maradt nekünk.Ha lenne eszem amúgy akkor tudnám hogy ez egy KIBASZOTTT VISSZASZÁMLÁLÁS valameddig ami senkinek nem lesz jó és legkevésbé nekem. De pont a fenti fantasztius gondolatból levezetve TÉNYLEG nem érdekel, hogy meghalok e vagy sem. Még két hétig jó lenne ha, de semmi nem muszáj.Ez a különbség az A terv és a B terv között ugyebár.


alatriste



©2009 Sarok.org

Search marketing