H2805121926
K2906132027
Sz3007142128
Cs0108152229
P0209162330
Sz0310172431
V0411182501

A kard, a térkép és a lobogó balladája

2020/08/20

A mai álom nagyon vivid volt. Ez egy szó. A fényviszonyokból ítélve 7:43-8:26ig tartott. Tengerparti ház, éjjel. A kert nem teljesen a part mellett volt, legalább 50 méterre hullámzott a sötétben, inkább éreztem mint láttam. szakaszos kerítés a part felé, kb 20 méterenként egy kisebb sütő vagy tábortűz, nem voltak egyformák. A ház tele volt az exekkel és tudtam, hogy még jönnek. Valamiféle csalódásra vártam és tudtam, hogy addig nem érhet véget az ittlét. Úgyhogy egy idő után kitántorogtam a tüzek vonaláig. Kint egy volt osztálytársnőm ivott, akit mai napig gyakran feldob a facebook, érzelem nulla és tudom róla, hogy szingli. Nem beszéltünk. Vigyorogva beült a kocsijába, ami valami pufók vörös rajzfilm sportkocsi volt és teljes erőből rükvercbe rakta és belehajtott az egyik tűzbe. Ott kettétört a kocsi és felrobbant, de ő egy karcolás nélkül kiszállt még mindig mosolyogva. Utána már nem figyeltem rá. Befelé néztem és éppen akkor érkezett meg valaki. Nem láttam az üvegen keresztül, de bemutatkozásul a bentieknek kitárta a denevérszárszárnyait. Ez azért kicsit szűkíti a lehetőségek körét, hogy ki lehetett. Le akartam menni a partra, minél távolabb. Jobbról és fél hátulról követett valaki akiről tudtam kicsoda, de már nem táncolt, késekkel zsonglőrködött. Mondott valamit, szeretném azt hinni, hogy a tenger morajlásától nem értettem, de ez nem igaz, csak nem figyeltem. Valószínűleg a denevérszárnyas volt az utolsó akinek meg kellett jönnie, mert ezután már hagyott felébredni. Szokatlanul ragaszkodó álom volt, nem erőszakos, de tudatta, hogy ő most itt végig fog menni. Így is történt. Vajon az álmoskönyvben milyen passzusok illenének rá?

2020/08/03

hol vagytok lovasok? Hová veszett dalotok, nevetésetek, élcetek és vadságotok. már csak a távolban rég leült porfelhő irányára emlékszem.

Itt van mellett háromféle gyógyszer és a tezst már jelzi hogy jócskán ideje bevenni mindent amit fájdalmat, lázat, görcsöt, szédülést, vérnyomást és mindent megold. Nem tudom, nem teszem, mert más módon nagyobb a baj és tudom hogy ezek egyike sem segít. Talán csak a whiskey, az is csak pár órára megint hogy aztán ugyanott legyek.

Kezdjük a jóval: a bekészített érzések nagyon jóül működnek. Tudtuk, hogy eljöhet az alkalom hogy ezekre a szavakra szükség lesz és a hitben, hogy így is gondoljuk. Ezért készítettük el évekkel ezelőtt erre az alkalomra és beváltak. nincs dráma és nincs katasztrófa. Az érzések persze, mint a tények, makacs dolgok. Azok rágnak és tépnek.

Aztán mejd kiveri a mellkasomat a légkalapács. Olyan gépiesen mentem végig a napi tennivalókon, mintha lenne értelme vagy azok értelmet adhatnak. Értsük, ez nem ajtó bezárulása, hanem csak valami ami az ajtón túl történt és mégis van közünk hozzá. S már előtte is az állapot olyan volt, mintha időt utaztam volna húsban és erekben, ami nem kellemes ám.

Felnéztem a 9-10 évesen elkezdett könysorozat befejező részéből a sötét villamosmegállóban és szinte csalódott voltam, hogy semmi jele nincs a történteknek. Ez mondjuk vicces volt. Talán az volna helyes, hogyha legközelebb én zárnám be ezt az ajtót amikor esélyem van rá. Helyes. Mennyire gyűlölöm ezt a szót és amit jelent. Sértve érzem magamat? Inkább csak hasonló.

Úgyhogy 2004-es DeVotchkát hallgatok megint. Hátha. Miért gipsy punk? Mióta és mi az? Az álinntelektualitás pánmcélja nem sokat segít ezen a ponton. Talán ezért vetkezem le olyan gyakran és szívesen. Talán mert az utazás ellenére egyhelyben tántorgok egy olyan részegségtől amiből nem akarok kijózanodni mert akkor ...

... akkor tudjuk mi lesz ... megint. és az ma már mégennyire sem célravezető, kellemetes, kelendő... ez a jó szó. Zsibbad a karom. A kinti eső bent tartja a meleget és az üveg egyre kívánatosabb. De az csalás. Akkor úgy mondtuk, hogy azzal és úgy fogunk nyerni. Nyertünk ... sokszor és sokat ... ez már azután van. Nem tudok mit kezdeni ebben a betűk utáni jelenetben, ezen a Game Over képernyőn. Pedig megköszönik, hogy végigjátszottam ... esküszöm ... tényleg.

Hát igen, a régi programokban nincs New Game +, hogy a szerzett tudással könnyebben vegyük a régi akadályokat vagy a nosztalgián keresztül érzett hepehupás újrajátszás van, ahol minden ugyanolyan kurva jó és rossz, régi mentésekbe bele-belenyalva. Van hogy órák, napok után jut eszembe hogy beszélgetések közben mi lett volna a helyes válasz. Annyira nem vagyok jelen, mert csak elől és hatul járok, sohasem (na jó, nagyon ritkán) OTT. És abban sincs köszönet!

Mert utána megint AZ VAN. Káini sóhajjal veszem tudomásul, amíg egy piszkos tükörbe nézve, visszapillantóba kacsintva, kikapcsolt képernyőre nézve nem sodródok ismét máshová. Mert nekem itt a számok már nem jelentenek IDŐT! Úgy nézek össze barátaimmal, mintha egy kibaszott zuhanó repülőn ülnénk. És rettegek attól hogy sejtik mekkore a baj.

 Megint csörög ez a szar. Már könnyezek a fájdalomtól. Négyen várnak az érintésen túl. Az éjszakámat akarják, a csendemet és a viszonylagos nyugalmamat. Most kimegyek egy cigire, ami káros és ha eloltja az eső talán lehűt és majd visszajövök és elnézést kérve csatlakozom. De soha senki se gondolja erről legyen szíves, hogy ami most itt van velem vele bárkivel az normális vagy az normális lesz. Régen nem az, egész életemben egy rövid rést láttam, amikor normális lehetett volna. Én fordítottam hátat. De nem csak én. Mindenki közös bűne az ami van, mert engedve lett, mert restek voltunk a jóra.

Így gondolom, így hiszem. 

2020/07/18

Csütörtök óta érzek valami növekvő és gomolygó balsejtelmet, nem múló görcsöt magamban. Mostanra oda jutottam, hogy kisebb paranoid módon lesem önnön materializmusomat és elszörnyedek olykor kicsinyességemtől. De hogy sorra kellene e vennem a történteket azóta vagy éppen innen visszafejteni a csomót nem tudom biztosan.

Az egészen nyílvánvaló, hogy bármilyen külső (igen, itt most messenger, mail, telefon) impulzusra úgy reagálok bármit is teszek éppen, mintha mély vízből felmerülve sértett rácsodálkozással venném tudomásul majd reagálnám le (szerintem tényleg) rosszul körülbelül 1 Bit-es módon dühösen és haragosan, olyanokat is megbántva ezzel (megint) akik nekem amúgy kedvesek, esetleg fontosak és hasznosak (mely nem utolsó és megemlítendő szempont).

Emellett (bár az hetek óta tart) nagyon érzékeny vagyok. Egy-egy dal, történetben szereplő karakter, hangulat és atmoszféra sokkal hevesebben ragad rág, marad velem, mint korábbi években. Amellett, hogy ez ismét az entrópia számlájára írható, én legalábbis úgy teszem, apró dolgok illannak el az emlékezetemből, biztosnak hitt kifejezések több nyelven is, ami nem szerencsés, de éppen az élvezett munkának is lehet amúgy mellékhatása, mert ilyennel már találkoztam.

Vagy a legendás nem alvásnak, ami a héten kiváló volt és semmi sem engedett egyhuzamban 4 órát sem aludni, ha kellett front ébresztett fel, ami nagyon régen nem volt már ilyen heves. Emellett nemhogy egyre később jutok el a magam dolgaihoz, hanem úgy érzem az elmaradások miatt, hogy egyáltalán nem. Persze ez elvont fogalom, mert a hobbi olykor kötelességbe csap át és akkor az is bekerül a "muszáj" halmazba érzés alapján kicsit és csak nézem a sorakozó egyebeket, amikkel akkor szívesebben foglalkoznék már behatóbban.

S lám, itt vagyunk szombat este fél tíz és még mindig lenne kb 5-6 órás írni, tenni, gondolkoznivalóm és szeptembertől pedig életem álma fordítási feladat vár rám (amit igazán elkezdhetnék hamarabb is szerintem biztos, ami biztos). Sajnos már többször is kimondtam fájó igazságokat magamnak és másoknak is környezetemmel kapcsolatban és valószínűleg annak ellenére, hogy látszólag igyekszek mindenki kedvére mindent megtenni (pénteken már durván vissza is utasítottam ilyesmit mert PÉNTEK DÉLUTÁN!!!) nem mindig teszem őszintén, vagy a mutatott őszinte lelkesedéssel.

Materializmusomról egy kicsit tanulságosan: okokat nem citálva elő kezdtem el izzón és kérlelhetetlenül mindenkitől a kintlevő kölcsönben lévő könyveimet visszakérni. Ez jól halad és ezzel együtt volt sok rossz érzésem, amikor kicsit-nagyon leszámoltam magamban egy-egy személy kapcsán, hogy 1, már ilyen erőszakos ok kell, hogy egyáltalán láthassam és beszéljünk és ezzel az aktussal jószerivel mostmár megszűnt szinte minden VALÓS okunk és módunk is találkozni 2, akinek jószívvel és ajánlva adtam kölcsön 5-4-3-2-1 évvel ezelőtt könyveket és nem olvasta el (nem 600 oldalas könyvek) akkor az nemcsak ezeket, de jó eséllyel más ilyen értékes vagy hasonlóan fontos könyveket sem fog SOHA elolvasni 3, mindkét előbbi esetből következik, hogy a LÉNYEGE mindennek, az illúzióm és hitem abban, hogy ezekről ezek mentén így beszélgethessek velük teljesen szertefoszlott és ami minebből rám vonatkozik 4, hogy mind a visszakérés aktusával mind a felszámolással kapcsolatos szembenézéssel kapcsolatban hogy változom én és annak a valakinek a kapcsolata, akinek képzelem/képzeltem magam, ami(lyen) lenni szerettem volna és hogy nő e akkorára a távolság kettő között, hogy ezt az énképet érdemes lenne e inkább teljesen szélnek ereszteni.

Hú de modern önértékelős coachingos valamire sikeredett ez a fenti! Ezután azt kell majd kitalálni mit írok majd annak a kedves asztrológus barátomnak, aki csütörtökön kegyetlenül kielemzett és statikus, több mint három évtizedes adatokból egy asztrológiai tanácsot adott az élethez. Hozzáteszem nagyon érdekes, jó és kicsit zavarbaejtő meghatározásokat adott nekem magamról, amikról úgy gondoltam eddig hogy ÁHÁ, ez mind az én érdemem amit elértem és most kell megtudnom, hogy pedig csak a Jupiter.  Kicsit kiakasztó? Korábbi elméletemet is kicsit megfenyegette döntögetéssel ez az elemzés.

Mert váltig hittem és még hiszem is, hogy a jobbára visszakövethetetlen kondícionálunk/programozásunk/huzalozásunk olyan mélyre ásott ifjúkori film-könyv-családi élményekben gyökerezik, amik a létező legjobban hatottak akkor még ki nem alakult érzelmi világunkra. DE most ha az asztrológiai fejtegetés igaz, akkor mindabból ami egykor ért minket csak a predestinált szűrő engedte át azokat az impulzusokat, amelyek aztán erősítik a szűrő által látni engedett képet ... ha így érthető kicsit az ellentmondásos kettőség.

Szebbnek kell látni a világot mert ez a valóság és ebben élünk ... és ezt oldjam meg. Hmm, hmm.  Eddig is sok trükköt és technikát ismertem fel, tanultam meg, sajátítottam el és alkalmaztam, talán azt is mondhatom tudatosan. Tehát a probléma valós. Ami engem a legjobban ijeszt/lelomboz, hogy ez feltételez egy olyan hátrányt indulástól amivel mondjuk a két-három lábbal már születésük óta a földön álló lényekkel (nevezzük viccesen embereknek) szemben ami KI AZ ÖRDÖG TUDJA BIZTOSAN ÁLLÍTANI HOGY BEHOZHATÓ? Mert ez lefordítva azt jelenti, hogy egyáltalán gyűjtsem össze magamban kedvet ahhoz, hogy részt vegyek egy olyan futóversenyen, amiről eskü hallottam amúgy, de az említett 30+ évvel ezelőtt elkezdődött és már sokan kiestek, sokan árokban végezték és az élboly már arra is ráér hogy az ÉTELEIT FOTÓZGASSA!

De tételezzük fel *tetszőleges filozófus név* hitvilága mentén, hogy ez csak egy, ráadásul a KOMPETITÍV látásmódja a világnak és 1, van sokkal több nézőpont 2, a világot nem feltétlenül az emberek létezése mentén kell értelmezni hanem pl. a lovak (ez mondjuk konkrétan Swift, de ne menjünk bele mert erről van egy szomorú okfejtésem, mármint a lovakról). Látom a világot, annak egy verzióját mint te/ti és látom benne azokat a dolgokat, személyeket, (számomra) tényeket, ami miatt ezt, a valóságot választom a létezéshez a sorsfordító pillanatokban. Hogy a boldogságról, annak kereséséről  lemondtam (és/vagy le kellett mondanom, hagyjuk), helyette az elégedettség éteri örök állapotában figyelem magam, a számomra fontosak és az egyéb sorsának alakulását ... is egy dolog. *és legyűrtem egy kísértést, hogy ezt egy dalszövegbe átvezetve zárjam le, szívesen*

2020/03/10

Éjjel megint rosszul lettem vezetés közben és már nem az első volt. a 40 perces út így 3 órának tűnt, pedig nem voltak sokan, nem volt akadály, amit ne lehetett volna kikerülni. Mellettem egy életről lemondó tag az 50 es klubból duruzsolt, 24+ év után bezárhatta a boltját, már másfél éve csak minuszt termelt, de enélkül nem volt hová mennie. Na, úgyhogy csatlakozott a hétfő estékhez, amiket kicsit szerintem lassítani fog így hogy korban túlerőben vannak, de szerintem amúgy is szomorú kör amit én húzok fel. Szerencsére vannak erre a szerepre is várományosok.

A hidegrázás fél háromkor jött, sokkal később és valamivel a legújabb szervezési probléma után, amit a váratlan internet elszállás miatt nem tudtam kezelni fuldokolva sem. Pedig igyekeztem volna. Most már sikerült egy alternatívát találni de azok meg ugye olyanok, amilyenek a B tervek ... hát nem egy A.

Most azért kezdtem csak írni, hogy a mai rossz érzéseket és élményeket követő jó érzést és gondolatot megragadjam. Zavar pár napja egyébként, hogy nekem tényleg nincsenek érdekes álmaim. A rémálmom csúcsa még mindig az hogy gimnazista vagyok és erotikus álmok helyett is csak különböző partnereim intechangeable tulajdonságait láttatja velem a tuadalattim, amikor kvázi hétköznapi pillanatokban együtt vagyunk-voltunk és pillanatról pillanatra másik és másik arc, név társul már hozzájuk.

Ennek egyszerű magyarázata és továbblendító szála az lehet ugye, hogy úgy érzem és tudom, hogy legtöbbjükhöz gyakorlatilag ugyanazokat az izmokat, képességeket, tulajdonságokat kellett-kell használnom és ezért a tőlük kapott mindenséget és jót is ugyanazon a mérőn értékeltem. PERSZE HOGY NEM HELYES! Ez kivételesen olyasmi ami szerintem sohasem volt helyes.

Egy dokumentumfilm 45 fokban történő megtekintése közben terelődtek gondolataim a kedvenc témámra (hajjaj, mondjuk ezzel talán ma végre áttörtem az eddigi 40 perces határt). A dokumentumfilmben egy nő, egy feleség beszélt arról milyen volt az egyetemi tanár férjével a házasságuk első pár éve, hogy minden apró, otthonról hozott dolgot a férfi követelésére "kicsomagoltak" sokszor gyakorlatilag három napon keresztül beszélték meg és vesézték. Nem tisztem más gerjedelmét elítélni.

Helyette sokkal inkább a magam A terve jutott eszembe és azok a gondolatok, vágyak, amelyeket kimondatlanul hagytam magunk között és még magam előtt is sokszor. Hagyjuk, hogy ott éppen akkor abban a helyzetben miért és mit hibáztam, mert mint tudjuk a listáim végtelenek ilyen szempontból és sokszor a tudatos és tudatallan hibák összekeverednek ebben az esetben is (pedig két külön lista kellene legyen).

Nem akartam ajtóstul rontani a házba. Szondezionár. Fizikailag igen, dehát ilyen téren nem volt soha gondom aminek amúgy nagyon örülök. Azok az ígéretek, amelyek el nem hangoztak csak érintésben és pillantásban vibráltak egy olyan VÉGTELENBE vezető jövő képét mutatták nekem, ahol rajtunk kívül létezhet a világ és mi azon kívül, hogy megpróbáljuk életünk hátralévő részében lassan, héjról héjra lefejteni és megismerni egymást, ahol minden közös randevú, kiruccanás utazás csak egy újabb lehetőség egymást és egymás kölcsönhatásait egymással és a rajtunk kívül derengő virággal kapcsolatban megismerni és a félelem, abban az A tervben az egyedüli valós félelem a haláltól amit én valaha is éreztem, hogy nem lesz időnk ezt a legcsodálatosabb táncot közösen befejezni, hogy az út végére sem fogom őt megismerni teljesen annak ellenére, hogy a külső világ szemében elválaszthatatlan, kéz a kézben és minden más módon összefondóva összetartozó pár vagyunk. Két szerelmes adventi naptár a legcsodálatosabb érzéscsokoládékkal és képekkel az ablakokban.

Milyen beteg gondolat ez most is még mindig időben és térben kétségbeesetten távolodva menekülve futva zuhanva pörögve tőle. Vagy csak szirupos? De még csak szirupos sem szoktam lenni mostanában. Legutoljára egy ritka könyv tudata öntött el forró érzelmekkel ami évekig mindig a szemem előtt volt antikvőáriumokban és nincs meg most sem. Mindehhez köze lehet gyorsan romló és változó állapotomnak. Egyre több kis trükköt használok, hogy a mindennapi tevékenységeket elvégezzem, egyre több mindent teszek meg például, hogy egyre kevesebb emberrel kelljen találkoznom.

Még most is beleborzong a lábam a közös élet gondolatába. PEdig hol vagyunk már. És mikor legutóbb találkoztunk még láttam a szemében, hogy könnyen emlékeztethetném rá mert ő is érez valami hasonlót, de ki tudja? Talán csak egy utolsó érzelmi szabadúszása volt, egy kalandnak nevezhető nosztalgikus kaland négyszemélyes búcsú a leánykortól. Korunkban az igazság helyét átvette a "tetszetős" fogalma és gombóc van a torkomban ha valakit hallok megszelidített emlékeket felidézni úgy hogy emlékszem az igaz igazságra, ami történt és ahogy történt.

A napokat már nem is számolom, csak a szál cigiket. Már az sem érdekel mit hallgatok igazából, ha aludnom kellene remegek minden porcikámban a pokróc alatt ébren pedig könnyező szemmel fogadkozom ha hazaérek akkor majd most alszok és SOHA NEM TESZEM. Bámulok ki az ablakon AHOL NINCS SEMMI az értékes olvasásra szánandó időben és a konvektorra dőlve fázok. Az időt egy macskás macskás naptárba zártam és ha nem tetszik a program akkor üvöltözök vele.

És közben csak Dafoe és Udo Kier maradt nekünk.Ha lenne eszem amúgy akkor tudnám hogy ez egy KIBASZOTTT VISSZASZÁMLÁLÁS valameddig ami senkinek nem lesz jó és legkevésbé nekem. De pont a fenti fantasztius gondolatból levezetve TÉNYLEG nem érdekel, hogy meghalok e vagy sem. Még két hétig jó lenne ha, de semmi nem muszáj.Ez a különbség az A terv és a B terv között ugyebár.

2020/02/10

Eleget feszültem neki a szélnek

Lásd elkoptatott a hosszú érkezés

ösvényem gubancban áll valahol délnek

érzem az utolsó utazások hívását 

 

Legédesebb kalandjaim szégyenben fogantak,

bűntudat bölcsőben értek 

És eufóriát okoztak, s mindez egy pillanat 

Ha dajka jól nem is jegyezve

Tudom hogy világom haldoklik, látom 
Széleit gyorsan felfesleni és a trükk 
Hogy ne érezzem saját halálomnak 
Vérveres vasalatait 

Mikor azt a tökéletes világot elérem 
Veletek és kapuját megnyitom s ti 
Beléphessetek engedjek suttogó szolamoknak
és rátok zárva visszatérjek 

A magam küzdelmes tökéletlen világába 
Ahol a megszokás és a jól végzett munka 
Lidércei cirógatnak mint 
Titeket éjjel a megszokás

S minden hitem illúzióm elfogyott Istenét 
Óvón foszlányos lepedő cafatokba csavarjak 
Hogy minden név újra értelmet nyerjen 

A járt úton gyakran botladoztam, 
Lecsupaszodtam és elfogytam 
Mert csak a járatlan érdekelt veletek 
Akik már dalaimat sem ismerhetitek 

S így, kettészelt számokban terdig állva 
Melyek értelme semmi, én így osztok 
Ahogy nekünk osztottak, maradék nélkül
Kegyetlen ördöngősséggel és papíron  
 
 A fogyasztás nem teremt értéket
a szépség nem teremt értéket
csak falakat, emel és abban téged bele
kicsike sáncnak kényelmetlenül belever 
 
S kívánom még ti is lássátok a töltésről
lángoló szárnyú angyalok zuhanását
olomsikolyú ikonok elmúlását, hallva
holt nyelven szóló humniszt mindez felett
 
s talán mosz érzed, hogy ezt üvöltve kell
éppen úgy ahogyan élni is hivatott 
most testem hideg, befogadja az éjszaka neszét
hogy jobban lássalak a sötétben
 
amikor rámnézel maszkom folyékony arannyá
pusztul és láncvasaim súlya tollként serceg el
te megkérdezed mivégre a sok titok és idegen bőr
elsuttogom majd, azért hogy soha ne láss dühüsnek 

2020/02/06

koraiság

Nagyjából összeszedtük magunkat, annak ellenére, hogy egy péntek csúnyán mindent összezavart és úgy tűnt nem én vagyok a legjobb tanár mégsem. Ez el is vette a kedvemet kicsit egy hétre és mire tegnap megtaláltam realizáltam, hogy a kutzusaim egyszerre járnak majd le jövőhéten, naná hogy a temetés napján. Jellemző ... valamit biztos jelez.

Ugye bár nem vagyok tanár, akit a NAT érint és van ami tetszik benne de azért Hemingway nélkül 20. századot tanulni .... szerintem gyakorlatilag felesleges, akkor tényleg álljon meg az egész anyag minden téren 1899-ben. Uff. I've spoken.  Tovább amúgy sem szoktak semmiben eljutni. Másik tippem, hogy felejtsük már el a nyelvtan órát úgy ahogy van: testnevelés óra után fantasztikus aludni egyet persze, de láthatóan az emberiség kollektív tudata kivetette a helyesírás iránti igényt, elvárást és elfogadást, akkor meg minek.

"Csak géppel szeretek írni" hangzott el a vérfagyasztó mondat a héten egy diákomtól. Erre létezik kultúrált válaszreakció? Mert én nem tudok, úgy vettem, mintha nem mondott volna semmit, ami gyáva dolog tőlem, de még egy tanárcserét nem vennék jó néven azért, hogy kijavítok egy tanulót,

Három bekezdésnyi kitérő talán elegendő volt az újabb rossz jel előtt. Ugyebár a rendszer része, hogy kettőkor lefekszem és legalábbis mindent kikapcsolok a sorozaton kívül, beállítom az órát, de nem igazán azért hogy felébredjek, mert úgyis mindig előtte 5-6 perccel már a plafont nézem, hanem, hogy regisztráljam az öntudatlanság idejét. Eddig rendben van és így nagyjából minden kontroll alatt van. A laptopon a sorozat kettőtől számítva négykor szépen magától és géppel együtt kikapcsol két órára időzítve.

Egy reggeli találkozómon viszont elhangzott ismerős social-engineertől, hogy a messengere szerint én még ötkor aktív voltam. Semmi pánik riadó, hiszen elég pontatlan lehet az ő programja, az enyém, vagy úgy általában a rendszer. Azért minden lehetséges módon végig ellenőriztem az sms-eket, kimenő emaileket, messengert és valamennyire a böngésző előzményeket. Semmi. Azért ez ugye megint kisebb agoddalomra ad okot. Meg a bolond esti szél ... Komolyan gondolkozom a lakáson belül kis csapdákon. A legnagyobb baj ezzel, hogyha tényleg, hogy eddig nem tudott olyan kifinomult dolgot csinálni mint wifit bekapcsolni vagy jelszót beírni a gépen.

És ne is tudjon! Megint túl sok minden van és semmi sincsen és már a kalendáriumos rendszer sem segít sokat, mert egy szombatra három dolgot kellene akarnak követelnek várnak el és ha csak egyre is ráveszem magamat (NEM KÖNNYŰ!) akkor a másik kettő helyen leszek hang. Bár egyes esetekben mostmár tényleg úgy érzem, hogy az embereket nem érdekli a másik mert egy legénybúcsút direkt olyan időpontra tettek amiről már korábban beszéltem az érintettel, hogy az egész hétvége november óta teljesen alkalmatlan nekem. PErsze, ne hozzám alkalmazkodjon hamár egyszer de valahogy akkor is személytelennek érzem és a pálya szélén állónak magam, hogy itt a kommunikáció korában nézhetem a kommunikáció megszűnését. "Miért nem tudsz alkalmazkodni?" Nem akarok.

Miért viselek álarcot? Mert nem akarom, hogy dühösnek lásson. Mit gondolsz a halálról? Hogy előtte kellene lenni valamiféle életnek. Már hasonlatokkal is nehéz és meddő leírni amit ezekről gondolok vagy érzek, a mozaikos versdarabokkal a jegyzeteimben pedig már fullasztóan lehetetlen. Megváltozott a prózám is azt mondják, persze, ez törvényszerű. Csak gyakorolnom kéne, csak ugye nekem nem 5 év irodalom és írás gyakorlással tanulással telt az időm, hanem ... na jó ... igazából azzal, amivel akartam és igen, azt akartam amit csináltam. Nincs okom panaszra, de jogom attól még van.

Mert mi a legfontosabb a véleménnyel kapcsolatban? Azt tanultuk meg, hogy a véleménynek nincs előfeltétele. Ez egy nagyon fontos törvénye. Volt valami a kihívás mértékéről, de egyszerűen ebben az elmében nem találom és az írásokban sem ... még. Kellene egy hétvége amikor több cigim van mint alkoholom és akkor végre összeállítanám kialvatlanul zavaró tényezők nélkül a verses kötetemet végre. Pontosabban mind a kettőt. Az nem lenne semmi.

jó lenne ha a régi beágyazott zenék előadóját és nevét megjegyezte volna a sarok. Nagyon élném. Amúgy miért fullad minden youtube random zenei listám CURE összes dalokba? Ennyire nem szeretem és magamtól soha nem is hallgattam a HOllón kívül. Durva marketing. 

2020/01/30

rejlik

A válasz egyszerűsége tiszteleg a kérdés nagyszerűsége előtt. Ezt most vakon írom, úgy hogy nem látom a monitort, kíváncsi leszek mi marad meg belőle.

 Dolgok.

Hajnalban jutott eszembe a fenti összefüggés tegnap amikor vágtattam hévvel, kettessel és négyessel a cél felé ahol jó órát adtam. Mert jó tanár vagyok, ami kiderült egy meglepi ellenőrzésből is két hete. Yeah.

Dél körül itthon egy szédülés közben újra hallottam, de ez most női volt és rövidebb, a rossz hogy ezzel korábbi elméletem sutba vághattam, de fel nem adtam a harcot és el sem ájultam. 1-0 a hazai csapatnak.

Az éjszaka, na az viszont kemény volt. Szokásos szerdai filmklubot ültük, sajnos kicsit nagyon foghíjas csapattal de én Falklar nagyúr gesztusával látom be értem meg és fogadom el az új idők spnót szagú tejfölös alapú szavát hogy mindent lehet, akkor is ha másnak fáj és nincs retorzió.

Ahogy odakünn tanultam a világot jelenleg mozgató és romba döntő bölcsességet ami iránytűm azóta: a véleménynek nincsen előfeltétle. Ennyi, ennyivel ennyi.

Szóval megnéztük a Havasi koncertfelvételt 2009-ből (milyen szép kedveseim voltak akkoriban ,ejj) amin az ominózus guiness rekord kísérlete / megdöntése szerepel és a dalok nagy része kedvencem. Sok sok lacrimosa, ami fontos a kedélyemnek, segíti. Mondjuk ekkor már volt ebbenm fájdalomcsillapító.

Utána láttuk a Networkot 1976-os film amiben Roberrtt Duvall, Fay Dunaway (agy szép és fiatal) mellett olyan arcok is feltűntek mint Barnes a Dallasból (!!!) és Lance Henricksen . Nagyon jó film volt, pedig másra számíottam az Arrow Blureray fülszöveg alapján. Ajánlom annak aki okos.

Utána tudtam, hogy nem kellene volán mögé ülnöm, de szokásom és megígértem, hogy mindenkit hazaviszek. Ez pont olyan mint amilyennek hangzik: maxra tekert hangerővel bömböltetem az aktuális mixtapet a Butapesti háttér előtt miközben fel alá őrjöngök a városban éjfél után. Szóval általában jó.

De a Bosnyák téri kitérő után nagyon nagyon nem voltam jól és kérdeztem az barátom, hogy nem jó e enki a Keleti legalább, hogy hamarabb kerüljek nyugalmi állapotba. Nem jó. E vvan. Uzsgi neki Kolossy tér, addig tartottam magam, de miután kiszállt teljes összeomlás. 

 

izzadtam, üvöltöttem, szorítottam a kormányt, előbb mindent homályosan, aztán csillagosan, aztán kristálytisztán láttam, próbáltam letekerni a fűtést, a korzón száguldva vetkőzni a kocsiban, hogy a hídra felkanyarodva úgy nézhettem ki mint aki augusztsban a Balatonra készül.

Jászainál túl fiatalok esnek kelnek a túl mélyre állított fényszóróm elé. Vicces amúgy, mert nem szeretem fentebb, ugyanis így sokkal jobban látok még mindig sötétben mint lámpával. Sárga lámpák villognak és minden irányból várom a Black Jack játékosokat, akik egymásba csobbanhatnak, ez egy helyen sikerül is.

Westendnél le balra, utolsó pillanatban eszembe jut az index létezése de ekkor már szakad a tüdőm és lángol a nyelőcsövem a hányingertől megállás nincs, szerencsére piros lámpa sem. Nem részletezi, egy 48 perces "vágtával" végül csattanunk (remélem ez volt az a régi kifejezés) közben három rendőr és két mentős mellett araszoltam hogy kapcsoltam fénysebességre, a lényeg szempontjából értelmetlen.

A mosdóig Négykézláb jutok el kettőkor, ahol mivel egész nap nyitva az ablak és nem fűtök elvileg hideg van és én nem érzek ebből semmit. Végignyúlok lihegve a linóleumon és konstatálom hogy ez így nem jó. Lassan halványan lesznek színek is, majd nagyon óvatosan visszamegyek a járó motorú kocsiba a ruhákért és becipelem. Persze csak a kályha mellett kezdek el dideregni.

Ekkor döbbenek rá, hogy még van kb 3 órám aludni mielőtt indulnom kell. Nem én lennék és ezzel bezárok minden zárat amihez találok kulcsot és elnyúlok az egyik ágyon (szerencsére még van választék). Ehhez képest a reggeli órám jól sikerült látszólag kialudtam magam, azóta a délutáni s bár aggódom, hogy ebből hogy lesz a diáknak február végén nyelvvizsga mert az önálló beszéd az még necces. Nem tagadom, néha nekem is, de azért vagyok olyankor inkább csendben, egyedül, zárva, kikapcsolva és kullogok vissza a raokra ... kis valószínűleg épp egyetlen lakóként. Ugyebár ...

Amúgy megyek a temetésre persze. Körbetáncoltam a gondolatot, hogy nem, meg hogy miért, de etikett szerint sem lehet kidobatni senkit etemetésről. Esküvő az más, de ez ugye nem. Addig még valószínűleg kétsze meggondolom, de imádnám, ha nem lennének epizódok. Egy égő csipkebokor vagy egy nézhető film is elég nekem amúgy, tényleg, nem kell a B csapatot rámküldeni. Erről az egészről az a régi animációs film kezd eszembe jutni a katedrális. Istenem, azt az eufóriát amit az akkor és ott okozott mindenkinek, a leesés a megértés a gyonyorködés és a borzalom ilyen kevés idő alatt. Gyakran eszembe jut, tudtam hogy a küldetéshez kapcsolódik. Mind tudtuk csak a módszer az eszközök és a stílus más. Elegáns háború a csendben nemde? 

2020/01/28

dolog az ajtóban

Háhá, megint baj van. Betudhatom ezt amúgy sok dolognak. Stabilan 4 órákat alszom, elég sokfelé jár az eszem a teendők és aggódás miatt, rosszul viselem a messenger üzenetek zaklató hadát, de tudom szükségszerű és közben a Hiperkarma frontember Én meg az ének című könyvét olvasom. Lenyűgöz, valószínűleg tényleg nem hallottam soha, legalábbis nem emlékszem és most a könyvhöz sem igen néztem/hallgattam utána, csak egy klippjét, amiben állítólag az akkori legszebb barátnője szerepelt (dob+basszus).

A baj délután történt, amikor a hajnali óra után találtam két és fél órát aludni a következő találkozóm előtt. A HÉV mellett bandukoltam a friss hóban egyedül és csendben, majd vettem egy őrülten száraz pogácsát a boltban drágán, mert mint kiderült számomra már nem árulnak Krokodil vagy más kész friss szendvicseket. Pedig nagyon hasznosak voltak annak ellenére, hogy az aznapi szendvicsek közül a megmaradottak kidobása valószínűleg a világ legnagyobb pazarlása lehetett. Mondjuk máshol lehet még van.

A hirtelen havazás elől behúzódva a pult és az üveg között kuporgott a kornyék prostituáltja, aki annyira jól tartja magát ezek szerint, hogy gyakorlatilag gimis korom óta látom ugyanannál a KRESZ átkozta kereszteződésnél lődörögni a kocsik kipufugófüstjében. Tudom, hogy a boltosok ki nem állhatják, de ilyenkor tényleg nincs szívük kizavarni. Egy csepp Pest...

Igen, kerülöm a témát, tudom.  Szóval hevertem és bár ment a laptopon egy sorozat, de nem a szokásos és ez is lehet hiba volt. Nem is figyeltem rá, a fal felé kanyarodva vártam az álomszerűséget, amikor elkezdtem meghallani. Egyértelműen sírontúli hang beszédfoszlányai voltak az ajtó felől, kétszer-háromszor oda is fordultam, de ekkor persze elhallgattak és csak a visszaforduláskor materializálódtak újra a tudatomban.

Ebben azért vagyok biztos, mert a lakás tiszta. Legalábbis ennyi idő után ha lenne itt valami rajtam kívül az már régen szóvá tette volna hajnali négy órás kiabálást, zenést, piálást. Ismerem a fajtájukat, ráadásul ismerem magamat és nem volt epizódom a tavalyelőtti nyár óta. Úgyhogy ez új. Megint megszólalt, láthatóan egyre erősebben próbálkozott és most már érthető volt egy "helló"(?) részlete is.

A démoni-skypeos hang ellenére gyanakszom, hogy ki vagy mi volt persze. De nem ismertem fel, igaz, a feltételezett gazdájával egy ideje nem beszéltem élőben. Ha igaz akkor nem hello hanem a rá jellemző "Alo" volt, de nem adunk szavakat a sírontúli testetlen hangoknak két lépésre az ágyunktól a babona szerint. Már nem fordultam az ajtó felé és próbáltam a régen tanult, gyakorolt ... na jó ... kikísérletezett módon megszólítani.

Még egyszer szólt hozzám valamit, de megint csak valami töredék volt és elenyészett. Ami ebben az egészben aggaszt, hogy nem éreztem a halottak "megszokott" jelenlétét a találkozásnál vagy csak volt olyan óvatos, hogy nem jött be a szobába. Azt már régóta sejtem amúgy hogy az ajtóm geometriájában van valami spritiuális taszító és benn tartó erő, amit két-három hete már kikezdett valami és kétszer legalább kinyitotta, de be akkor sem jött. Talán sok a vas és az acél penge nekik vagy a Biblia gyűjtemény. Hahh, sucks to be them.

Mondjuk tegnap éjjel meg a gázlángot fújta el valami legalább két-háromszor olyan magas fokon, amikor nem lenne logikus mechanikailag egy fuvallatnak. Én tudom, ők tudják, úgyhogy mindenki tud mindent. Kizárva a korábbi tapasztalataimból (jajj de szép kifejezés rá) hogy mi NEM lehet ez érdekes napok elé nézünk. Ha elenyészik akkor igazam volt, ha a búcsúztatás után marad és elég erős lesz bemutatkozni akkor is lehet igazam de az új helyzetet teremt.

Aggódom e? Ha igazam van nem, szerettem őt. A magam módján persze és nem minden körülmények között mert azért én vagyok, de szerintem rosszat sem akar nekem. Kiderül. Ha nincs igazam az bonyolultabb mert a sok kóklerség között sajnos egyre kevesebb valódi és értelmes szakirodalom van a témában (már elnézést, hogy nem tanultam meg fejből minden túlvilágos démonológiás könyvet amiket félig arabul, franciául és latinul írtak!) és kényelmetlen lenne újra bejárni a régi ösvényeket hogy kiderüljön róluk, hogy nem élnek, úgyhogy ezt a küzdelmet valószínűleg falnak vetett háttal és összeszorított foggal kell majd megvívnom egyedül. Yeah. 

2020/01/24

poloska és rózsa

Eltávozott valakim és nagyon rosszul viselem, persze önző okokból. Hatodik éve nem írtam ide, de valahová kell. Nem is ígérem, hogy rendszeresen fogok hiszen ki tudja mikor tűnik el. Kétszer lementettem az oldalaim tartalmát innen és az is elveszett egy szerencsétlen balesetben. Pech vagy sors. Amikor még nem távozott el a valakim is gondoltam rá, hogy írjak arról, hogy vajon Miért fogdossuk össze a poloskákat? Kedves olvasóm a csendben: be kell érned a rövidített válaszommal.

Mert az enyészetre emlékeztetnek minket, a romlásra, a bibliai sátán megjelenésére és mint minden problémánkat az életben oldjuk meg, mert ezt talán még tudjuk. Óvatosan fehér lepelbe csomagoljuk, vigyázva, nehogy erőszak hatására keserű nyomot hagyjanak életterünkben majd olyan helyre száműzzük (a gyakoriság miatt már szertartásosan) ahol elfeledkezhetünk róla. S mennyi mindennel teszünk így! Csak azért hogy elhitessük magunkkal, hogy van egy kis szeletkéje a világnak ahol a mi szabályaink érvényesülnek. Tehát azért, mert sokat hazudunk magunknak. És az hogy, manapság sok van belőle az országban és a környezetünkben, nos, szerintem elég jól mutatja a valóságot a wc papír borítás alatt.

Aztán van itt egy másik dolog. Nemrég újra adaptálták a Rózsa nevét, ezúttal egy (kicsit szükségtelenül hosszú) 8 órás sorozat formájában. Tetszett. Mindig is nagy rajongója voltam annak ellenére, hogy háromszor (3!!!) kezdtem neki fiatalon és mindannyiszor visszapattantam latin és francia nyelvi hiányosságaim miatt. De ettől még nagyon szeretem, s (legalábbis) a cím üzenetét érteni vélem. Több legenda is van, hogy miért ez a címe (pl. hogy a kész könyvvel kérdezte meg tíz barátját milyen címet adnának és az alapján választott). Úgyhogy megosztom a kedvenc olvasatomat veletek:

Hogy volt valaha egy szépség, egy érték, egy dolog ami kivirágzott, gyönyörű volt és utána elhervadt ... s ebből a csodából, ami adatott azoknak a múltbéli alakoknak, akik szerencsés módon jelen lehettek, számunkra csak a puszta név marad meg, ami nem őriz már semmit a tartalomból. Csak alakzatok és formák. Tudom, hogy minden ide ered vissza. Innen indul el. Miért fontos ez? Mert én az ellentettjét látom a dolgoknak a legtöbbször és a szépről csak a másik oldal jut eszembe.

Hogy egyes szavak csak a rossz, gonosz dolgok üres héjai és ameddig léteznek (a szavak) addig lesznek akik képesek újra és újra tartalommal feltölteni, erőt adni nekik és újra újra valóra váltani, ha nem is az eredeti értelmüket, de pont ahhoz hasonló kellemetlen dolgokat. Vannak napok amikor az egyetemes jó és gonosz létezését is tudom tagadni, de ezek ritkák és egyre több körülmény kell megfeleljen hozzá. Oly sok szót üresítettem ki és újra és újra feltűnnek akik újratöltenék, persze nem olyan tehetséggel, mint elődeik de az én erőm is látványosan fogytán van.

A legjobb barátom beteg, úgyhogy semmi jogom panaszkodni. Viszont újra és újra megküzdök a depresszióval. Meg kell mondanom, hogy egyre kreatívabb. Azért vagyok itt és tudok írni, persze, mert eddig mindig én győztem. Lassan már az ízét is előre megérzem a számban, annyira ismerem. Nagyon hasonlít a fogászat szagaihoz-ízeihez. A baj az, hogy hiába nyerek minden küzdelmet, hogyha neki csak egyetlen egyet kell, amivel elmossa minden korábbi diadalomat. Szerintem ez nem fair.

Nem tudok beszélgetni senkivel. Erre ma jöttem rá és nagyon nem esett jól. A múlt hétvégén nagyon jól színleltem és büszke is voltam magamra. Olyan kedves volt mindenki és olyan jól sikerült minden. Hogy valljam be nekik, hogy legszívesebben üvöltve rohantam volna ki a hóesésbe? És hova mentem volna? Kihez. Amikor a telefonom tönkrement a város "egyedi" atmoszférájától fulladozni kezdtem. Egyébként jó volt ...

Hülyén hangzik ezek után, hogy az utóbbi időben érzem és értem miért jöttem haza. Ebben nagy szerepe van, hogy az új munka-karrier benne van a két két kedvenc munkámban eddig és ha hatkor kell kimenni abba a hideg fagyba akkor is szívesen teszem, amikor este tízkor zárom itthon magam mögött az ajtót. Amire nagyon kellene egy fémpánt vagy vasheveder mert nem érzem magam elég nyugodtan így és féltem a lakókat.

Nemsokára leszokom a cigiről. Most 1440 és 1500at nem fogok érte adni, úgyhogy még két emelés kb. Kíváncsi leszek, hogy csak a pofám nagy vagy hogy tényleg van e függőségem. Tudom a választ, nem ilyen természetű. Ha ez a jópofa munkarendem kitart akkor ha meleg lesz veszek egy uszodabérletet és két óra között nem hazamegyek, hanem úszni járni. Nagyon utálok úszni. Nem szerencsés leírni de így van. Viszont szeretnék. Ennek volt valami irodalmi kifejezése ... ellentét?

Szóval valakim távozott és valakim haldoklik. Ez amúgy nem szomorú dolog mert már nagyon régóta szeretne menni. Pár óra és meglátogatom: utazom másfél órát, hogy tíz perc után közölje, hogy most már mehetek. Azért ebben van valami kínos és/vagy őrült dolog. Akim távozott az a példaképem volt nagyon régóta. Túl a búcsúztatásán és egyéb gyászos érzéseken nem vagyok elégedett a révvel amibe ért. Nem inspirál, hogy minden energiát egy olyan ösvénybe öljek amiről LÁTOM hogy hová vezet és nem tetszik.

Ez részben csak önsajnálat, mert kb 8 éve letértem az általa kijelölt útról egyéb okokból. A szemem sarkából figyeltem a pályáját és mindig megrezzentem a párhuzamosoktól. Tudod, alakzatok és formák. Hiszek benne, hogy ő is ügyelt rá, hogy ne keresztezzük egymás ösvényét. Mondanám, hogy remélem, de mostmár ugye nem derül ki. Egy 15 éves beszélgetésünk felvételével próbáltam vigasztalódni, de nem sült el jól. Csak megint az sorsfordító nap jutott eszembe és dolgok.

Apropó dolgok. 40 perc a rekordom, hogy ne juss eszembe "ébredés" után. Ez siralmas. Más is, persze, dolgozom rajta. Vasárnap lazítottunk a pörgés után majdnem négyszemközt és amikor beraktam egy számodat jelként ragyogott fel és mindenki ismerte és kiderült hogy ennek jegyében fogant a hétvége. Káromkodtam és méltatlankodtam magamban. Látod, én így lazítok. Sehogy. (mondjuk nyílván én voltam a hibás, persze, nem tagadom, de csak ... csak ...) 

Most hogy eszembe jut az éjjel végül csak kimentem a hóesésbe üvöltve, de nem tartott sokáig mert jöttek utánam. Késő volt, mégis negyven percet kóboroltunk nótaszóval kísérve egy panellabirintusban. Az a város ... ugyanaz és mégis más és végig gyomorgörcsöm van ott. Úgyhogy februárban megint megyek.  Sokat írtam, ideje zenével zárni, de nem emlékszem hogy kell. Ha nincs a végén nem jöttem rá.

 <iframe width="560" height="315" src="https://www.youtube.com/embed/OwGG5fX7bxY" frameborder="0" allow="accelerometer; autoplay; encrypted-media; gyroscope; picture-in-picture" allowfullscreen></iframe>

2014/04/14

hideg dalok a múltamból

felfeszítik szívem rejtekét

visszatalálnék magamhoz

így tölteni el ismét egy estét

 

kedvem éled és szemem élesedik

mintha búra fiatalodnék vissza,

de nem csak a nosztalgia ez is

ami a múlt borával magát bőröm alá issza

 

mennyi remény és félelem,

be nem teljesült ómen

rejlik egy ember lelkében

amivel így kell szembenéznem

 

nem boldogság nekem másnak öröme

fojtogató békéje nem nyugtat másnak

otthonos koporsólelkemben fekve

fakó dallamokat dúdolok halkan

 

és hiszem és vallom, ahogy a felvételen

úgy bennem sem halkul el az érzés

bennem is lobog még a szent őrület

amit reggelente elcsitítok értetek

 

hogy mosollyal vagy azzal sem nézzek

nézhessek szembe az új, csendesebb

nappal, mintha egy kihűlt bolygóra léptem

volna ismerős utcák, terek és helyek helyett

 

de az ilyen estéken felidézlek magamban

titeket és téged is, hogy milyen zenéje volt

gyönyörű lelkednek, látom a hamvak alatt

parázsló, szemek mélyén szunnyadó lélekfoltokat

 

kinyújtom feléd a kezeim, hogy ne félj többé

magamtól és tőlem, hogy őszintén élj tovább

és én is úgy élhessek benned, mint ellenség,

szerelmes, barátod, aki egyszer elért hozzád

2014/04/04

csak csendben

péntek délután, végre flanel ingben elmerülök a fotelben és a jövőről, lehetőségeken merengek ... de akkor miért R.E.M.-et hallgatok?



két érdekes idézeten merengek nagyon, valahogy így szólnak:

Hogyha a múltad hív, akkor ne vedd fel vagy ne állj vele szóba. Semmi újat nem tud mondani.

 

Vannak ellenségeid? Nagyon jó. Ez azt jelenti, hogy valahol és valamikor az életed során kiálltál valamiért.

 

Hmmm ...

2014/03/06

az őszinte döntéseivel a legmagányosabb az ember

2013/08/04

MEGSZEREZTEM A GRÁLT ...

... és ígéretemhez híven zárom soraimat. Az elveszebb CB epizód betétdalával búcsúzom az olvasóimtól. Köszönöm a sok értékes véleményt és hozzászólást mindőtöknek és a saroknak úgy általában, hogy itt volt nekem.

 

 
See you in an another life, space cowboys!

alatriste



©2009 Sarok.org

Search marketing