Összes blogok

elköszönésekbe valahogy most rossz lenni

Ha veled kelek szárnyra nincs teher

A hegyek álom-anyagból kúsznak

a felhőkig, s a tollaim múló percek

sistergő szél gyanánt cirógatják ki, ha veled kelek

 

a forró kávénak is erő illata van, a zajok zenék

a beszéd csupán melódiák kecses összeolvadása

s ha így múlik a hajnal a falra szöggel tűzött

szív-óra mutatója is sóhajtva futni indul

 

tökéletes körein társa a lomha, széles test

s bár le-lemaradva, le-lekörözve rendületlen

járja a szív-lélek által kitaposott biztos utat

de üres a könyha, ó de üres a számlap és a szív

 

Mert ha nélküled kelek szárnyra, minden csapással

mintha süllyednék, a fent lesz a lent, a mennyei

is pokol, járt beton íz hűl ki a csészében és

az idő úgy roskad spirál-magába mintha a hegyek

 

Omlottak volna rá, abban a szent-átkozott

végtelen pillanatban ami nem múlik, nem távozik

nincs távolabb és mégis minden éjjel közelít, amikor

hallgattam, ahelyett, hogy csendben legyek

 

S most úgy kúszik az élet halkan a kertek alatt

amiről azt remélem titokban valahogy összeköt

kis ér, kis borostyánszínű patak, oda és

vissza folyik mióta levelet nem hoz, nem visz 

,, Néha könnyebb átadni magunkat a keserűségnek vagy a gyűlöletnek, mint átérezni a fájdalmat, amit egy kapcsolat elvesztése okoz, és átélni a haragot amit a veszteség kiváltott. Minden haragunk mögött ott van a csalódottság, a kielégületlen vágy egy igazán intim kapcsolatra. A gyógyulás egyaránt megkívánja és magában foglalja, hogy visszaszerezzük sebezhetőségünket, ami miatt érzelmileg bezárkóztunk. Már nem vagyunk gyámoltalan, másoktól függő gyerekek, már nem kell félnünk a sebezhetőségtől (???). Megengedhetjük magunknak, hogy megbecsüljük a kapcsolatok iránti egyetemes és kölcsönös emberi vágyat és dacoljunk azzal a belénk ivódott hiedelemmel, ami oly sok emberre mér krónikus betegséget: hogy nem vagyunk szerethetők. A kapcsolatok keresése szükséges a gyógyuláshoz... (???) ,, 

A társad, a szerelmed, a társszerelmed, a hátországod, az érzelmi stabilitásod, a mindennapi szexed, az ágyad, az asztalod, a választásod, a férfias döntésed. 

Lehettem volna én a hosszú hajszálak a mosdóban, a rózsaszín fogkefe, a kis női hókuszpókuszok a hálószobában, a széthagyott harisnyák, lehettem volna az eldobált fülbevalók, és az előszobában lerúgott magassarkúk, és lehettem volna én a drágám megjöttem. 

Lehettem volna otthon, női kezek, gondoskodás, megnyugvás, simító kéz a nap végén, ölelés amibe belezuhansz. Lehettem volna virágok a kopott balkonládában, közös képek a falon, lehettem volna reszkető aláírás az anyakönyvi hivatalban, lehettem volna a feleséged. Lehettem volna a mindened.  

Király Eszter 

Asszem az életben sose volt még ilyen szar minden. 

Egy befejezetlen történet vagyunk. Egy félbe maradt mondat, egy idő előtt szétpukkant szappanbuborék, egy soha be nem teljesült szép ígéret. Egy életerős, szemet gyönyörködtető növény, aminek érthetetlen módon túl korán lehullnak a szirmai, és soha nem borul színpompás virágba. 

Egy óriás felirat vagyunk a repedezett filmvásznon: vége, a szó pofon üt, arcunkba kiált, fel sem készültünk rá, az előző képkockán még nevettünk, még boldogok voltunk. Egy hirtelen és váratlanul elszakadt régi film vagyunk, és a gépésznek nincs ideje, sem kedve már bíbelődni velünk, leír, leselejtez, megszabadul tőlünk. 

Egy gyönyörű álom vagyunk, amire már nem emlékszem reggel, és álomittasan a hatásod alatt, boldogságdelíriumban próbállak leírni, de kezem sután lóg, és agyam képtelen felidézni, amiben részem volt. Egy elfelejtett álom vagy, egy lassan elpárolgó érzés vagy, egy illanó illat vagy a kézfejemen, egy gyengülő érintés a nyakszirtemen, egy kéz a derekamon, egy figyelő tekintet, aki messziről néz, távolról vigyáz, de már nincs velem, nem akar velem lenni. 

Ül a vállamon a szerelmünk, kitárt óriás szárnyakkal, beterít, kisajátít, magának akar.  Ül a mellkasomon, szorít, szaggat és néha giccses szíveket rajzol lelkem sivatagi homokjába. Újrarajzolt engem, és más színre festett, a kontúrjaim halványulnak, és tükörbe nézve nem nézem a testemet kedvteléssel, és veled együtt valahol nagyon mélyen elveszett benne a valódi énem. Elvesztem benne én, mint egy mohos szélű, jéghideg vizű feneketlen kútban. 

Ül a vállamon ez a szerelem, karvalykörmeit a vállamba mélyeszti, és a semmi ágán hintáztatja a szívemet. Lenyomnám már a kezemmel a nehéz rézkilincset, és kilépnék oda, ahol nélküled kell majd élnem...és gondoskodsz majd róla, hogy csak az érthetetlent, a hazugot, az idegent és az ép ésszel fel nem foghatót vigyem magammal belőled.   

Egy befejezetlen történet vagyunk. Egy félbe maradt mondat, egy idő előtt szétpukkant szappanbuborék, egy soha be nem teljesült szép ígéret.  

Király Eszter 

Azért jöttem ma ide, mert a sötét gazemberekből most még nincs kiút.

Még zajlik a harc, Jó és Rossz közt.

Hú, de zajlik.

Nem tudom, mennyire futja. 

Harcolunk. Teljes erőből, a Szeretet oldalán.

Most úgy érzem, takarodhatnak a sötét erők.

Most egyre inkább, napról-napra azt érzem, az emberek szeretik egymást! 

A kutya a macskákkal alszik. Sose volt ilyen korábban.

Aki nem áll be a sorba, az meghal. 

 

Én már régen tiszta kari lázban égek. 

Bevásároltam mindent.

Karácsonyfám is van. Feldíszített. Nem mindig világítom ki, hogy a falu pofaja ne azzal legyen tele, hogy "idén halt meg az anyja, de ünnepel!"

Pedig ezt pont nem ez viszi.

 

Elkezdtem ki-nagytakaritani. 

Háttt.... Ő..... 

Izé. Ráfér a házra!

De Karacsonyig kesz lesz. 

Mint az összes süti.

A ház illatozni fog.

Meleg lesz.

Béke lesz.  

Így lesz! 

Felhasználóra hogyan tudnék keresni? 

 

teszt