Összes blogok

Eleget feszültem neki a szélnek

Lásd elkoptatott a hosszú érkezés

ösvényem gubancban áll valahol délnek

érzem az utolsó utazások hívását 

 

Legédesebb kalandjaim szégyenben fogantak,

bűntudat bölcsőben értek 

És eufóriát okoztak, s mindez egy pillanat 

Azon gondolkoztam most, illetve úgy általában mostanság, hogy mi a jó kurva élet romlott el az életemben?!

 

Mióta vagyok ilyen megalkuvó, teperős, penzhajhasz, élet-es önidőt nem sajnálo, világgal békétlen, ilyen... Cinikus, izé.

 

Nem találom önmagam!!!

Vagy 10 éve még megvoltam.

 

Megvolt a napok hangulata, a napfény íze, a hétköznapok bárgyú unalma, a telek benti melege, Budapest büdösségenek a vidámsága, a naplementék cigitol füstös, nyár esti nyugalma.

Atcsevegett haveros éjjelek.

 

A családi drámák könnyei után elpárolgott düh megkönnyebbülései. Az őszi falevelek szinkavalkadjanak suli eleji hangulata ködbe veszo nyári fellángolások mela banataival.

 

 

Mikor fulladtam bele a krónikus maganyba?

 

És olyan melóknak olyan hétköznapjaiba, amit utálok, akikkel utálom!!!

 

 

Miért felejtettem el élni tudni?! 

Miért felejtettem el a dolgokat látni és érezni?! 

 

Lehet, hogy ez az immáron 10 éve tartó gyökértelenseg mellékhatása?

Nem kötődni senkihez, se emberhez, se dolgokhoz, se helyekhez? Nem nézni se jobbra, se balra, csak menni előre töretlenül, érzelmek nélkül? Véletlenül se észrevenni semmi szerethetőt, különben jaj, jönnek a melabus írások? A keserves? A felalomban hajnalban érő raebredes a veszteségre?

 

Kinőttem.

 

Még az ellopott telefonomon lévő összes kép sem zavar annyira, mint az, hogy ez nem zavar!!!

Egyszer, vagy 20 éve, volt egy furcsa, szürreális rémálmom.

A kert elején derékig érő fű rontott, apám cigizett háttal.

Tudtam, hogy nem él senki a családból, csak apám, és én. Mindegy volt, milyen magas a fű, nem zavart senkit.

Felebredve azt hittem, apám fog túlélni mindenkit, vele kell majd megosztani a házat, a mindennapokat.

Na, annak az álomnak volt pont ugyanez a furcsa, magányos szürrealizmus a, mint most az életemnek.

Azzal a különbséggel, hogy ez a személy anyám, és nem apám. Az meg már egy elhanyagolható tényező, hogy igen, derékig ér a fű, és ringatozik a szélben, mint a tenger. Mert hiába vettem fűkasza, sokszor rossz, és nincs aki megcsinálja, így hagyjuk. 

Nagyjából összeszedtük magunkat, annak ellenére, hogy egy péntek csúnyán mindent összezavart és úgy tűnt nem én vagyok a legjobb tanár mégsem. Ez el is vette a kedvemet kicsit egy hétre és mire tegnap megtaláltam realizáltam, hogy a kutzusaim egyszerre járnak majd le jövőhéten, naná hogy a temetés napján. Jellemző ... valamit biztos jelez.

Ugye bár nem vagyok tanár, akit a NAT érint és van ami tetszik benne de azért Hemingway nélkül 20. századot tanulni .... szerintem gyakorlatilag felesleges, akkor tényleg álljon meg az egész anyag minden téren 1899-ben. Uff. I've spoken.  Tovább amúgy sem szoktak semmiben eljutni. Másik tippem, hogy felejtsük már el a nyelvtan órát úgy ahogy van: testnevelés óra után fantasztikus aludni egyet persze, de láthatóan az emberiség kollektív tudata kivetette a helyesírás iránti igényt, elvárást és elfogadást, akkor meg minek.

"Csak géppel szeretek írni" hangzott el a vérfagyasztó mondat a héten egy diákomtól. Erre létezik kultúrált válaszreakció? Mert én nem tudok, úgy vettem, mintha nem mondott volna semmit, ami gyáva dolog tőlem, de még egy tanárcserét nem vennék jó néven azért, hogy kijavítok egy tanulót,

Három bekezdésnyi kitérő talán elegendő volt az újabb rossz jel előtt. Ugyebár a rendszer része, hogy kettőkor lefekszem és legalábbis mindent kikapcsolok a sorozaton kívül, beállítom az órát, de nem igazán azért hogy felébredjek, mert úgyis mindig előtte 5-6 perccel már a plafont nézem, hanem, hogy regisztráljam az öntudatlanság idejét. Eddig rendben van és így nagyjából minden kontroll alatt van. A laptopon a sorozat kettőtől számítva négykor szépen magától és géppel együtt kikapcsol két órára időzítve.

Egy reggeli találkozómon viszont elhangzott ismerős social-engineertől, hogy a messengere szerint én még ötkor aktív voltam. Semmi pánik riadó, hiszen elég pontatlan lehet az ő programja, az enyém, vagy úgy általában a rendszer. Azért minden lehetséges módon végig ellenőriztem az sms-eket, kimenő emaileket, messengert és valamennyire a böngésző előzményeket. Semmi. Azért ez ugye megint kisebb agoddalomra ad okot. Meg a bolond esti szél ... Komolyan gondolkozom a lakáson belül kis csapdákon. A legnagyobb baj ezzel, hogyha tényleg, hogy eddig nem tudott olyan kifinomult dolgot csinálni mint wifit bekapcsolni vagy jelszót beírni a gépen.

És ne is tudjon! Megint túl sok minden van és semmi sincsen és már a kalendáriumos rendszer sem segít sokat, mert egy szombatra három dolgot kellene akarnak követelnek várnak el és ha csak egyre is ráveszem magamat (NEM KÖNNYŰ!) akkor a másik kettő helyen leszek hang. Bár egyes esetekben mostmár tényleg úgy érzem, hogy az embereket nem érdekli a másik mert egy legénybúcsút direkt olyan időpontra tettek amiről már korábban beszéltem az érintettel, hogy az egész hétvége november óta teljesen alkalmatlan nekem. PErsze, ne hozzám alkalmazkodjon hamár egyszer de valahogy akkor is személytelennek érzem és a pálya szélén állónak magam, hogy itt a kommunikáció korában nézhetem a kommunikáció megszűnését. "Miért nem tudsz alkalmazkodni?" Nem akarok.

Miért viselek álarcot? Mert nem akarom, hogy dühösnek lásson. Mit gondolsz a halálról? Hogy előtte kellene lenni valamiféle életnek. Már hasonlatokkal is nehéz és meddő leírni amit ezekről gondolok vagy érzek, a mozaikos versdarabokkal a jegyzeteimben pedig már fullasztóan lehetetlen. Megváltozott a prózám is azt mondják, persze, ez törvényszerű. Csak gyakorolnom kéne, csak ugye nekem nem 5 év irodalom és írás gyakorlással tanulással telt az időm, hanem ... na jó ... igazából azzal, amivel akartam és igen, azt akartam amit csináltam. Nincs okom panaszra, de jogom attól még van.

Mert mi a legfontosabb a véleménnyel kapcsolatban? Azt tanultuk meg, hogy a véleménynek nincs előfeltétele. Ez egy nagyon fontos törvénye. Volt valami a kihívás mértékéről, de egyszerűen ebben az elmében nem találom és az írásokban sem ... még. Kellene egy hétvége amikor több cigim van mint alkoholom és akkor végre összeállítanám kialvatlanul zavaró tényezők nélkül a verses kötetemet végre. Pontosabban mind a kettőt. Az nem lenne semmi.

jó lenne ha a régi beágyazott zenék előadóját és nevét megjegyezte volna a sarok. Nagyon élném. Amúgy miért fullad minden youtube random zenei listám CURE összes dalokba? Ennyire nem szeretem és magamtól soha nem is hallgattam a HOllón kívül. Durva marketing. 

Ma a lakás tulajdonosnoje elmesélte, hogy egyszer ratolatott a saját, No-bol vásárolt méregdrága macskájára.

A lányával együtt gyorsan felhívták az összes környéki allatklinikat a macska azonnali megmentésére. Egy közeli városban egy 3/4 szezonfizetesemert vállalták volna, amire még ők is azt mondták, hogy gondolkodniuk kell. Pár órával később a lány talált valakit Zürichben, ezen ár töredékéért, aki a röntgen felvételek alapján meg is rendelte a szükséges lemezeket és csavarokat a macska gerincebe.

 

Nyilván van pár cég még az egri kívül, aki ilyesmit gyárt, de azért nem tud nem eszembe jutni, hogy ha rausztam volna Petire, a tulaj fiára, akkor gyakorlatilag egy Európát kenterbe verő csontlemez/implantátum stb gyár tulajdonos feleség lehetnék, de ez egy 25 évvel ezelőtti történet. 

 

Akkoriban rohadt vonzó lehetett én, mert ezzel szinte egy időben parkolt nálam az egyik jelenlegi gyógyfürdős panziónak tulajdonosa, akkoriban pincér volt egy pizzeriaban. Azért járt hozzám angolra, mert szeretett volna óceánjárón dolgozni. Szeretett volna ám a faszt! Engem!

 

Már akkoriban is övék volt a fél terület, vadaszjogokkal.

Annyira hívni akart diszkóba, én meg annyira nem mentem.

 

Oda akarok kifutni, hogy elbasztam-e az életem. 

Első ránézésre igen. Kurvara!

Ha belegondolok, hogy rekeszeket pakolok külföldön, és néha úgy beszélnek velem, hogy majd orrba verem az illetőt, nos, akkor második ránézésre IS.

 

Viszont SOHA nem lettek volna olyan kalandos történeteim, amik voltak, vannak, lesznek.

 

Lehetnék luxusfeleseg. Luxusban. Elegánsan. Kiöltözött, kitartott macska ezeknek. 

 

Soha nem tudnám, milyen az élet, és milyenek az emberek. Rosszak és jók. Mi dönti ezt el?

 

 

Egyszer egy kolléganőm azt mondta, amilyen cinikus vagyok, ő soha nem akarja ismerni az életet, és az embereket. 

Szült 2 gyereket azóta. 

Gratulálunk!

 

Szült 2 gyereket, és maga se tudta hova. És minek. 

Szült 2 gyereket egy világba, amiről azt se tudja mi fán terem!

 

 

A válasz egyszerűsége tiszteleg a kérdés nagyszerűsége előtt. Ezt most vakon írom, úgy hogy nem látom a monitort, kíváncsi leszek mi marad meg belőle.

 Dolgok.

Hajnalban jutott eszembe a fenti összefüggés tegnap amikor vágtattam hévvel, kettessel és négyessel a cél felé ahol jó órát adtam. Mert jó tanár vagyok, ami kiderült egy meglepi ellenőrzésből is két hete. Yeah.

Dél körül itthon egy szédülés közben újra hallottam, de ez most női volt és rövidebb, a rossz hogy ezzel korábbi elméletem sutba vághattam, de fel nem adtam a harcot és el sem ájultam. 1-0 a hazai csapatnak.

Az éjszaka, na az viszont kemény volt. Szokásos szerdai filmklubot ültük, sajnos kicsit nagyon foghíjas csapattal de én Falklar nagyúr gesztusával látom be értem meg és fogadom el az új idők spnót szagú tejfölös alapú szavát hogy mindent lehet, akkor is ha másnak fáj és nincs retorzió.

Ahogy odakünn tanultam a világot jelenleg mozgató és romba döntő bölcsességet ami iránytűm azóta: a véleménynek nincsen előfeltétle. Ennyi, ennyivel ennyi.

Szóval megnéztük a Havasi koncertfelvételt 2009-ből (milyen szép kedveseim voltak akkoriban ,ejj) amin az ominózus guiness rekord kísérlete / megdöntése szerepel és a dalok nagy része kedvencem. Sok sok lacrimosa, ami fontos a kedélyemnek, segíti. Mondjuk ekkor már volt ebbenm fájdalomcsillapító.

Utána láttuk a Networkot 1976-os film amiben Roberrtt Duvall, Fay Dunaway (agy szép és fiatal) mellett olyan arcok is feltűntek mint Barnes a Dallasból (!!!) és Lance Henricksen . Nagyon jó film volt, pedig másra számíottam az Arrow Blureray fülszöveg alapján. Ajánlom annak aki okos.

Utána tudtam, hogy nem kellene volán mögé ülnöm, de szokásom és megígértem, hogy mindenkit hazaviszek. Ez pont olyan mint amilyennek hangzik: maxra tekert hangerővel bömböltetem az aktuális mixtapet a Butapesti háttér előtt miközben fel alá őrjöngök a városban éjfél után. Szóval általában jó.

De a Bosnyák téri kitérő után nagyon nagyon nem voltam jól és kérdeztem az barátom, hogy nem jó e enki a Keleti legalább, hogy hamarabb kerüljek nyugalmi állapotba. Nem jó. E vvan. Uzsgi neki Kolossy tér, addig tartottam magam, de miután kiszállt teljes összeomlás. 

 

izzadtam, üvöltöttem, szorítottam a kormányt, előbb mindent homályosan, aztán csillagosan, aztán kristálytisztán láttam, próbáltam letekerni a fűtést, a korzón száguldva vetkőzni a kocsiban, hogy a hídra felkanyarodva úgy nézhettem ki mint aki augusztsban a Balatonra készül.

Jászainál túl fiatalok esnek kelnek a túl mélyre állított fényszóróm elé. Vicces amúgy, mert nem szeretem fentebb, ugyanis így sokkal jobban látok még mindig sötétben mint lámpával. Sárga lámpák villognak és minden irányból várom a Black Jack játékosokat, akik egymásba csobbanhatnak, ez egy helyen sikerül is.

Westendnél le balra, utolsó pillanatban eszembe jut az index létezése de ekkor már szakad a tüdőm és lángol a nyelőcsövem a hányingertől megállás nincs, szerencsére piros lámpa sem. Nem részletezi, egy 48 perces "vágtával" végül csattanunk (remélem ez volt az a régi kifejezés) közben három rendőr és két mentős mellett araszoltam hogy kapcsoltam fénysebességre, a lényeg szempontjából értelmetlen.

A mosdóig Négykézláb jutok el kettőkor, ahol mivel egész nap nyitva az ablak és nem fűtök elvileg hideg van és én nem érzek ebből semmit. Végignyúlok lihegve a linóleumon és konstatálom hogy ez így nem jó. Lassan halványan lesznek színek is, majd nagyon óvatosan visszamegyek a járó motorú kocsiba a ruhákért és becipelem. Persze csak a kályha mellett kezdek el dideregni.

Ekkor döbbenek rá, hogy még van kb 3 órám aludni mielőtt indulnom kell. Nem én lennék és ezzel bezárok minden zárat amihez találok kulcsot és elnyúlok az egyik ágyon (szerencsére még van választék). Ehhez képest a reggeli órám jól sikerült látszólag kialudtam magam, azóta a délutáni s bár aggódom, hogy ebből hogy lesz a diáknak február végén nyelvvizsga mert az önálló beszéd az még necces. Nem tagadom, néha nekem is, de azért vagyok olyankor inkább csendben, egyedül, zárva, kikapcsolva és kullogok vissza a raokra ... kis valószínűleg épp egyetlen lakóként. Ugyebár ...

Amúgy megyek a temetésre persze. Körbetáncoltam a gondolatot, hogy nem, meg hogy miért, de etikett szerint sem lehet kidobatni senkit etemetésről. Esküvő az más, de ez ugye nem. Addig még valószínűleg kétsze meggondolom, de imádnám, ha nem lennének epizódok. Egy égő csipkebokor vagy egy nézhető film is elég nekem amúgy, tényleg, nem kell a B csapatot rámküldeni. Erről az egészről az a régi animációs film kezd eszembe jutni a katedrális. Istenem, azt az eufóriát amit az akkor és ott okozott mindenkinek, a leesés a megértés a gyonyorködés és a borzalom ilyen kevés idő alatt. Gyakran eszembe jut, tudtam hogy a küldetéshez kapcsolódik. Mind tudtuk csak a módszer az eszközök és a stílus más. Elegáns háború a csendben nemde? 

Háhá, megint baj van. Betudhatom ezt amúgy sok dolognak. Stabilan 4 órákat alszom, elég sokfelé jár az eszem a teendők és aggódás miatt, rosszul viselem a messenger üzenetek zaklató hadát, de tudom szükségszerű és közben a Hiperkarma frontember Én meg az ének című könyvét olvasom. Lenyűgöz, valószínűleg tényleg nem hallottam soha, legalábbis nem emlékszem és most a könyvhöz sem igen néztem/hallgattam utána, csak egy klippjét, amiben állítólag az akkori legszebb barátnője szerepelt (dob+basszus).

A baj délután történt, amikor a hajnali óra után találtam két és fél órát aludni a következő találkozóm előtt. A HÉV mellett bandukoltam a friss hóban egyedül és csendben, majd vettem egy őrülten száraz pogácsát a boltban drágán, mert mint kiderült számomra már nem árulnak Krokodil vagy más kész friss szendvicseket. Pedig nagyon hasznosak voltak annak ellenére, hogy az aznapi szendvicsek közül a megmaradottak kidobása valószínűleg a világ legnagyobb pazarlása lehetett. Mondjuk máshol lehet még van.

A hirtelen havazás elől behúzódva a pult és az üveg között kuporgott a kornyék prostituáltja, aki annyira jól tartja magát ezek szerint, hogy gyakorlatilag gimis korom óta látom ugyanannál a KRESZ átkozta kereszteződésnél lődörögni a kocsik kipufugófüstjében. Tudom, hogy a boltosok ki nem állhatják, de ilyenkor tényleg nincs szívük kizavarni. Egy csepp Pest...

Igen, kerülöm a témát, tudom.  Szóval hevertem és bár ment a laptopon egy sorozat, de nem a szokásos és ez is lehet hiba volt. Nem is figyeltem rá, a fal felé kanyarodva vártam az álomszerűséget, amikor elkezdtem meghallani. Egyértelműen sírontúli hang beszédfoszlányai voltak az ajtó felől, kétszer-háromszor oda is fordultam, de ekkor persze elhallgattak és csak a visszaforduláskor materializálódtak újra a tudatomban.

Ebben azért vagyok biztos, mert a lakás tiszta. Legalábbis ennyi idő után ha lenne itt valami rajtam kívül az már régen szóvá tette volna hajnali négy órás kiabálást, zenést, piálást. Ismerem a fajtájukat, ráadásul ismerem magamat és nem volt epizódom a tavalyelőtti nyár óta. Úgyhogy ez új. Megint megszólalt, láthatóan egyre erősebben próbálkozott és most már érthető volt egy "helló"(?) részlete is.

A démoni-skypeos hang ellenére gyanakszom, hogy ki vagy mi volt persze. De nem ismertem fel, igaz, a feltételezett gazdájával egy ideje nem beszéltem élőben. Ha igaz akkor nem hello hanem a rá jellemző "Alo" volt, de nem adunk szavakat a sírontúli testetlen hangoknak két lépésre az ágyunktól a babona szerint. Már nem fordultam az ajtó felé és próbáltam a régen tanult, gyakorolt ... na jó ... kikísérletezett módon megszólítani.

Még egyszer szólt hozzám valamit, de megint csak valami töredék volt és elenyészett. Ami ebben az egészben aggaszt, hogy nem éreztem a halottak "megszokott" jelenlétét a találkozásnál vagy csak volt olyan óvatos, hogy nem jött be a szobába. Azt már régóta sejtem amúgy hogy az ajtóm geometriájában van valami spritiuális taszító és benn tartó erő, amit két-három hete már kikezdett valami és kétszer legalább kinyitotta, de be akkor sem jött. Talán sok a vas és az acél penge nekik vagy a Biblia gyűjtemény. Hahh, sucks to be them.

Mondjuk tegnap éjjel meg a gázlángot fújta el valami legalább két-háromszor olyan magas fokon, amikor nem lenne logikus mechanikailag egy fuvallatnak. Én tudom, ők tudják, úgyhogy mindenki tud mindent. Kizárva a korábbi tapasztalataimból (jajj de szép kifejezés rá) hogy mi NEM lehet ez érdekes napok elé nézünk. Ha elenyészik akkor igazam volt, ha a búcsúztatás után marad és elég erős lesz bemutatkozni akkor is lehet igazam de az új helyzetet teremt.

Aggódom e? Ha igazam van nem, szerettem őt. A magam módján persze és nem minden körülmények között mert azért én vagyok, de szerintem rosszat sem akar nekem. Kiderül. Ha nincs igazam az bonyolultabb mert a sok kóklerség között sajnos egyre kevesebb valódi és értelmes szakirodalom van a témában (már elnézést, hogy nem tanultam meg fejből minden túlvilágos démonológiás könyvet amiket félig arabul, franciául és latinul írtak!) és kényelmetlen lenne újra bejárni a régi ösvényeket hogy kiderüljön róluk, hogy nem élnek, úgyhogy ezt a küzdelmet valószínűleg falnak vetett háttal és összeszorított foggal kell majd megvívnom egyedül. Yeah. 

Eltávozott valakim és nagyon rosszul viselem, persze önző okokból. Hatodik éve nem írtam ide, de valahová kell. Nem is ígérem, hogy rendszeresen fogok hiszen ki tudja mikor tűnik el. Kétszer lementettem az oldalaim tartalmát innen és az is elveszett egy szerencsétlen balesetben. Pech vagy sors. Amikor még nem távozott el a valakim is gondoltam rá, hogy írjak arról, hogy vajon Miért fogdossuk össze a poloskákat? Kedves olvasóm a csendben: be kell érned a rövidített válaszommal.

Mert az enyészetre emlékeztetnek minket, a romlásra, a bibliai sátán megjelenésére és mint minden problémánkat az életben oldjuk meg, mert ezt talán még tudjuk. Óvatosan fehér lepelbe csomagoljuk, vigyázva, nehogy erőszak hatására keserű nyomot hagyjanak életterünkben majd olyan helyre száműzzük (a gyakoriság miatt már szertartásosan) ahol elfeledkezhetünk róla. S mennyi mindennel teszünk így! Csak azért hogy elhitessük magunkkal, hogy van egy kis szeletkéje a világnak ahol a mi szabályaink érvényesülnek. Tehát azért, mert sokat hazudunk magunknak. És az hogy, manapság sok van belőle az országban és a környezetünkben, nos, szerintem elég jól mutatja a valóságot a wc papír borítás alatt.

Aztán van itt egy másik dolog. Nemrég újra adaptálták a Rózsa nevét, ezúttal egy (kicsit szükségtelenül hosszú) 8 órás sorozat formájában. Tetszett. Mindig is nagy rajongója voltam annak ellenére, hogy háromszor (3!!!) kezdtem neki fiatalon és mindannyiszor visszapattantam latin és francia nyelvi hiányosságaim miatt. De ettől még nagyon szeretem, s (legalábbis) a cím üzenetét érteni vélem. Több legenda is van, hogy miért ez a címe (pl. hogy a kész könyvvel kérdezte meg tíz barátját milyen címet adnának és az alapján választott). Úgyhogy megosztom a kedvenc olvasatomat veletek:

Hogy volt valaha egy szépség, egy érték, egy dolog ami kivirágzott, gyönyörű volt és utána elhervadt ... s ebből a csodából, ami adatott azoknak a múltbéli alakoknak, akik szerencsés módon jelen lehettek, számunkra csak a puszta név marad meg, ami nem őriz már semmit a tartalomból. Csak alakzatok és formák. Tudom, hogy minden ide ered vissza. Innen indul el. Miért fontos ez? Mert én az ellentettjét látom a dolgoknak a legtöbbször és a szépről csak a másik oldal jut eszembe.

Hogy egyes szavak csak a rossz, gonosz dolgok üres héjai és ameddig léteznek (a szavak) addig lesznek akik képesek újra és újra tartalommal feltölteni, erőt adni nekik és újra újra valóra váltani, ha nem is az eredeti értelmüket, de pont ahhoz hasonló kellemetlen dolgokat. Vannak napok amikor az egyetemes jó és gonosz létezését is tudom tagadni, de ezek ritkák és egyre több körülmény kell megfeleljen hozzá. Oly sok szót üresítettem ki és újra és újra feltűnnek akik újratöltenék, persze nem olyan tehetséggel, mint elődeik de az én erőm is látványosan fogytán van.

A legjobb barátom beteg, úgyhogy semmi jogom panaszkodni. Viszont újra és újra megküzdök a depresszióval. Meg kell mondanom, hogy egyre kreatívabb. Azért vagyok itt és tudok írni, persze, mert eddig mindig én győztem. Lassan már az ízét is előre megérzem a számban, annyira ismerem. Nagyon hasonlít a fogászat szagaihoz-ízeihez. A baj az, hogy hiába nyerek minden küzdelmet, hogyha neki csak egyetlen egyet kell, amivel elmossa minden korábbi diadalomat. Szerintem ez nem fair.

Nem tudok beszélgetni senkivel. Erre ma jöttem rá és nagyon nem esett jól. A múlt hétvégén nagyon jól színleltem és büszke is voltam magamra. Olyan kedves volt mindenki és olyan jól sikerült minden. Hogy valljam be nekik, hogy legszívesebben üvöltve rohantam volna ki a hóesésbe? És hova mentem volna? Kihez. Amikor a telefonom tönkrement a város "egyedi" atmoszférájától fulladozni kezdtem. Egyébként jó volt ...

Hülyén hangzik ezek után, hogy az utóbbi időben érzem és értem miért jöttem haza. Ebben nagy szerepe van, hogy az új munka-karrier benne van a két két kedvenc munkámban eddig és ha hatkor kell kimenni abba a hideg fagyba akkor is szívesen teszem, amikor este tízkor zárom itthon magam mögött az ajtót. Amire nagyon kellene egy fémpánt vagy vasheveder mert nem érzem magam elég nyugodtan így és féltem a lakókat.

Nemsokára leszokom a cigiről. Most 1440 és 1500at nem fogok érte adni, úgyhogy még két emelés kb. Kíváncsi leszek, hogy csak a pofám nagy vagy hogy tényleg van e függőségem. Tudom a választ, nem ilyen természetű. Ha ez a jópofa munkarendem kitart akkor ha meleg lesz veszek egy uszodabérletet és két óra között nem hazamegyek, hanem úszni járni. Nagyon utálok úszni. Nem szerencsés leírni de így van. Viszont szeretnék. Ennek volt valami irodalmi kifejezése ... ellentét?

Szóval valakim távozott és valakim haldoklik. Ez amúgy nem szomorú dolog mert már nagyon régóta szeretne menni. Pár óra és meglátogatom: utazom másfél órát, hogy tíz perc után közölje, hogy most már mehetek. Azért ebben van valami kínos és/vagy őrült dolog. Akim távozott az a példaképem volt nagyon régóta. Túl a búcsúztatásán és egyéb gyászos érzéseken nem vagyok elégedett a révvel amibe ért. Nem inspirál, hogy minden energiát egy olyan ösvénybe öljek amiről LÁTOM hogy hová vezet és nem tetszik.

Ez részben csak önsajnálat, mert kb 8 éve letértem az általa kijelölt útról egyéb okokból. A szemem sarkából figyeltem a pályáját és mindig megrezzentem a párhuzamosoktól. Tudod, alakzatok és formák. Hiszek benne, hogy ő is ügyelt rá, hogy ne keresztezzük egymás ösvényét. Mondanám, hogy remélem, de mostmár ugye nem derül ki. Egy 15 éves beszélgetésünk felvételével próbáltam vigasztalódni, de nem sült el jól. Csak megint az sorsfordító nap jutott eszembe és dolgok.

Apropó dolgok. 40 perc a rekordom, hogy ne juss eszembe "ébredés" után. Ez siralmas. Más is, persze, dolgozom rajta. Vasárnap lazítottunk a pörgés után majdnem négyszemközt és amikor beraktam egy számodat jelként ragyogott fel és mindenki ismerte és kiderült hogy ennek jegyében fogant a hétvége. Káromkodtam és méltatlankodtam magamban. Látod, én így lazítok. Sehogy. (mondjuk nyílván én voltam a hibás, persze, nem tagadom, de csak ... csak ...) 

Most hogy eszembe jut az éjjel végül csak kimentem a hóesésbe üvöltve, de nem tartott sokáig mert jöttek utánam. Késő volt, mégis negyven percet kóboroltunk nótaszóval kísérve egy panellabirintusban. Az a város ... ugyanaz és mégis más és végig gyomorgörcsöm van ott. Úgyhogy februárban megint megyek.  Sokat írtam, ideje zenével zárni, de nem emlékszem hogy kell. Ha nincs a végén nem jöttem rá.

 <iframe width="560" height="315" src="https://www.youtube.com/embed/OwGG5fX7bxY" frameborder="0" allow="accelerometer; autoplay; encrypted-media; gyroscope; picture-in-picture" allowfullscreen></iframe>

Írjatok bejiket!!!

Itt is, és mindenhol uncsi a zelet!  

Ma este megjegyezte a bátyám, hogy nálunk mindig milyen rend van.

 

És ezen elgondolkoztam.

 

Arra jutottam, hogy a macskák miatt van!

 

Tudniillik, ha elől hagyunk mindent, vagy

Beleesznek, vagy

Belefekszenek, vagy

Beleszarnak.

 

Vagy levernek. 

 

Ezert MUSZÁLY mindig mindent elpakolni.

 

(Vajon a muszaj minden lyö?!)

A Budapest régi képeken csoportban Mancika nagymamucikája 3 évesen a komód mellett, a kispolgári lakásban. A jó ég tudja hol, vélhetőleg azért Budapesten.

Jóska bácsi ükanyjának cselédkönyve. Nagybácsika utazási igazolványa.

Politikai csoportban egy császármetszés jól dokumentálva videón. Kérdeztem, hogy miért gondolta alkalmasnak ott megosztani, mondta, hogy érdekes szerinte és tök kevés alkalommal lehet ilyet látni.

Blogban a csaj cuki képet tett fel egy kiskutyáról, hogy engedélyt kért az anyukájától, hogy lefényképezhesse az ebet. Nem, nem a kutyamamáról van szó.

 

Hát nem tudom. Biztos szembe megyek a forgalommal.