Jó pár évvel korábban, talán 8-10 éve is van már, hogy később ősszel kikelt egy csomó kis kacsa.
A kis kacsákrol tudni kell, hogy ultra cukik, és anyám is imádta őket, ezért megtartotta.
Kisvártatva azonban beálltak a fagyok, a pici kacsák pedig még kicsik voltak, ezért egy dobozban tartotta őket, éjjelre betette a ládát a fürdőszoba zuhanytalcajaba, nappal pedig kint voltak.
Nőttek a kiskacsak, már tavasz is lett, nagyok lettek, de mikor leszállt az este, szólás és kérés nélkül, terelgetes nélkül elkezdtek feltotyogni a lépcsőn, és jöttek befelé a fürdőszobába!!!
Az a generáció, már kipusztult. A legidősebb kacsák 2014-ben keltek, azóta egyik evben sem lettek, mert anyám gyenge volt már hozzá.
Idén kelt nekem egy csomó picike szuper ultra cukmorgo kiskacsa, most már elérték a felnőtt kort.
Az imént érkeztem haza a boltból.
A fürdőszobában 2 kacsát találtam, bejöttek.
Soha nem hoztam őket be ide.
Még a szüleik sem tudhatták ezt a fürdőszobai múltjukat a felmenőiknek, tehát nem arról van szó, hogy megmondták nekik.
Egyszerűen tudják!
Én kezdek félni. Ha tényleg ilyen félelmetes az epigenetikus tanulás, akkor az összes felmenőik összes jó és rossz emléke lenyomatot hagy bennünk, akkor az egy csomó kérdést felvet.
Igen, többek közt az aura rétegeiben állítólag elraktározott, meghatározó lenyomatokkal kapcsolatban is. Hogy lehet, hogy valóságos és igaz. Hiába tűnik vajakossagnak, mégis van rá közvetett bizonyíték.
Mi azért nem vágtunk kacsát vagy 20 éve, mert szeretjük őket. Ők a mi madaraink. Pontosabban most már csak sz enyémek.
Régebben ezt úgy ideologizaltam anyanknak, hogy "A mi kacsáink az ígéret az Univerzumnak, hogy létezik a kegyelem!" - nem tudom, ez nekem csak úgy jött.
Emlékszem anyámra, tekert egyet a fején, nagyot nézett, és azt mondta:
-Te, miket mondasz!
Mondom, igen, igen. Nem kötelező mindent megenni, levágni, csak a saját hasznunkra tartani. Hagy éljenek, ők is élőlények...!