A vírusokkal kapcsolatosan az jutott eszembe, hogy az osztrák és német kolléganő is panaszkodott herpeszre február elején.
Bár, én nem láttam rajtuk semmi külső jelet, ők egymás közt beszéltek, hogy furcsa valami a szájukon. Mindketten arra a következtetésre jutottak, hogy "várható" a herpesz.
Mind a ketten köhögtek később, mint a dög, erről akkoriban írtam is.
Én ezt se.
Mondjuk van haszna annak, hogy az ember falun nő fel, mi itt ebben a fertőtlenítetlen szarban nőttünk fel.
Éjjel megint rosszul lettem vezetés közben és már nem az első volt. a 40 perces út így 3 órának tűnt, pedig nem voltak sokan, nem volt akadály, amit ne lehetett volna kikerülni. Mellettem egy életről lemondó tag az 50 es klubból duruzsolt, 24+ év után bezárhatta a boltját, már másfél éve csak minuszt termelt, de enélkül nem volt hová mennie. Na, úgyhogy csatlakozott a hétfő estékhez, amiket kicsit szerintem lassítani fog így hogy korban túlerőben vannak, de szerintem amúgy is szomorú kör amit én húzok fel. Szerencsére vannak erre a szerepre is várományosok.
A hidegrázás fél háromkor jött, sokkal később és valamivel a legújabb szervezési probléma után, amit a váratlan internet elszállás miatt nem tudtam kezelni fuldokolva sem. Pedig igyekeztem volna. Most már sikerült egy alternatívát találni de azok meg ugye olyanok, amilyenek a B tervek ... hát nem egy A.
Most azért kezdtem csak írni, hogy a mai rossz érzéseket és élményeket követő jó érzést és gondolatot megragadjam. Zavar pár napja egyébként, hogy nekem tényleg nincsenek érdekes álmaim. A rémálmom csúcsa még mindig az hogy gimnazista vagyok és erotikus álmok helyett is csak különböző partnereim intechangeable tulajdonságait láttatja velem a tuadalattim, amikor kvázi hétköznapi pillanatokban együtt vagyunk-voltunk és pillanatról pillanatra másik és másik arc, név társul már hozzájuk.
Ennek egyszerű magyarázata és továbblendító szála az lehet ugye, hogy úgy érzem és tudom, hogy legtöbbjükhöz gyakorlatilag ugyanazokat az izmokat, képességeket, tulajdonságokat kellett-kell használnom és ezért a tőlük kapott mindenséget és jót is ugyanazon a mérőn értékeltem. PERSZE HOGY NEM HELYES! Ez kivételesen olyasmi ami szerintem sohasem volt helyes.
Egy dokumentumfilm 45 fokban történő megtekintése közben terelődtek gondolataim a kedvenc témámra (hajjaj, mondjuk ezzel talán ma végre áttörtem az eddigi 40 perces határt). A dokumentumfilmben egy nő, egy feleség beszélt arról milyen volt az egyetemi tanár férjével a házasságuk első pár éve, hogy minden apró, otthonról hozott dolgot a férfi követelésére "kicsomagoltak" sokszor gyakorlatilag három napon keresztül beszélték meg és vesézték. Nem tisztem más gerjedelmét elítélni.
Helyette sokkal inkább a magam A terve jutott eszembe és azok a gondolatok, vágyak, amelyeket kimondatlanul hagytam magunk között és még magam előtt is sokszor. Hagyjuk, hogy ott éppen akkor abban a helyzetben miért és mit hibáztam, mert mint tudjuk a listáim végtelenek ilyen szempontból és sokszor a tudatos és tudatallan hibák összekeverednek ebben az esetben is (pedig két külön lista kellene legyen).
Nem akartam ajtóstul rontani a házba. Szondezionár. Fizikailag igen, dehát ilyen téren nem volt soha gondom aminek amúgy nagyon örülök. Azok az ígéretek, amelyek el nem hangoztak csak érintésben és pillantásban vibráltak egy olyan VÉGTELENBE vezető jövő képét mutatták nekem, ahol rajtunk kívül létezhet a világ és mi azon kívül, hogy megpróbáljuk életünk hátralévő részében lassan, héjról héjra lefejteni és megismerni egymást, ahol minden közös randevú, kiruccanás utazás csak egy újabb lehetőség egymást és egymás kölcsönhatásait egymással és a rajtunk kívül derengő virággal kapcsolatban megismerni és a félelem, abban az A tervben az egyedüli valós félelem a haláltól amit én valaha is éreztem, hogy nem lesz időnk ezt a legcsodálatosabb táncot közösen befejezni, hogy az út végére sem fogom őt megismerni teljesen annak ellenére, hogy a külső világ szemében elválaszthatatlan, kéz a kézben és minden más módon összefondóva összetartozó pár vagyunk. Két szerelmes adventi naptár a legcsodálatosabb érzéscsokoládékkal és képekkel az ablakokban.
Milyen beteg gondolat ez most is még mindig időben és térben kétségbeesetten távolodva menekülve futva zuhanva pörögve tőle. Vagy csak szirupos? De még csak szirupos sem szoktam lenni mostanában. Legutoljára egy ritka könyv tudata öntött el forró érzelmekkel ami évekig mindig a szemem előtt volt antikvőáriumokban és nincs meg most sem. Mindehhez köze lehet gyorsan romló és változó állapotomnak. Egyre több kis trükköt használok, hogy a mindennapi tevékenységeket elvégezzem, egyre több mindent teszek meg például, hogy egyre kevesebb emberrel kelljen találkoznom.
Még most is beleborzong a lábam a közös élet gondolatába. PEdig hol vagyunk már. És mikor legutóbb találkoztunk még láttam a szemében, hogy könnyen emlékeztethetném rá mert ő is érez valami hasonlót, de ki tudja? Talán csak egy utolsó érzelmi szabadúszása volt, egy kalandnak nevezhető nosztalgikus kaland négyszemélyes búcsú a leánykortól. Korunkban az igazság helyét átvette a "tetszetős" fogalma és gombóc van a torkomban ha valakit hallok megszelidített emlékeket felidézni úgy hogy emlékszem az igaz igazságra, ami történt és ahogy történt.
A napokat már nem is számolom, csak a szál cigiket. Már az sem érdekel mit hallgatok igazából, ha aludnom kellene remegek minden porcikámban a pokróc alatt ébren pedig könnyező szemmel fogadkozom ha hazaérek akkor majd most alszok és SOHA NEM TESZEM. Bámulok ki az ablakon AHOL NINCS SEMMI az értékes olvasásra szánandó időben és a konvektorra dőlve fázok. Az időt egy macskás macskás naptárba zártam és ha nem tetszik a program akkor üvöltözök vele.
És közben csak Dafoe és Udo Kier maradt nekünk.Ha lenne eszem amúgy akkor tudnám hogy ez egy KIBASZOTTT VISSZASZÁMLÁLÁS valameddig ami senkinek nem lesz jó és legkevésbé nekem. De pont a fenti fantasztius gondolatból levezetve TÉNYLEG nem érdekel, hogy meghalok e vagy sem. Még két hétig jó lenne ha, de semmi nem muszáj.Ez a különbség az A terv és a B terv között ugyebár.
Mondanám, hogy asztakurva. Olvasom most a könyvjelzőkben a blogok neveit, amiket régen követtem, sok persze nem íródik már...
Az egyik blog utolsó bejegyzése az, hogy "Megint elment az életkedvem. Egyszer úgy elmegy, hogy vissza se jön." Valami ilyesmi. Írta ezt tök egészségesen egy nő. Aki azóta komoly betegséggel küzd és nemhogy nincs életkedve, de foggal-körömmel, néha szó szerint is ragaszkodik az élethez. Pár év és mekkorát fordul a világ, valaki élete.
Mindig azt hisszük, hogy a mostani jó/szar/langyi örökké így marad. De nem. Igen, nem néhány nap alatt fordul adott esetben 180 fokot az élet, de pár év alatt ... jelentősek a változások.
Ehh, ezer közhely jutott az eszembe, szégyellem őket leírni, pedig annyira triviálisak. Pont ezért. Mindenki tud mindent. Csak nem előre, nem benne, nem akkor, hanem majd utólag.
Kicsit furcsa, hogy eddig ettermunk egyik dolgozója sem mutat tüneteket, hiszen, ha mi, hát mi ki vagyunk téve.
Mondjuk nekem napok óta rosszalkodik a torkom, de se gyenge nem vagyok, se lázas.
Én fixen hiszek abban, hogy vírus ide, vírus oda, minden fejben dől el.
Jön a korcsivircsi, megy a korcsivircsi!
Engem feldühít, hogy senki, de senki nem veszi komolyan a járványt.
Mert picike, nem látható, és az utcákon (még) nem hevernek holtak.
Sőt, a valamelyik svájci miniszter ki is jelentette, hogy káros rögtön orvoshoz rohangálni bármiféle téli megfázásos tünetekkel!
Így aztán mindenki se lát, se hall módjára ökörkodik az interneten viccesebbnel viccesebb hozzászólásokkal.
Felébredt a posztolhatnek a sok összeesküvés elmélet ellenes okostojasban.
Az senkinek nem jut az eszébe, hogy ha az idétlen háztulajdonos nő postás haverjai reggel 10-re jönnek kávézni minden nap, úgy, hogy a postasok köztudottan márpedig mindenhol előfordulnak, akkor közel 100 szazalekos eséllyel indulunk a karanténert a teljes lefedettség miatt, velem együtt a komplett kollektíva, vele együtt az étterem, a társ szállodából átdolgozo egyéb kollégák, és azon szállodák, és azok összes dolgozója.
Gratulálunk! Gratulálunk szívből azoknak, akik miatt majd ki kell fizetnem a kórházi tartózkodást!
Mert a sok faszszopo mindig mindenhol csak abból tud kiindulni, hogy csak máshol lehet baj, nálunk sose!
És ha a baj nem 3 tonnás, szemét kivero, fizikális, azonnali bántalmazást okozó nagy, és félelmetes zombi, hanem egy icike-picike vírus, az nem látható, tehát nem létezik!
És ha belehal némelyek 80 éves apja-anyja, ki nem szarja le?! Lett volna nagy, fiatal és életerős!
Azért jó ennek a teamnek a tagja lenni, mert
1. Nem jó otthon feküdni a kanapén,
2. És bosszankodni, ha elfogy a net, és perkalhatom az újabb 10-est.
3. Pont ideje volt letenni az előző helyemen kapott sebeket, és új energiákat behívni az életembe!
4. Tök jó egy barom főnök után egy bárány közvetlen alkalmazottja lenni, és az ég ne adja, hogy visszaéljek ezzel! (Mert ismerjük engem)
Holnap rettenetes napunk lesz, viszek papucsot, valtocipot.
Holnap jön segíteni a társ szálloda menedzsere, imádok vele dolgozni. Már rám szóltak, hogy a munkatarsnonk pasija, mert túl egy húron pendulunk. Szerintem nem vonzodunk egymáshoz, de egy rugora jár az agyunk. Imádom a mérsékelt temperamentumat, pont nem túlzó, de hatékony, és vicces egyben. A fiú dél-tiroli, maga is valami szállodás csemete. Ja, és a fiam lehetne asszem.
De ahogy a múlt szombat meg se kottyant, remélem meglesz a közös hullamhossz most is.
Eleget feszültem neki a szélnek
Lásd elkoptatott a hosszú érkezés
ösvényem gubancban áll valahol délnek
érzem az utolsó utazások hívását
Legédesebb kalandjaim szégyenben fogantak,
bűntudat bölcsőben értek
És eufóriát okoztak, s mindez egy pillanat
