hol vagytok lovasok? Hová veszett dalotok, nevetésetek, élcetek és vadságotok. már csak a távolban rég leült porfelhő irányára emlékszem.
Itt van mellett háromféle gyógyszer és a tezst már jelzi hogy jócskán ideje bevenni mindent amit fájdalmat, lázat, görcsöt, szédülést, vérnyomást és mindent megold. Nem tudom, nem teszem, mert más módon nagyobb a baj és tudom hogy ezek egyike sem segít. Talán csak a whiskey, az is csak pár órára megint hogy aztán ugyanott legyek.
Kezdjük a jóval: a bekészített érzések nagyon jóül működnek. Tudtuk, hogy eljöhet az alkalom hogy ezekre a szavakra szükség lesz és a hitben, hogy így is gondoljuk. Ezért készítettük el évekkel ezelőtt erre az alkalomra és beváltak. nincs dráma és nincs katasztrófa. Az érzések persze, mint a tények, makacs dolgok. Azok rágnak és tépnek.
Aztán mejd kiveri a mellkasomat a légkalapács. Olyan gépiesen mentem végig a napi tennivalókon, mintha lenne értelme vagy azok értelmet adhatnak. Értsük, ez nem ajtó bezárulása, hanem csak valami ami az ajtón túl történt és mégis van közünk hozzá. S már előtte is az állapot olyan volt, mintha időt utaztam volna húsban és erekben, ami nem kellemes ám.
Felnéztem a 9-10 évesen elkezdett könysorozat befejező részéből a sötét villamosmegállóban és szinte csalódott voltam, hogy semmi jele nincs a történteknek. Ez mondjuk vicces volt. Talán az volna helyes, hogyha legközelebb én zárnám be ezt az ajtót amikor esélyem van rá. Helyes. Mennyire gyűlölöm ezt a szót és amit jelent. Sértve érzem magamat? Inkább csak hasonló.
Úgyhogy 2004-es DeVotchkát hallgatok megint. Hátha. Miért gipsy punk? Mióta és mi az? Az álinntelektualitás pánmcélja nem sokat segít ezen a ponton. Talán ezért vetkezem le olyan gyakran és szívesen. Talán mert az utazás ellenére egyhelyben tántorgok egy olyan részegségtől amiből nem akarok kijózanodni mert akkor ...
... akkor tudjuk mi lesz ... megint. és az ma már mégennyire sem célravezető, kellemetes, kelendő... ez a jó szó. Zsibbad a karom. A kinti eső bent tartja a meleget és az üveg egyre kívánatosabb. De az csalás. Akkor úgy mondtuk, hogy azzal és úgy fogunk nyerni. Nyertünk ... sokszor és sokat ... ez már azután van. Nem tudok mit kezdeni ebben a betűk utáni jelenetben, ezen a Game Over képernyőn. Pedig megköszönik, hogy végigjátszottam ... esküszöm ... tényleg.
Hát igen, a régi programokban nincs New Game +, hogy a szerzett tudással könnyebben vegyük a régi akadályokat vagy a nosztalgián keresztül érzett hepehupás újrajátszás van, ahol minden ugyanolyan kurva jó és rossz, régi mentésekbe bele-belenyalva. Van hogy órák, napok után jut eszembe hogy beszélgetések közben mi lett volna a helyes válasz. Annyira nem vagyok jelen, mert csak elől és hatul járok, sohasem (na jó, nagyon ritkán) OTT. És abban sincs köszönet!
Mert utána megint AZ VAN. Káini sóhajjal veszem tudomásul, amíg egy piszkos tükörbe nézve, visszapillantóba kacsintva, kikapcsolt képernyőre nézve nem sodródok ismét máshová. Mert nekem itt a számok már nem jelentenek IDŐT! Úgy nézek össze barátaimmal, mintha egy kibaszott zuhanó repülőn ülnénk. És rettegek attól hogy sejtik mekkore a baj.
Megint csörög ez a szar. Már könnyezek a fájdalomtól. Négyen várnak az érintésen túl. Az éjszakámat akarják, a csendemet és a viszonylagos nyugalmamat. Most kimegyek egy cigire, ami káros és ha eloltja az eső talán lehűt és majd visszajövök és elnézést kérve csatlakozom. De soha senki se gondolja erről legyen szíves, hogy ami most itt van velem vele bárkivel az normális vagy az normális lesz. Régen nem az, egész életemben egy rövid rést láttam, amikor normális lehetett volna. Én fordítottam hátat. De nem csak én. Mindenki közös bűne az ami van, mert engedve lett, mert restek voltunk a jóra.
Így gondolom, így hiszem.
