zsosz naplója

Kemény István: Káin éneke közelről

„Tegnap az ördög járt nálam,
egy kicsit rendet is rakott.
Ezt nem szeretem, mert
utána mindent keresni kell.
Még mindig jobb, ha
csak beszélgetünk, bár
az meg abból áll, hogy
ő beszél.
Persze, mert mindent tud,
amit én tudok,
és a saját hangját
akarja hallani.
Az még néha őt magát is
meg bírja lepni.
Onnan tudom, hogy
mondta ezt is.
Neki se lehet könnyű.
Sose volt senkije.
Az embereit látogatja
körbe-körbe.
Neki mi vagyunk a családja,
ezt szokta mondani,
és hogy túl fogja élni
az egész kurva bandát.
De attól ő is fél ám,
mert a magány, az magány.
Amikor tegnap meglátta
a beesett pofámat,
észrevettem rajta, hogy
most megijedt."

Mizser Attila: kréta és toll

péntek este (melyet más ember átcsajoz)
szonettünk hőse egy kikötőben mereng
a mű kész a toll ragyog szól daidalosz
a szárnyak melyekkel ott leszünk holnap fent

a fiával csalják a csüngő csillagok
gondolja srácok megnézem amit ti nem
és mivel más út nincs hát úgy dönt nosza most
induljunk rögtön át e tikkadt tengeren

és emelkedik mint tű a lemezről
a víz és tűz között csupán egy penge sáv
próbaút - volt kinek már bejött az ilyen

de a cél most nem kíván nem kímél vézna váz
végzetként esik szét tovább nem tart kegyet
s kőként zuhansz semmi sansz gáz de így van ez

Vörös István: Simone Weil unokája

Simone Weil unokája vagyok én,
könnyen síró, farmeros nemes.
Hé, polgárok, jó lesz tán hallgatni
rólatok, mert a semmi ideges.

A semmi ideges, a szent üres.
Hé polgárok, sok fehér lábfej,
mi lesz, ha Simone Weil kósza népe
rettenetes közönnyel áll fel?

Ha áll a nép, hé, polgárok, mi lesz?
Kártyás házaitokból merre fut
kibic hadatok? Ha majd fogcsikorgatva
lecsapjuk az adut?

Poós Zoltán: Életet az éveknek

Meddig merészkedjen el, aki tudja,
hogy megszűnnek a helyszínek mögötte,
mint az árnyékok, melyek nem
tartoznak az éjszakához.

Meddig merészkedjen el, akinek egyre
jobban kiütköznek arcán a régi hegek,
és rájön: nem felejt. Nini, megkerült
a gáztűzhely mögé esett pingponglabda,
a fületlen kártyalapokkal és a vénséges
vén korcsolyaszíjjal együtt. Akármit lát,
most egyszerűnek látszik. Öreg lett minden
gondolat, mint a reggel és az éj között füst.

Meddig merészkedjen el, aki a lakásnak
hívott lőportoronyból látja: a folyó nem
a medrében lakik, és így nem ér fel hozzá
a habmoraj sem. Nincs benne erény, se
vétek, olyan, mint a lúdszar a hársfasor fekete
sarában, és egyre bonyolultabb a magánya.

Szabó T. Anna: Tesztelem a gravitációt

Úgy szeretném: csak ahhoz volna merszem,
hogy ezt az almát innen most leejtsem
a garázs hullámbádog tetejére.
Hullna, koppanna, aztán földet érve
széjjelhersenne apró darabokra.

Nem várnék semmi okra vagy indokra,
csak áthajolnék szépen, könnyedén,
és nem is dobnám, csak leejteném,
épp csak élvezném az esést magát.

Ha volna merszem úgy hajolni át.

De visszatart a józan ész, vagy illem,
és nem ejtem le ezt az almát innen.

József Attila: Csend

Riasztó, mint a fölmorajló tenger
És mint a végtelen hó épp olyan.
Álarca mélyén bús Halál rohan -
Jaj, üstökömbe kap s én gyáva Ember

Remegve ejtem lelkemet elébe.
A szívem hallgatom - kopog-e még?
És megunom ez egyhangú zenét,
Pedig de jó, ha ver és nincsen vége.

Úgy érzem, mintha ingoványon járnék
És jaj süpped alattam a talaj,
De bennem még ellentállás szaval,

De fülemet betömte. - Ó, mi vár még
Reám, ki immár néma, hangtalan.
- Fejem lehajtva megadom magam.

Seres Péter: Túszok

Túszokat szedtem az éjjel, de jól megszöktek
A portás azt mondja, tőle még elköszöntek
Ugrott a váltságdíj, úgy látszik dolgoznom kell
Jó lenne tudni, hogy a sorsom vajh' hol romlott el?

Sok pénz áll a házhoz holnap éjjel
A nyomdagép már készen áll
Addig nyomtatunk majd, míg miénk lesz
Nagyjából a fél világ

Tegnap egy kommandó próbált meg jól elfogni
Úgy látszik, állami autót stoppolt zokni
Szagot fogtak és elárult a gazember
Jó lenne tudni, hogy a sorsom vajh' hol romlott el?

Tóth Krisztina: Amikor verset ír az ember...

Amikor verset ír az ember,
mindig más volna jó,
a szárazföld helyett a tenger,
kocsi helyett hajó.

Amikor verset ír az ember,
nem írni volna jó
a nemléten mereng el,
hogy mivé lesz a szó,

hullámzó tengerén az elme
ringatja rímeit
s amíg ő bámul elmerengve
felhő mos színre színt,

Amikor lelke kóborolna
maradna teste még,
mikor a kóbor test sodorja
a lélek int: elég,

amikor verset ír a vízre
sor sorra szóra szó
partokra gondol, tiszta szíve
tengermély és fakó-

Poós Zoltán: Milyen mezben, milyen mezőn

Az árvácska a buszmegálló előtt.
Kövér csövek a 28 éves váróban.
Milyen mezben vagyok, milyen
mezőn? Fű forog, kórószár
csapódik a tojáshéjnak, a bolt-
soroknál a szél eléri a port.

Vissza a városba. Volt idő, hogy
mindig nagyobba vágytam. Oda, hol
rucák csak állatkertben vannak.
Elázott kavicsoknál pocskolnak,
a vidrák partfala mellett.

Integetek anyámnak. Örülünk a Nap
vendégszereplésének. Még tíz percig
áll a busz. Addig kitartóan mosolygok.
Nem tudtam, hogy 77-ig "parcellán volt",
fagyban, esőben. Mit gondoltam, hol volt?

Ácsudvaron? Magtárban? Lőrésnél?
Portáspultnál? Utasellátóban, ahol a
vidékre jellemző szuveníreket árult,
plusz pár pakli magyar kártyát? Integetek,
ahogy kinézek. Fejem, mint egy nyirkos
vidrafej. Esküszöm, ártatlan vagyok.

Weöres Sándor: A Paprikajancsi szerenádja

Gyönge fuvallat a tóba zilál,
fények gyöngysora lebben.
Sóhajom, árva madár-pihe, száll
elpihen édes öledben.
Tárt kebelemben reszket a kóc:
érted szenved a Jancsi bohóc.

Szép szemeidtől vérzik az ég,
sok sebe csillagos ösvény.
Egy hajfürtöd nékem elég:
sok sebemet bekötözném.
Hull a fürészpor, sorvad a kóc:
meghal érted a Jancsi bohóc.

Tálad a rózsa, tükröd a Hold,
ajkadon alkonyok égnek,
Víg kedvem sürü búba hajolt,
téged kérlel az ének.
Hogyha kigyullad a szívem, a kóc,
nem lesz többet a Jancsi bohóc.