kösz a figyelmet

Az ironikus beállítottság alapvetően egy kérdező viszony a világhoz. Illetve a világról való vélekedéseket illetően. Az ironikus ember folyton kérdéseket tesz föl: Tényleg így van ez? Biztos, hogy így van ez? Nem lehet, hogy a másiknak van igaza? Vagy részben nekem, részben neki? Ebben különbözik az irónia a cinizmustól. A cinikus ember közömbös az értékek iránt, az ironikus az ésszerű kétely terhét viseli. Mivel nem bújhat ki a bőrébôl, természetesen vannak meggyőződései, de mivel tisztában van az emberi elme és ítélőerő korlátaival, ezeket nem tartja mások számára kötelezőnek; hiszen abban sem lehet biztos, hogy holnapután osztja-e majd a saját tegnapelőtti meggyőződését.

A cinikus ember mások szenvedésén röhög, az ironikus a saját önsajnálatát igyekszik leküzdeni.

Az ironikus ember soha nem válhat sem fasisztává, sem bolsevikké. A cinikusból – érdekei szerint – akármelyik lehet.

Végül, de nem utolsósorban. az iróniából sohasem hiányozhat a szeretet. Tudom, hogy ez igen problematikus – mivel nehezen definiálható – kategória, de kétségtelenül tudjuk, hogy létezik.

Ami a melankóliát illeti: nem ellentéte az iróniának, hanem a komplementere. (Természetesen nem pszichiátriai értelemben használom a szót: nem a mélakórra gondolok.) Lényegében a mulandóság felett érzett szomorúság. Szomorúság amiatt, hogy eszméink elavulnak, szerelmek elmúlnak, barátságok megzápulnak. Hogy csupán egyetlen bizonyosság van: meg fogunk halni. Ezt viszont a melankolikus ember békésen tudomásul veszi. A melankólia voltaképpen halk, rejtett derû.

A történő semmi 

erről a versről álmodtam..

és a naplód végén is ez volt, csak kékes fehér háttérben, kiemelkedve. ki tudott jönni a képernyőből.