Megint Sziget. Talán az eső miatt, talán mert jókor mentünk, nem kellett sorbanállni, a zsúfolt HÉV még mindig nem volt annyira zsúfolt, mint fiatalkoromban a 6-os villamos, a szigeten hömpölygő tömeg pedig nagyon-nagyon jó hangulatú volt (pedig mennyire utálom a tömeget egyébként).
Lassan kinövi a fesztivál a hajógyári szigetet, hallom, szombaton "megtelt" - 70 ezer ember: hát az már valami. Ami megint elvarázsolt, az a hangulat: a béke, a türelem, a kedvesség.
Jaj, nagyon szerettem volna lecsúszni a drótkötélpályán, de a Nick Cave koncert végére elfáradt a társaság, Gaul még nem teljesen heverte ki az előző szigetelés fáradalmait, barátnőm pedig a hátát fájlalta. Igaz, hogy reggel 9-re várt a fogász, de én rászántam volna ezt az éjszakát a sziget-hangulatra, jó lett volna még egy kis nyüzsgés, ivás, barátkozás. De tény, hogy leülni, ülőhelyet, beszélgetésre való zugot találni igen nehéz lett volna. Jó kis őrségi motoros bőrkabátom, amely megfelel egy galaxis-béli stoppos törülközőjének, jó szolgálatot tett: zsebeiben hordtam mindent, nem kellett táska, megvédett volna egy jelentősebb esőtől is, és bármilyen pontján a szigetnek ülőhelyként szolgált a földre terítve, sőt, éjfél után még masszírozó szőnyegként is remekül bevált, amikor gyors-segély szerű masszázst kellett alkalmaznom egy kimozdult csigolyára. (Igaz, a környezet roppant abszurd volt: valami ifjú hölgy monoton hangon, akadozva olvasott föl egy végetérni nem akaró szöveget, amely a női szexualitásról szólt volna, nem lehetett a "szabadszájú" vagy "trágár" kifejezésekkel illetni, mert azok valamilyen hetykeséget, lázadást fejeznek ki: nem, ez egyenletesen, reménytelenül, érzelemmentesen undorító volt, szerintem szegény fiam lelke maradandó károsodást szenvedett azalatt a 20 perc alatt, míg a masszázs tartott). A felolvasó ifjú hölgy mellett ült egy idősebb nő is, aki csillogó, diaalittas szemekkel pásztázta az előadói asztal mellett ülve a tökéletesen közömbös közönséget, akik szemmelláthatóan csak egy kis röpke kómálásra tértek be ide, mivel a dobogón néhány babzsákon el lehetett dőlni.
A Roma Sátorban fantasztikus öreg hegedűs játszott, nem lehetett nem táncolni, olyan szívet-lelket-testet pezsdítő volt a zene. Csupa tűz, csupa szenvedély, méltóság, gyász, életöröm: a legjobb fajta autentikus cigányzenét játszotta az öreg, külön a legényeknek, külön a nőknek, és persze mindkét nemnek szólót is.
A Civil Falu mulatságos volt (bocsánat, ha ezzel megsértek bárkit), a pszichológusoktól az egyházakig mindenki felvonult, beleértve még az Országgyűlést is. Biztosan nagyon hasznos - el kellene vinni ezeket a sátrakat a falusi búcsúkba, ott még hasznosabb lehetne.
Már csaknem leültem, hogy a Rabbi tanácsát kérjem, amikor rádöbbentem, hogy a rabbi a szomszédom, és ha esze és humora van, mindegy mit kérdezek tőle, a tanács az lesz, hogy a fiaim ugyan halkítsák már le a zenét, legalább éjfél után... De ha nagy bajban leszek, legközelebb a liftben majd tanácsot kérek tőle.
Teszteltem a cigánymeggy-pálinkát, amely édes fiam végzetesen szép sziget-élményének forrásául szolgált, és bizony mondom néktek, látám, hogy jó. Nagyon jó. (Különösen az agárdi változat). Remélem, hogy a sikeren felbuzdulva lesznek ilyen műintézmények város-szerte, most ugyanis van mellettünk egy ilyen Pálinka-ház, de nem lehet kóstolni, anélkül meg azért nem egykönnyen ad ki az ember sokezer forintot egy üveg pálinkáért... Ausztriában az ilyen schnaps-boltokban mindenütt van kimérve is, ott is becsületet
arattam az alpesi parasztemberek körében, amikor pókerarccal végigkóstoltam néhányat...
És amiért kimentem: Nick Cave. Óriási volt: csupa titokzatos őrület, szenvedély, izzás: el tudja hitetni, hogy nem egy showman, nem egy mulattató a szórakozató iparból, hanem művész, ember, zseni. Márpedig aki a mai megroggyant ízlésű , tuctucon és zajgenerátorokon felnövekedett nemzedéket be tudja indítani, annak tényleg zseninek kell lennie. Akik azért mentek oda, hogy rajongva vigyorogjanak, azok az első húszpercben pánikszerűen elmenekültek.
A legszebb élményem pedig az volt, ami számomra a "sziget-fieling" és egyben egy nemzedék szimbóluma is lehetne: ahogy a koncert végeztével vagy húszezer ember egyszerre tódult ki a Nagyszínpad előtti térről, az úton keresztben ült egy fiatal pár, kinyújtott lábbal, sörözve, beszélgetve: és húszezer ember kikerülte őket, senki nem lépett rájuk, nem cseszegette őket, hogy miért ülnek ott. Amikor gyerek voltam, az osztályteremben volt egy felirat: egy mindenkiért, mindenki egyért. Az "egy mindenkiért" már tisztázott ügy volt, sok-sok egyért jöttek a fekete Volgák, hogy feláldozzák őket "mindenkiért", de a "mindenki egyért" most nyert számomra nemes tartalmat. Ha ebből a türelemből meg tud valamit tartani, és tovább tud örökíteni ez a nemzedék (nem tőlünk tanulták, sajnos), akkor az ember szó új értelmet nyerhet. És akkor a civil falu sátrainál ki lehet írni: "Nem azért vagyunk itt, hogy tanítsunk benneteket, hanem azért, hogy tanuljunk tőletek" - beleértve az összes egyházat, alapítányt és az országgyűlést is.
