fázisok, ceruzák

A parkok, az újságkihordás, és mondjuk a csőfektetés - szintén.

Eszem ágában sincs közvetlen párhuzamot keresni a fenti és a közelgő itthoni népszavazás között, mindössze annyit állítok, hogy a kérdések most is összetettebbek, mint ahogyan azokat megfogalmazásuk sugallja. De ne beszéljünk rébuszokban. Aki ma úgy érzi, hogy fölháborító és igazságtalan a vizitdíj, a kórházi napidíj, valamint a tandíj bevezetése, sok-sok indokot, sőt, reflexekbe ivódott koncepciókat hozhat föl véleménye alátámasztására. Akik pedig végül a háromra szűkített kérdéssort jóváhagyták, rokonszenvező aláírásokat gyűjtöttek, és elérték a népszavazást, jól tudták: az emberek soha, sehol nem lelkesek, ha fizetniük kell azért, amiért eddig nem kellett. Ha mindehhez hozzávesszük a pártok havonta közzétett rokonszenvindexét, a közelgő gázáremelést és mondjuk a BKV-járatszűkítést, még mentőben elhunyt betegre vagy vasutassztrájkra sincs szükség ahhoz, hogy valakinek a jövő az igenekkel kezdődjék.

A jövő tehát mondjuk az, hogy a jelképessé emelkedő vizitdíjtól a tandíjig minden mellőzhető, elfelejthető. Csakhogy a kérdések kikéredzkednek keretükből, és az örömmel igent ikszelők számára tágabb jelentéssel bírnak. Ők azt hiszik, hogy egyszer s mindenkorra megszabadulnak a "sáp", a "sarc" mindezen formáitól - meggyőzték őket arról, hogy a járulék és az adó révén befolyt pénzt valamilyen bűvös forrásból kiegészíti majd az állam, fölösleges azzal bíbelődni, hogy mit kóstálnak, azaz mennyivel drágábbak a korszerű műszerek, mint a hajdaniak, vagy mennyivel nőtt az átlagéletkor. Azt meg továbbra is bízzák csak őrá, hogy a sztetoszkópos bácsi zsebébe belegyűrje a pénzt, legfeljebb a műtéthez is visz magával kis gézt. Grandiózus álom: a vizitdíj-automatákból varázsütésre kólaautomaták lesznek; vesszen az ágyszám, a bezárt kórházak kapuit kitárják; nincs csukva iskola, egyetemi kar, kisvárosba helyezett, protekción nagyra nőtt főiskola sem; tandíj nélkül is Harvard lesz Kalocsa.

Igen, az álom karikírozott, de annyi köze van a valósághoz, hogy az igenekkel nemcsak a kérdések, hanem a válaszok is leegyszerűsítettek. Tény, hogy a legnagyobb ellenzéki párt egyik-másik vezetője jól megválasztott közönség előtt hangsúlyozza: persze, reformok azért kellenek. A kapásból ikszelhető igenek azonban olyan lápos vidékre vezethetnek, ahol csak elsüllyedni lehet. A "lehetett volna sokkal okosabban, ügyesebben, körültekintőbben" kezdetű kritikák igazságához kétség sem fér, de a lényeget tekintve mégis másról van szó. Az ellenzéki kampány fő csapása, de a Fidesz egész politikája arról szól, hogy nem fogadok el semmiféle olyan változást, amiért zsebbe kell nyúlnom, vagy a megszokottat föladnom, mert mindez fölösleges, a fejlődéshez más út vezet.

Ennyivel biztosan messzebbre mutat a népszavazás magánál a három kérdésnél. Vitathatatlan, hogy a durván kétezermilliárd forintos költségvetési visszafogás nem csak a GDP alakulásán vagy az infláción hagyott nyomot: nincs réteg, csoport, foglalkozási ág, ahol ne szakított volna föl sebeket, amelyekbe a Fidesz hol okkal, hol ok nélkül, de folyamatosan dörzsölte a sót. Abban is lehet igazság, hogy egyszerre ennyi frontot kockázatos nyitni. Szintén elgondolkodtató, amit Hamecz István közgazdász állít, miszerint "egyik érintett területen sem látható az egyén szintjén, hogy mi is a megélhető tartalma ezeknek a reformoknak..." És nyilván nagyobb iramban kellett volna csökkenteni az állami kiadásokat. Ennél a fejezetnél azonban nem elég a bevett sztereotípiát sugallni, a közhivatalnokok létszámát vagy a szolgálati Audit emlegetni. Ki fog az "igenek erdejében" elsőnek fölállni azért, hogy az állam képtelen tovább fizetni a 13. havi nyugdíjat, és a kismamáknak ideje lemondaniuk a hároméves gyesről? Kiben lesz annyi bátorság, hogy a tehetősebbektől ismét visszavegye a családi pótlékot? Ki teszi szóvá, hogy a rendszer sokakat inkább a munkától való távolmaradásra ösztönöz, semmint munkahelyteremtésre, illetve -keresésre? Nincs olyan szociális, vagy egyáltalán, csak költségkímélő, de egy kisebb közösség számára kényelmetlenséggel járó megoldás, amely ellen a legnagyobb ellenzéki párt ne állna ki teljes mellszélességgel. Nem lehetséges az összes "vívmány" megőrzése jelentős adó- és járulékcsökkentéssel párosítva. Nem lehetünk egyszerre befektetésvonzók és "jólétiek", beosztók és osztogatók.

Az persze biztos, hogy a kormányfő szónoki fordulata, a meggondolatlanul eleresztett "nem fog fájni" most ott visszhangzik a referendum kérdéseiben. Hamis volt akkor, és hamis most is. Gyurcsány Ferenc a nem kis részben saját maga által kreált csapdából próbál a konfliktusokkal őszintébben szembenézve kievickélni, Orbán Viktor retorikája pedig a "hazugságok elsöprésével" kínálja föl a fájdalommentes építkezés újabb illuzórikus fejezetét. Ráadásul nem csupán ígéreteivel, hanem a gyors hatalomátvétel igézetével is túl nagy várakozást gerjeszt. Azaz könnyen és gyorsan okozhat csalódást ő is - éppen azzal, amivel reményt kelt.

Mindettől függetlenül a kormány munkájára közepesnél jobb jegy jóindulattal sem adható. Nem okvetlen enyhítő körülmény, de nem is mellőzhető, hogy földön, vízen, levegőben folyamatos ostrom alatt van - olyan nyomás nehezedik rá, amely messze nem a normális kormány-ellenzék viszonyt jellemzi, hanem egy végletesen és szántszándékkal megosztott társadalmat, a privát szférába betolakodó gyűlölködést, utcára vitt indulatot. Nyilvánvalóan sokan úgy gondolják, hogy az izgalmi állapot egy csapásra megszüntethető, ha Gyurcsány Ferenc lelép a színről, s ezt a népszavazás elsöprő erejű igenjei elérhetik. A Fidesz kampánygépezete minden erőt arra összpontosít, hogy a nemzetstratégiát aligha érintő kérdéseket "kormányváltó hangulattá" tuningolja, s erről ne csak saját publikumát győzze meg. A szocialisták közben a részvételi arányt, illetve az igenek számát igyekeznek megbecsülni - jobban mondva "belőni" azt a határt, ami fölött (ahogy mondják) "tényleg gondok vannak".

Persze, vasárnap estétől mindenki a saját szája íze szerint értelmezi majd az eredményt, holott az egész nem más, mint kudarc. És lehet, hogy nyakunkon egy újabb népszavazás.