Versek naplója

Pompás, fehér Karácsony-éjen
Kidobta a szikrázó hóba,
Kidobta a havas semmibe
Magzatját a papék Katója.

 

Aztán Kató, a kis cseléd-lyány,
Szédülve, tántorogva, félve,
Ahogy illik, elment maga is
Éjféli, szent, vidám misére.

 

Kató gazdája, az izmos pap
S falusi nyája énekelnek:
'Dicsértessék az egek ura,
Hogy megszületett az a gyermek,

 

Az a gyermek, ott Betlehemben.'
Kató fölsír a papi szóra
S az a gyermek, a betlehemi,
Könnyezve tekint le Katóra.

Felhővé foszlott az erdő,
söprik nyers szelek.
Heggyé tornyosult a felhő.
Hol keresselek?

Korhadt tönkön üldögélek,
nyírkos fák alatt.
Nem tudom már, merre térjek,
honnan várjalak.

Virrasztom a fák tövében
szunnyadó telet.
Éneklek a vaksötétben
lámpásul neked.

Latinovits Zoltán (és Weöres Sándor) előadásában.

Alig pislákol már némi gyertyaláng
Sűrű sötétbe szakadt a nagyvilág
Maga az ördög oson a kertek alatt
Műfénnyel hinti meg az álmokat
Zsolozsmát mormol, lelkeket kerít
Az éterben szórja üveggyöngyeit
Hiába égi jel, hiába fényes harsona
Hasztalan veri dobjait a táltosok hada
Könnyűvé vált a szó, lármává a dal
A pénz a törvény, s rendből lett zűrzavar
Kemény szívekből komor tekintetek
Üvöltik, nyüszítik; Énrám figyeljetek
Mindenki tolong, zsebekben kutat
Koszos fillérek borítják el a közkutat
Feslett lelkekben hervad a fényvirág
Már a gyökerénél matat a kapzsiság
Dadog a forrás, sír a szent berek
A még értő fülekbe is ólmot öntenek
Csak folyadék a vér, szép, aki más
Bénult nyelvekkel ordítják Barabást

Isten halk sóhaját senki sem hallja meg
S agyagtornyaiba süllyed a kritikustömeg
Az ige nem jut át a vastag falakon
S tűzzel égettetik meg a nagy Babilon
Ledobja hímes köntösét a tíz király
Pőreségük remeg, lelkükben borzadály
Leomlott, leomlott az égig érő torony
Kalmárok zokognak a füstölgő romokon
Királyt király, uralkodót uralkodó követ
Fejvesztve keresik az eltűnt sarokkövet
Tömör falakat emelnek a tengerek szívén
Nincs rés, hol bejutna csekélyke tisztafény
Hasztalan a hűs acél, súlyos csiszolt kövek
Kötésük csalfaság, csak szalma és törek
De nincs megállás, nekik minden kellene
Szívük mélyében székel a nehézség szelleme
Lényük üres edény, kietlen pusztaság
Az embert béklyózza a birtoklási vágy
Még sincs tőlük nagyobb, igazabb felkent
S őrült pókerpartira hívják ki az Istent

Körbeér a vén idő, beteljesült megint
A kör osztása, a köröszt törvénye szerint
Zúdul az égi kő, a világ megremeg
Porrá lesz minden, mit ember építhetett
Nincs többé mohóság, minden egy, és kerek
Új dimenziókat szülnek fényes erőterek
Tengelyek tövében, a világok közepén
A megtöretett Mag fénye csodaszép hófehér
Új törvény, új rend érkezett vele
A fényesen tündöklő Teremtő szeme
A világnak igaza, a virágnak virága
A káprázat vége, a valóság kovásza
Templomainkból kiűzte a kufársereget
Megbolydult lelkekből ördögöt kergetett
Lénye mindent, és mindenkit beragyog
Előtte nincs kivétel, kicsit és nagyot
Tizenkét házban tizenkét tüze ég
Tizenkét pohárban osztotta fel az Ég
Mindahányunkban elültette a Szent magot
Szemünkre csókot hintett, mielőtt itt hagyott

forrás: B. Kántor János rovata a Magyarmegmaradás oldalon.

hajnali hóban
cinkenyom
fölibe hajlok
olvasom

mélyülő ferde
hó-rovás
sorsokat rejtő
ékírás

őseim írtak
így ahogy
egysoros verse
fölragyog

tűnődve titkán
ballagok
én is hóba írt
jel vagyok

marad ha létem
itt hagyom
utánam csöppnyi
cinkenyom?

... 

ne legyen Mindenség, rohanó fáklya,
se kérdés, mely a szíveket rágja,

 

csak gyermekkor, hova visszamennék,
csak kisszoba, álom, emlék,

 

s mikor kitör a panaszom sírva,
mondaná: mindez meg volt írva, -

 

s mikor vad kínnal jajdul az elme,
- tenne úgy, mintha figyelne.

 

 

A SZILVALEKVÁR ÉS A ZABPEHELY

Egy régi Spájzban összebújva, hej,
két Krumplinudli és egy Kanna Tej
közt Szilvalekvár úr és a Zabpehely

míg nyekeregnek a Ház vén ajtai,
hüppögve sírják vissza hajdani
fogyaszthatóságuk a hajnali

„Jaj, hisz oly lágy és omlós volt kegyed,
s lám, minőségét nem őrizte meg,
az Időnk túl hamar lejár” szepeg

„minőségünk a szívben tartatik,
s közöttünk már a romlás kajtat itt,
kisasszonyom, s a Romlás, jaj, alig

„Bizony, Lekvár úr, mint a csillagok,
oly fényes volt Ön és illatos -
sötét a színe mint a tinta most,

Emlékszik még? Két éve vagy tavaly
négy Céklarépa és egy Tálka Vaj
közt összebújva sugdolózni, haj,

Így sírdogálnak összebújva, hej,
két Krumplinudli és egy Kanna Tej
közt Szilvalekvár úr és a Zabpehely

s a pír elfutja őket, restelik,
hogy hüppögésükkel telis-teli
lesz már a régi Spájz az esteli