Glória

^{And I find it kind of funny
I find it kind of sad
The dreams in which I'm dying
Are the best I've ever had}

Óda a jelenhez 

A jelen
perc
oly sima,
mint egy asztal,
e mai óra
e mai nap
oly üde,
tiszta,
mint az új poharak,
mikre a múltnak
pókhálója
sem tapad,
vegyük hát
finoman ujjaink
közé a percet,
ök faragják
ki alakját,
vezessék
növését,
oly új és
oly eleven,
semmit sem őriz
a menthetetlen tegnapokból
a múltból, a letűntből,
a mi édes
gyermekünk ő,
e percben is, nézd,
velünk nő,
homokot hord
s eszik
a tenyerünkből,
ragadd meg,
hogy ki ne csússzon,
álomba vagy szavakba
ne fúljon,
fogd jó erősen,
kösd a kezedhez,
parancsold,
hogy legyen engedelmes,
köveztesd
úttá és öntsd haranggá,
géppé,
könyvvé, csókká,
símogatássá,
vágd ki gyönyörűséges
illatát a fából,
ácsolj
belőle széket,
és fond ki nádból
a karját,
s nézd meg,
vagy inkább
csinálj belőle
lépcsőt!
Lépcsőt,
hogy fokról fokra
hághass
a jelenben,
feszítsd a lábad
a jelen grádicsának,
s menj feljebb,
egyre feljebb,
azért ne túl magasra,
csak addig,
hogy megjavíthasd
a tetőn a csatornát,
ne túl magasra,
ne fel az éghez,
csak addig, hogy az almát
elérhesd,
nem a felhőket,
őket
hagyd lengni fel az égig
és szállani a múltba.
Te
a jelen vagy,
az alma,
nyúlj érte fel
a fádig,
fogd kezedbe,
sugárzik,
mint valami csillag,
no, tépd le,
harapj belé s vágj fütyörészve
további útjaidnak.

Neruda