Glória

Krízisnek vége. Egyelőre.Azt hiszem.

Megnyertem az első fordulót.

Nem, nem történt semmi.

Bementem vizsgázni, hihetetlen volt, amit produkáltam, az az asztalra csapom a fejem típusú. Hozzá zombifej, nem is akármilyen, magamat is megijesztettem reggel. A tanár meg csak nézett, ő, akiről múltkor olyan utálkozva írtam, megkérdezte, mi történt, mi a baj, aztán tanácsokat adott, hogy készüljek, felajánlotta, hogy jöjjek be gyakorolni és megkérhetem a technikust, hogy segítsen, és kérdezgetett, mit szeretnék majd. Tündér volt.

Hazafelé sétáltam, finom ebédet sütöttem, aztán filmet néztem. PS. I love you-t, nagyon passzolt a hangulatomhoz. Józan pillanataimban azt mondanám, túlszárnyalja a Titanicot, de most ez kellett.

Ülünk az autóban, elég hideg van, értem jött a HÉVhez. 2 évvel ezelőtt. Csak 4-5 km az út, megtehetném gyalog is, ha nem félnék, hogy eltévedek. Valami mellékúton száguldunk vagy százhússzal, szól ez a zene. Rettegek. Közben csacsog, néha mobiltelefonál, nagyon lassan telik az idő. Annyira félek, hogy becsukni sem merem a szemem.

Megkérdezem, mi az a kis lámpa, ami világít. Valami olyasmit magyaráz, hogy a feszültséget méri, ugyanis a hangrendszert nem bírja az akku bizonyos hangerő fölött. Feltekeri, megmutatja.

Szeretem őt, mindgg vidám, mindig pörög, átragasztja rám is. Egyszer, régen, amikor megismertem, reménykedtem, hogy elhív randizni vagy elkéri a telefonszámomat, aztán rájöttem, egy napig sem tudnám őt elviselni. Kibírhatatlan bolond, könnyű szeretni, de lehetetlen lépést tartani vele. Így kockázat nélkül rajonghattam érte a továbbiakban.

Most megtaláltam azt a zenét. Nagyon tetszett, megkérdeztem, mi az. Most eszembe jutott, kerestem, nem volt könnyű. Nagyon örülök neki.

Ilyesmi: