Azt hiszem, baj van.
Életemben másodszor vagyok teljesen tanácstalan, értetlenül állok a jelenség előtt.
Nem tudok beszélni a mamáról.
Nem gondolom, hogy tabu lenne, nem akaratlagos elhatározás ez. Nagyon sokat gondolok rá és egyáltalán nem esik rosszul, ha szóbahozzák, ha emlékeztetnek rá. Akarnék én róla beszélni, de még mielőtt az érzelmek megfogalmazódnának a fejemben, már potyognak is a könnyeim. Ezelőtt sosem tapasztaltam ilyet. Érti egyáltalán valaki, mire gondolok?
Egy-egy mondatot el tudok mondani róla. De egy történetet
elmesélni, vagy hogy vele álmodtam, egyáltalán nem megy. Jönnek a
könnyek és a gombóc a torkomba.
Persze nem merem ezt senki vállára tenni. Az emberek félnek a haláltól, s félnek a gyászolótól. Nem lehet ilyenkor vigasztalni, nincsenek ilyenkor megfelelő szavak, nincs semmi dolguk.
El tudom fogadni a halált, nem akarok legendákat és nem is akarok úgy tenni, mintha nem történt volna semmi. Nem hiányzik a mama a mindennapjaimból, mert évek óta távol élünk egymástól, de még csak a szívem - az agyam nem - tudta felfogni, hogy nincs többé. Érzem magam körül a hiányt, nincs kit felhívni a családból, s nem tölti be senki az eddig elfoglalt (kulcsfontosságú) szerepét. Végzetes hatással van a családunkra. Vagy inkább: végzetes hatással van azokra, akiket családdá forrasztott maga körül.
Nem tudom, hogyan tovább.
