Döme, a vérmedve naplója

Sarkos olvasó-íróim!

Igencsak furcsamód kerültem ide a sarokra, az egyik kedves volt osztálytársam nyomán. Először tőle kezdtem bejegyzéseket olvasni, majd - ahhoz képest, hogy belső dolgaimat illetően nem vagyok túl közlékeny, meglepő gyorsasággal iratkoztam fel a listára és öntöttem ki a szívemet. Egyedül voltam, és ki kellett adnom magamból a fájdalmat valami módon. Sikerült. Legfőképp azért, mert a munkahelyem megléte stabilizálta a hétköznapjaimat, és olyan közegben mozogtam, ami némi önbizalmat adott a naponkénti nekiveselkedésnek (család, barátok).
Aztán összejöttem a barátnőmmel (már több mint fél éve), és ez olyan érzéseket hozott magával, amik elapasztották azokat a keserű forrásokat, amikből merítve hetenként írogattam ide. Gondolkozom, érzek azóta is, de újra csak a kis papírfecnikre jegyezgetek, és ezek újra abba a nagy papírzacskóba kerülnek, amit majd egyszer vagy elégetek, vagy leírok, vagy kidobom az egészet.
Azért, ha nem bánjátok, még fogok olvasgatni alkalomadtán, de írni már nem nagyon.
Mindent köszönök, mindenért elnézést kérek, minden jót.

Az írás fázisában a törlés az egyik legfontosabb momentum.

Teljesen sikerült szétbontanom magam. És nem maradt semmi.

Világéletemben érdekelt az átváltozás. Hogyan lesz egy kedves, kedélyes kislányból üvöltő házisárkány, egy gerinces férfiból pipogya fráter, átlagemberből vérnősző barom.
Vagy egyáltalán. Miként lesz a bűntelenből bűnös. Mikor, hogyan marja szét az erkölcsi korlátot valami, ami után nem marad más, csak aljasság. Hazugság. Képmutatás.
Szóval érdekes.
Simone Weil írja valahol, hogy ha az ember pusztán ellen próbál állni a gonosznak, annak pusztán ellentéte akar lenni, akkor egyre fogynak erői, és végül beadja a derekát, az ellenállás biztosan felőrlődik. Megadja magát a nyomásnak.
Így lesz valakiből besúgó, drogfüggő, alkoholista, aljas az aljasok között, tolvaj a tolvajok között, hazug a hazugok között. Fel sem tűnik, hiszen mindenki ezt csinálja.
Szóval a pillanat érdekel.
Amikor éppen eltűnik az erkölcsi megfontolás, és éppen túlsúlyba kerül a kísértés. A megzavarodás pillanata, amikor már elhalványul valami, de szelleme még ott lebeg, és már árad az az új, ami irányítani kezd.
Nem a rettegés áradása ez a pillanat? A józan ész csődje? A tudat beszűkülése a pillanatra? A világból való kilépés vágya?
Szabadulni akar az ember, de olyan irányban teszi, amerre nincs kiút. Szabadulni a nyomástól, melyet erkölcse és a helyzet összecsapása a végletekig növel. Retteg az összeroppanástól. A fájdalomtól. Menekül.
Menekül a fájdalomtól, a csalódás fájdalmától, a fizikai fájdalomtól, a gondolat fájdalmától. A nevetségessé válás fájdalmától.
Fájdalom-félelem. Félelem-rettegés. Rettegés-téboly. Téboly-bűn.

Egyik 45 éves kollégámmal együtt voltunk angolon, az volt a kérdésem, mitől félt kiskorában, és mitől most. Azon, hogy most mitől fél, hosszas gondolkodás után azt mondta, hogy attól, elveszíti a kisfiát.
Ha belegondolok abba, hogy ez az ember is volt egyszer ifjú, aki örökké fiatal akart maradni, most meg ilyeneket mond... Hát eléggé meg tud változni az ember.
Nem semmi.

Nézed a televíziót. Jobban mondva kapcsolgatod. Merthogy egyik műsor ótvarabb, mint a másik, viszont a gonosz szellem nem enged el a képernyőtől.
Véletlenül rákapcsolsz a Dunára. És elkezd jönni a kultúra. Őszi erdő, fekete törzsű akácfák nyújtják göcsörtös ágaikat a szürkés ég felé. És elkezd beszélni Popper Péter. Emlékezik. Pilinszkyre. ’Egyszer beszélgettünk, és akkor mondta, hogy – Utálok minden olyan foglalkozást, ami pszi-vel kezdődik. Utállak benneteket. Mert ti azzal gyötritek a hozzátok forduló embereket, hogy vannak megoldások az életben, csak nekik nem sikerül ezt összehozni. Nem. Az életben tragédiák vannak, amiket az ember jól-rosszul el tud viselni. Megoldani nem lehet őket.-’

Aki nem gyűjt, az szétszór.

Nincs semleges állapot. Vagy jót hozol a világra, vagy rosszat.

Aki mást szolgaságban tart, maga is szolgává válik. Saját hatalma szolgájává. Egy fétis szolgájává. És én nem akarok szolga lenni.

Az igazság szabaddá tesz, de néha nem szabad szabadulnunk, ezért feláldozzuk az igazságot a kapcsolat oltárán.

Halálos bűn, hogy az embert kiszorítják a kultúra teremtéséből.
Se ének, se tánc, se zene, se faragás, se barkácsolás, se kosárfonás, se főzés, se kukoricacsuhély-baba készítésé, se mesemondás, se búcsújárás, se komatál, se kertészkedés, se virágnevelés, se fametszés, se festés, se horgolás, se varrás, se kötés, se semmi.
Csak fogyasztó lehetsz. Ülj, kussolj, fizess.
A napló picit pótlása mindennek. Szellemi agóra, ahol rácsodálkozhatunk egymás kertecskéire.