Mira naplója

itt ülök az irodában és fogalmam sincs hogy fogok hazamenni, fáradt vagyok, qrvára iszonyat módon fáj a lábam és rengeteg még a dolgom.

irrrrrrgalmatlan nyavalyoghatnékom van :-(

szivatnak stop.

és mentsen meg engem. Nem bírom tovább kész, eddig tartott az állóképességem.

most jön ki minden, ami az elmúlt 2 hónap volt, kíséri az ekcéma meg egyéb allergiafélék. Semmi semmi tűrőképességem nem maradt. ráadásul csak vmi töménnyel bírok elaludni, már olyan, mintha teát iszogatnék. Szita az agyam, lassú a reakcióidőm, gáz.

Mindenkinek igaza volt, aki azt mondta, h hatalmas hiba ezt magamban tartani, de sikerült. Úgyhogy nem hibáztathatok senkit. Iszonyat fáradt vagyok. Türelmetlen és a legkisebb nehézség is gondot okoz.

Ma nekem kell majd megírni a gyásztáviratok borítékait, mert "biztos szebben írok".

Jövő héten 3 nap szabim lesz a Szigetre. Aztán 22-én temetés és 23-án levonulunk kollektíve Sárospatakra, Öcsike nőjének szülőhelyére 1 hétre és visszük Apóst, mert jót tesz neki a környezetváltozás. Már előre kitalálták a programot, amibe mi nők nem szólhatunk bele, mert nem értünk hozzá. Igaz, h a kiscsaj ott nőtt fel, de ez nem számít.... ez lesz az egyetlen szabad hetem idén. Egy merő gyomorgörcs lesz az egész. Nem maradhatok itthon, pedig az lenne a legjobb választás.

Minden rossz amit csinálok, nem szabad megszólaljak se itthon, sose tudhatom, hogy miért kapom a fejemre a gyalázkodást, meg azt, hogy még hangom is idegesíti, nem bír elviselni, h fogjam már be, kb olyanért, hogy mi legyen az ebéd inkább ez vagy az....ehhh nem is érdekes....

Tegnap Apósom elküldte nekem Anyós óráját, mondván szeretné, ha én ezt megőrizném. Amikor P odaadta volna elkezdtem hátrálni, h nem én ezt nem szeretném, aztán szabályosan rosszullettem.  Annyira, hogy elrejtette előlem a szekrénybe. Komolyan majdnem szívrohamot kaptam, vagymi.

Szegény Öreg csak jót akart, mutatni, hogy családtagnak számítok, azt viszont senki se tudta, hogy egyszer kb 24 évvel ezelőtt egy nagyon hasonló Zaria óra szintén hasonló, rettenetes módon került hozzám. A nagyanyámtól. A nagynénémtől aztán már nem fogadtam el a láncát, amit kórházbamenetelekor nekem akart adni. Azóta se tudom, hogy merre van.

Furcsa az emberi elme, nem kellett 2 másodperc az 24 éve feledésbe merült helyzet előjöveteléhez, pedig akkoriban ez nem rázott meg, sőt büszkén hordtam is a nyanyás órát hosszú évekig. Csak sokkal később tudatosult, hogy hová is "utazott" szegény nagyanyám......

...a kitudjameddigtartó csönd a lakásban....

...,hogy zavarom P-t, azzal is ha megszólalok....

..., hogy előfordulhat, h P-t erre a tragédiára fogom emlékeztetni mindig, mert rajta kívűl csak én voltam ott mindig...

...,hogy P holnap ebben az állapotában egyedül akar biciklizni menni (féltem)

...,hogy mindent P fog intézni az apja helyett, mert Após "kivan"...

...,hogy mindemellett az Öcsike semmit és mindenki őt kíméli...

..., hogy nem tudom mivel/mikor teszek/mondok jót vagy rosszat...

...hogy nem tudom hogy kell "láthatatlannak" lenni...

...hogy továbbra sem tudom helyesen "kezelni a helyzetet"

...a torokszorongató sírás, amit most nekem itt nem lehet...

... a tehetetlenség, előtte, utána.....

...az, hogy nem voltam erélyesebb, h maradjunk ott éjjel...

...,hogy nem tudtam/tudtunk elköszönni...

...,hogy sose találtam meg vele azt a bizonyos közös hangot (sajnálom)...

..., hogy igazából nem is ismertem, mert nem hagyta...

..., hogy pont ezért nem voltam alkalmas arra, hogy megfelelően bíztassam, vigasztaljam amikor szüksége lett volna rá...

..., hogy nem lendít ezen az se, hogy senki más sem volt alkalmas erre körülötte...

..., hogy mire beszélgethettünk volna, addigra túl késő lett...

..., hogy egyáltalán nem biztos, hogy helyesen cselekedtem és azzal bármi jót is (lehet, h ellenkezőleg, "beleártottam" valamibe, amihez nem lett volna közöm)

 ..., hogy arra számítottam, hogy holnap még felköszöntjük névnapján....

... és hogy talán kicsit feljavítják még...

... de legalábbis arra, h az orvosok majd szólnak, h menni kell búcsúzni lassan...

...hogy ez az egész másképp és így lett...

..., hogy sose lesz semmi ugyanolyan már....

Tényleg. Abszolút és nyugodtan hozhatja mindenki a legrosszabb véleményét és gondolatát. De nem bírom tovább elviselni P-t. Napok óta olyan stílusban cseszeget mindenért, hogy az elképesztő. Az is baj, ha levegőt veszek és akkor még nem szóltam 1 szót se vagy nem tettem odébb semmit. Valami teljesen elképesztő tekintettel figyeli, hogy épp mit csinálok és köt bele azonnal. Tudom (hülyeség! inkább sejtem), hogy mennyire nehéz neki és milyen szörnyű ez az egész. Hiszen ott vagyok mindennap Vele, segítek mindenben. Lehet, hogy nagyképűség, de szerintem nem sokan csinálnák ezt így végig a párjukkal és mindenképp tisztelet a kivételeknek. Akkor viszont az lenne a minimum, hogy engem nem cseszeget és nem rajtam tölti ki minden tehetetlenségének dühét. Persze könnyű pofázni, hiszen szerencsére nem tudom, hogyan reagálnék az ő helyében. DE önfegyelem az van. Tegnap az egész napos Martens-bakancs megviselte a két hete kiment bokám helyére képződött, alig gyógyuló dagadt, lila ojektumot és estére visszadagadt és belilult. Akkor értünk haza Anyóstól a kórházból, ahol 3x másztam fel a második emeletre gyalog (1x, mikor jöttünk, 1x mikor kért kekszet és harmadszor, amikor fél óra múlva vizet is venni kellett). Nyilván ez se tett jót. Amikor megláttam, mondtam, h menjünk a sebészetre, mert itt gáz van. A reakció ordítva/csapkodva: "hogy a kib*szott qrva szentségit neki, nincs abszolút türelmem a hülyeségeidhez, dugulj már el!"

Ma pedig mikor felhívott, mondtam neki, hogy menjünk el délután forrócsokizni, mert ma nem kell menni Anyóshoz (délben hozta ki P a kórházból és vitte haza az apjával, ameddig öcsike vígan malmozott a munkahelyen. Öcsike vasárnap óta egyszer se nézett az anyja felé, pedig Pvel együtt dolgoznak és naponta kocsival vinné a valagát a szüleihez, qrvaéletbemár!). Szóval felvetettem, hogy mi lenne ha "meghívnám" ma délután, erre megint elkezdett ordítani, hogy mégis hogy képzelem, honnan a francból jutott eszembe ilyen baromság.

Remek. Pont ezt vártam, miután ő egyszer sem látogatta meg Mutteromat, amikor műtötték, pedig abból 4 is volt mióta együtt vagyunk. Soha nem vetettem a szemére. De ha kidőlök a "hülyeségem" miatt, akkor ki a f*sz fog tápszerválasztékért rohangászni az anyjának, ki fog beszélni az orvosokkal és ki lesz ott vele, amikor épp a folyosókon kell várakozni tiszta ideggörcsbe a várható verdikt miatt???De úgylátszik nincs is erre szüksége.... úgyhogy befejeztem.

Elgondolkoztam azon, hogy megbeszélem Mutterral, hogy pár napra/hétre odaköltözöm. Nem tudom elmondani, hogy mennyire elegem van az egészből

amíg én Mutterommal voltam a gyomortükrözésen, addig Anyós otthon teljesen bemérgeződött a kemoterápiától. Most már annyit se bír enni, viszont dől belőle ki minden. Borzasztó. Párom vett nekik gurulós széket, hogy vhogy lehessen mozgatni a lakásban. Ezért mi Mutterral a tükrözés után gyalog jöttünk le hegyről és mentünk haza hozzá Lágymányosra. Buda két széle, majdnem. A Moszkván annyira rosszul lett, hogy azt hittem elájul vagy leszédül a lépcsőkön. De egy percre se állt meg. Rohadtul féltem, mit tagadjam... Aztán haza, gyors vacsora, Párom egy merő ideggörcs. Anyós mentő vitte kórházba, a vérlelete azt mondták jó (ki tudja mit néztek), kapott sóoldatot, meg még a mentőben valamit a görcsrohamára vagy ájulására vagymire, ami rögtön rájött, ahogy be akarták emelni. Közben Muttert hívtam 15 percenként, mert igazából vele kellett volna maradni éjszakára, mégis egyedül van otthon...  Egyébként valami sérve van a gyomorszáj felett, meg elhanyagult refluxa, ami kimart egy nagy részt a nyelőcsövéből, ami gyulladt, hegesedett és ezért 1,5 cm-re beszűkült. Mostantól csak pépeset ehet, meg gyógyszert kell szednie amíg él és mindezt azért, hogy ne legyen rosszabb. Javulni már nem fog.

A QRVA SZENTSÉGIT NEKI, AZT MONDTAM VALAMIKOR SZILVESZTERKOR, HOGY ENNEK AZ ÉVNEK JÓNAK KELL LENNIE, MERT JÓK A SZÁMAI (2008) ÉS MERT AZ ELŐZŐ NEM VOLT TÚL SIKERES!!!BASSZAMEG, MINDEZT EGY ELSEJEI HÓESÉSBŐL!!!HOL VAN AZ A JÓ???!