2. Színházi büfé
Színháziak között élek, mióta csak az eszem tudom.
Szerettem oda járni, alig vártam, hogy valami sátoros ünnep ürügyet adjon a látogatásra. Nem is annyira a csodás sütemények és egyéb finomságok miatt, mint a társaság, a tarka-barka ismerősök és ismeretlenek különös világa, mulatságos történetei kedvéért. A mi családunk túlságosan normális rendje és a bohém lazaság közti pendlizés elszórakoztatott. Két világban éltem, a pontos, megbízható, józan tisztviselőkében és a piáló, nagyhangú, különc, de szívvel-lélekkel játszó-író-rendező-tervezőkében. Mindkettőben otthon érzem magam, de valahol mégis a senkiföldjén ragadtam: sem ide, sem oda nem tartozom igazán.
Boldog gyermekkori tapasztalatgyűjtésemnek nagybátyámék másik városba költözése vetett véget. Legnagyobb sajnálatomra onnantól kezdve nem jártunk össze annyit, s rám a dolgos és szorgos tanulás várt. A színháziakhoz fűződő kapcsolatom azonban nem ért véget, ha egyoldalúvá is vált kissé: én a nézőtéren ücsörögtem lelkesen, ők pedig a színpadon ténykedtek, rólam mit sem tudván.
A bölcsészkar végeztével M. – imádott egyetemi mesterem – megunván nyüszögésem, hogy sehogy sem sikerül színházban elhelyezkednem, beajánlott akkori kedveséhez, hogy bírjon engem újságírásra színes magazinjában. Jó iskola volt - írtam én sokfélét: kis színes híreket, színészinterjúkat, kritikát, ajánlót, próbariportot, mindent, ami jött. És imigyen bejáratos lettem a színészbüfékbe én is, immáron saját jogon.
