Sajnos, batár - Éneklj
Énekelj! Az átkozott gitáron
Tépdesse kezed a húrokat,
te utolsó, egyetlen barátom!
Jó ez: kocsma füstje fojtogat.
Rá se nézz e keskeny női kézre,
vállra, melyre lágy selyem terül.
Egyszer boldogságomat igérte,
és a vesztem lett véletlenül.
Nem tudtam, hogy a szerelem: pestis,
nem tudtam: ragály a szerelem.
Hozzám lépett kacéran, s már ment is,
Elrabolva csavargó-szivem.
Énekeld hát, pajtás, elviharzott
ifjúságunk szertelen korát!
Mit bánom én ezt a szép ribancot!
Mit bánom, ha más karolja át!
Eh, megállj! Mért is gyalázom csúnyán?
Eh, megállj! Minek bántom szegényt?
Add a gitárt! Legmélyebbik húrján
hadd mondom a magam életét.
Napok, aranykupolák felettem,
álmaim iszákját hordozom.
Sok lányt tapogattam, ölelgettem,
sok asszonyt letört erőszakom!
Igen, van egy keserű igazság.
Látom gyerekkorom faluját:
a kankutyák sorra szimatolják
tavasszal a tüzelő szukát.
Féltékenyen őt minek vigyázzam?
Fájdalmat rá vesztegetni kár.
Életünk: ölelkezés az ágyban,
életünk: csók láza és mocsár.
Énekelj! kezed vad lendülettel
úgy csap le, mint sorsunk ostora.
Küldd el innen... a pokolba... küldd el!
Nem halok meg, cimborám, soha!
