Maradjanak velem, a reklám után folytatódik!

Béla

Ma haza felé elmerengtem, hogy a múlt hét folyamán a következő mennyiségű alkohol tartalmú italok jártak a kocsim csomagtartójába:

• 20 üveg cseh sör
• 15 üveg válogatot magyar bor
• 2 üveg pezsgő
• 1 üveg Zubrowka

Elég kellemes mennyiség. A vicc az egészben, hogy ebből egyetlen korty sem gurult (még) le az én torkomon.

Szóval itt vagyok éppen Prágában, nézem a menüt, mert picit uncsi az előadás. Láttom, hogy ma goulash lesz ebédre, na mondom ezt megnézem magamnak, ahogy a sok öltönyös tömi a fejébe a jó magyar gulyást. Erre nem kiderül, hogy itt a pörköltet hívják így? De az legalább hibátlan volt.

Meg, szóval itt vagyok. Csütörtök érkezem haza :)

Egy MI-8-as helikopterben vagyok valahol Dunaújváros mellett, kb. 3500 méteren. Pontos magasságot nem tudok, az én tandempilótám nagyon laza, nincs nála magasságmérő. Már össze vagyunk szíjazva, ennek nyomán olyan kecsesen mozgok, mint egy szumó bírkozó. Azért, hogy mindkettőnk lába leérjen, nekem elég erősen rogyasztva kell mozognom. Lassan fogynak előlünk az emberek. Még nem látom, hogy hova tűnnek, csak sejtem, hogy a gép végében lévő nyíláson ugranak ki. Mi vagyunk az utolsók, és háttal fogunk indulni. Előttem Vava áll, kiugrik az előtte lévő srác, aztán Vava is odasétál a peremhez, majd eltűnik a semmiben. Hát ő most kurvára lezuhant! Elment ez eszem! Minek kell ez nekem? Innen már csak néhány másodperc, megfordulunk, én meg térdre ereszkedem.

Valahol Dunaújváros felé megyünk az autópályán, én vezetek, mellettem RehákT, hátul Lóci és Vava. A hifiből valami Metallica üvölt, ettől talán megnyugszunk. Remélem nincs sehol egy trafipax, mivel éppen rohanunk, a vesztünkbe. Ismerem az utat, mint a tenyerem, még jó mivel a belső fesztültség miatt nem tudnék még a lehajtókra is figyelni. Még tíz perc és ott vagyunk, igazából nem a Metallica miatt lett kiírva ez a CD. Ugrás a következő albumra, igen a Tankcsapdától jön a Szabadon című nóta. Mivel már majd megsüketültem ezért még teszek rá egy kis kakaót, hagy hallja mindenki tisztán. Forog a légcsavar a szám elején, még csak sejtem a sorok mondanivalóját, de tudom, hogy nem sokára meg fogom érteni. Mikor is hallgattam ezeket a számokat, mindegy, a szöveg még mindig megy kívülről. Nem is baj, mert a hátsó ülésről javában ordítják a srácok. Beszállok én is, a következő számot is végig ordítjuk, nem hiába: Üljenek a fiúk ölébe a lányok. Aztán ugrunk vissza a Szabadonra. Közben lassan megérkezünk a reptérre. Szerintem már hallják, hogy jövünk, Rehák Tomi letekeri a hangerőt, szépen megérkezünk. Nem könnyű ennyi adrenalinnal parkolni, de azért sikerül. Kikászálódunk, mindenki próbál laza lenni, közben megérkezik Gábor is. Megkeressük a szervezőt. Kiderül, hogy a tervek helyett az első körben csak ketten ugranak, így a második körre maradok. Kicsit nem is bánom. Végig nézzük RehákT és Lóci beöltözését. Biztatjuk őket, meg dicsérjük a ruhájukat. Igazából ez csak statisztálás. Felszállnak, elég mókás a pilóták lazasága és az utasok riadtsága. Hosszú percekig emelkednek, aztán valaki félúton kiugrik, de ki lehet az, meg egyáltalán miért ugrott ki. Biztos siet valahova, esetleg kiesett. Aztán szép lassan látjuk a kiugrókat is, elég felfoghatatlan, hogy azok a kis fekete pontok ott a távolban emberek. Úgy esnek lefele, mint a kő. Akik jönnek lefelé, azok elég merész manővereket is bemutatnak, ők biztos nem tandemeznek, gondolom ekkor még én. Végül meglátjuk Lócit is meg RehákT-t, először RehákT landol tökéletesen, Lóci elég csúnyán érkezik, de hál istennek hamar feláll, gondolom nincs nagy baj. Gratulációk miegymás. Kiderül, hogy Micu lesz a pilótám ő hozta le Lócit is. Megnyugtató a lazasága, szerintem lazábban viselkedik, mint ahogy én a boltba szoktam menni. Felveszem a ruhát, majd később megkapom a hevedert is, és elmondják; hogy legfontosabb dolgom a mosolygás. Remélem menni fog.

Elindulunk a gép felé, túl sok oktatást nem kaptam, nagyjából annyi, hogy végig mosolyogni és landoláskor a lábakat felhúzni. Picit kicsinek tűnik a helikopter 30 ember számára, ami így is van, dugig van. Azért felszáll, majd hihetetlen gyorsan elkezd emelkedni. Tényleg egyre gyorsabban, innen már térkép a táj. Előjön a 15 éve elvesztett tériszonyom morzsája, közben Vava hihetetlen hosszú interjút ad. Már valami kocka dologról beszél. Az én pilótám kifelé néz. Az emberek elkezdenek összecsatolni, persze mi nem sietünk, unottan körbenéz a pilótám, integetek neki, gondolván engem keres. Felveszi a pókember sapkát. Még néhány hosszú perc és szól, hogy na jó, kapcsolódjunk össze. Még egyszer egy gyors oktatás, aztán felállunk. Ez elég nehezen megy, mivel én vagyok a magasabb.
Egy MI-8-as helikopterben vagyok valahol Dunaújváros mellett, kb. 3500 méteren. Pontos magasságot nem tudok, az én tandempilótám nagyon laza, nincs nála magasságmérő. Már össze vagyunk szíjazva, ennek nyomán olyan kecsesen mozgok, mint egy szumó bírkozó. Azért, hogy mindkettőnk lába leérjen, nekem elég erősen rogyasztva kell mozognom. Lassan fogynak előlünk az emberek. Még nem látom, hogy hova tűnnek, csak sejtem, hogy a gép végében lévő nyíláson ugranak ki. Mi vagyunk az utolsók, és háttal fogunk indulni. Előttem Vava áll, kiugrik az előtte lévő srác, aztán Vava is odasétál a peremhez, majd eltűnik a semmiben. Hát ő most kurvára lezuhant! Elment ez eszem! Minek kell ez nekem? Innen már csak néhány másodperc, megfordulunk, én meg térdre ereszkedem.
Szívem dobog, már nem hallom a rotor hangját, hátrahúzzák a fejem, és hátra dőlünk, már nem érzem a gépet a lábam alatt. Innen már csak a zuhanás van. Ahogy most ezt írom, most is mosolygok közben, és felmegy a pulzusom. Elkezdünk pörögni, számolom a horizontokat, egy horizont, két horizont, három horizont, négy horizont… Ez azt jelenti, hogy két szaltót dobtunk. Nem semmi, elkezdünk zuhanni, majd valahogy megint forgunk, nem tudom megfogni pontosan hogyan forgunk, többször végig néztem már a videót, de még mindig nem értem. Így csak egyet forgunk. Itt ajánlok fel egy sört, annak aki elmondja, hogy ez hogyan is történt. Zuhanunk, közben nézelődők, mosolyogni próbálok, de a fejemet majd leszedi a légellenállás. Végig ordítok, de akkora a menetszél, hogy én sem hallom, szerintem nem jött ki semmi a torkomon. Legbelül tudom, hogy ez 50 másodperc, de mégis hosszú óráknak tűnik, lelassul a világ. Egy autópálya-kereszteződés felett ugrottunk ki. Gyönyörködöm az alattam lévő dupla nyolcasban. Egy pillanatra eszembe jut, hogy nem lenne jó itt landolni.

Aztán hirtelen valami elkezd felfelé húzni, és lassulunk, majd elindulunk visszafelé, legalábbis én így érzem. Kinyílt az ernyő. Kifújom magam, Kétszer is. Megbeszéljük, hogy ilyen messze még a pilótám sem ugrott ki. Kezdem belőni, hogy mi merre van. Amíg ő meglazítja a hevedereket, én megkapom a kormányt. Néhány centit csúszok lefelé a hasán. Miközben én a kormányba kapaszkodom elmondja az irányítás alapjait, lefelé húzzuk azt az oldalt, amerre menni akarunk. Akkor azt mondja, hogy akkor most húzzam meg nagyon erősen a jobb oldalt, meghúzom, amíg úgy érzem ezt szabad, belenyúl a kormányba, és tovább húzza, erre elkezdünk dugóhúzóban pörögni. Na, ez sokk már nekem, erre nem számítottam, a többi oké volt, de nem akarok ernyővel zuhanni. Ahogy a paraszt bácsi mondja a műrepülés közben, na, erre nem számítottam. Szerintem vízszintesen pörgünk. Hál istennek messze van a reptér, ezért inkább siklunk lefelé, minthogy ilyeneket csináljunk. Aztán egyszercsak kiderül, hogy túl lassan ereszkedünk lefelé, és még néhány ilyen kört teszünk. Már elég közel van a föld. Éppen landol a helikopter, mi meg elmegyünk felé és megfordulunk fölötte. Biztos nem darál le. Innen már mindjárt landolunk. Emelem a lábam, már közel a föld. Alig néhány centi, valamiért leteszem a lábam. Egyből behajlik alám, és térden csúszok végig. Kapom a fejmosást, hogy miért csináltam ilyet. De végül feltápászkodunk, elég nehezen sikerül, nem hiszem el, hogy a földön vagyok. Felsegítem a pilótát és kisétálunk a reptérről. A többiek mosolyognak, most veszem észre, hogy megfagyott a kezem és piros, mint a ráknak. Mindenki gratulál.

Gyönyörű napunk van, a nap süt ezerrel. Sétálunk néhány kört, ennyi adrenalinnal nem akarok volán mögé ülni. Egy fél óra után beülünk a kocsiba és hazamegyünk, anyám fogad. Nem sikerül megrémíteni, azt mondja örül, hogy kipróbáltuk. Finom ebéddel vár minket, ahogy nézem, mindenkit teletöm kajával, ahogy ő azt szokta. Elpilledünk, és ebéd után visszaindulunk. Pestre már unalmas az út. Mindenki a saját ugrását meséli. Igazából elfáradtam. Vicces, hogy öt perc szabad esés mennyit kivesz az emberből. Az egész napomat megalapozta ez az öt perc. 

Még napokig vigyorgok, ha az emlékre gondolok. A szívem majd kiugrik a helyéről, miközben a videót nézem, ráadásul a mosolyom is szélesedik. Azt hiszem visszakaptam a sérthetetlenségem. Néhány évente receptre fogok tandemugrani, ez annyira jó.

Mivel sokan nem tudják, hogy kik ők, ezért nekik némi segítség:

Pinky: Gee, Brain, what are we going to do tonight?

The Brain: The same thing we do every night, Pinky - try to take over the world!

Szakadj már el a saját értékrendedtől! Nyilván aszerint nincs semmi másnak értelme, csak annak ami te vagy.