Pandahergelő naplója

Mint elveszett kis kruton egy szájhoz emelt kanál levesben, úgy lebegtem ott az űrben, távol a jól megszokott tányéromtól, a Földtől. Végül kiderült hát, hogy mi rejtőzik a tojásomban, melynek héját egy beszélő disznó törte fel. Kruton vagyok, nem nagyszám, de legalább űrkruton. Igaz, levesem, az élet lassan felemészt. Ez hát az élet: egy kihűlőben lévő leves, melyben lassan elolvadok. Vagy kikanalaz valaki, mikor még ropogós vagyok, és idejekorán táplálékként fejezem be pályafutásom, vagy akkor kanalaznak ki, amikor már szottyadt vagyok, és fanyalogva, tűrve, kötelességtudóan, rágás nélkül küldenek le a mélybe.

Mélyen a szemembe nézett. Nem törte meg az erőteljes viszontválaszom a gondolatmenetét, rákezdett:

– Tudja, kolléga, ezt az intelligenciabeli versenyfutást egyelőre felfüggeszteném. Tehát elméletem lényege, hogy szerény véleményem szerint a világegyetemet fotonok, protonok, kotonok valamint krutonok alkotják. Persze arra kérem önt, hogy az értelmezésnél szakadjon el a szavak hagyományos értelmétől. Rögtön kifejtem.

Egy üveg után nyúlt, két poharat vett elő. Én egyszerre voltam el- és felcsigázott állapotban.

– Gondolom, mostanra megszomjazott.

Nem várt a válaszomra. Tölteni kezdett egy francia feliratú üvegből, mely vörös italt tartalmazott, talán francia vörösbort, amennyire meg tudtam állapítani, persze az sem kizárt, gyanítva lehetséges vérszomjas tulajdonságait, hogy francia ex-gyarmatokon élő afrikai ragadozók véréből kevert cuvée volt. Nem tudok franciául, azt hiszem. Meglepődök én még valamin? Igen! Úgy néztem ott rá, mint légy a mozgó szarra. Most éppen egy disznó tölt nekem vért! És közben filozofikus gondolatai megvitatására készül.

– Véleményem szerint világunkban az említett négy szereplő van –, kezdte el, közben elém tette az egyik poharat, ő meg a pohár falán futatta körbe az italt. – A fotonok a világ ingerei, a fények, értelemszerűen, a hangok, az illatok –, konnektorszerű orrát benyomta a pohár száján, úgy szippantott bele, mint egy szipus, akinek napokra eltűnt a zacskója, de végül megtalálta, – helyzetek, és így tovább. Mert mit érne az élet mindezek nélkül, ha nem látnánk a szépet, és nem ízlelhetnénk ilyen mennyei italokat? – Jóízűen belekortyolt a poharába, én pedig látni véltem, hogy szemfogai hosszabbak a megszokottnál. Tuti, hogy vér! – Az ingerek az élet sava, borsa, ó micsoda találó mondás! – El volt ájulva magától, az üvegen csillámló tükörképét nézte, közben megigazította fülei közt a szőrét, talán még egy csábító mosolyt és egy pajkos kacsintást is megengedett magának. – Igen, kolléga, ingerek nélkül magunk is csupán évezredes jégtömbök lennénk a sarkvidék hideg pusztájában. Bár jobban belegondolva a hideg és a pusztaság látványa is ingert képeznek, kétségtelenül… – Zavartan tette le az üveget kezéből, melyben mindezidáig saját képét bámulta. Tán még homlokát is kissé összeráncolta.

– Nekünk, individualista földlakóknak, akik felsőbbrendűnek érezzük magunkat azáltal, hogy az élővilág többségével szemben mi felfogjuk a környezetünk működését, és abban a tévhitben ringatózunk, hogy akár uralni is képesek vagyunk… – Itt fennhagyta a hangsúlyt, még érlelgette a mondanivalóját, az előző botlása után kikezdhetetlen precizitásra törekedett. Nem érzékelte közben, hogy az általa felfogott környezetében lévő egyetlen személy éppen köpni-nyelni nem tud attól, hogy egy disznó osztja neki az észt. Arisztokratikusan tartotta poharát, majd modorosan belekortyolt. – …Pedig mik vagyunk mi a minket körülvevő környezet nélkül? Kedves kolléga, gondolkozott már ezen? Maga a Föld legintelligensebb lénye, nemde? – Gúnyosan mosolygott. Azon gondolkoztam, hogy felpofozom. Vagy bedugom a szarporszívót a konnektorrába. – És azt is látni kell, hogy ha erőszakkal változtatjuk meg a környezetünket, akkor épp a legfontosabb ingerektől fosztjuk meg magunkat. – Még gúnyosabban mosolygott, mintha tudta volna, hogy mi villant át az agyamon, és ezzel leszerelhetett volna.

– Bizony kedves kínai barátom, önt most egy nem várt, szokatlan inger éri, amire végképp nem készülhetett fel. És miközben ezzel a helyzettel küzd, ez fejleszti a személyiségét és a képességeit. Ön most fejlődik! Ezen ingerek sorozata teszi önt intelligens lénnyé. – Én arra gondoltam eközben, hogy rám egy ilyen handabandázás nincs hatással, de végighallgatom, ha már így belekezdett, elvégre jól nevelt ember vagyok. Csak annyira kimennék már kakilni. Közben kortyolt, de már nem a korábbi élvezettel, inkább türelmetlenül.

– A fotonok vezetnek az egyén megvilágosodásához! – Ezt nagyon büszkén mondta, itt egyfajta csúcspontra ért, amit mindenképpen érdemesnek talált a kihangsúlyozásra.  – Ugye, érti már, hogy miért nevezem őket összefoglalóan fotonoknak? – Nem érdekelte, hogy mit válaszolok, szinte extázisban beszélt, tekintete a végtelenbe meredt. – A szellemi világosság, amely tudatunkat alkotja, apró, icipici pontszerű kölcsönhatások soraként alakít ki minket. Ahogy a fényt is meghatározhatatlanul kicsiny méretű részecskék alkotják, melyek gyakran nem is részecskeként, hanem hullámszerűen viselkednek. Mert lássuk be, nehéz volna megválasztani az egyes hatások közötti választóvonalat! – Sátáni mosollyal nézett, most valami nagyot fog mondani, amit ha a Földön mondana el, akkor kilépnének a folyók a medrükből, megállna az ár-apály-jelenség, a Grönland pedig leúszkálna Kubáig a Labrador-áramlat segítségével. – Tudja, nem egyszerű megállapítani, hogy önt mi sokkolta a leginkább az elmúlt percekben. Egy disznó jelenléte, megszólalása, avagy zseniális elméletének felvázolása. Nézze, valóban nehéz döntés lenne, elismerem. Fölösleges lenne dönteni, ezek egymást erősítő, egymásra is hatást gyakorló mikrojelenségek. – Kiitta a poharát. Önelégülten nézegette magát ismét az üveg tükrében. Én eközben azon gondolkoztam, hogy egy ilyen, különlegesen intelligens lények közötti, magas szintű tudományos disputa végbemehet-e anélkül, hogy én magam is megszólalok. Tudom, nem voltam jelen a hidrogénbomba feltalálásakor, sem a rabszolgaság eltörlésekor vagy éppen az emberré válás hajnalán, de mégis nagy koponya vagyok. Vág az eszem, úgy kapcsolok össze látszólag távoli dolgokat, mint a transz-szibériai vasút.

– Értem már, azért láttam ott arrébb azt a sok szétdobált kotont, mert te, vagyis ön itt valamiféle ingerlésre készül? Meg láttam ám azt a nőt ott a fotón is!

Láthatóan megleptem, mert letette poharát. Biztosan nem volt felkészülve egy effajta kombinatív logikán alapuló, inspiráló válaszra. Irigylésre méltó helyzetben van, én olyan ötletekkel fogom bombázni, hogy lesz mitől fejlődnie. Ebben a pillanatban megkérdőjelezhetővé vált a kínai űrmisszió békés volta, mert én egy fotonágyú vagyok a tudós disznók számára. Fénybe borítom az űrállomást, új csillagképet fognak elnevezni rólam, imádkozni fognak hozzám az Amazonas primitív törzsei. Felcsillant a szeme, ebben a pillanatban megértett valamit.

S lőn világosság. Isten vagyok!

Vártam a választ, de az csak nem jött, úgy álltam ott, mint a meleg szexuális bűnöző az ítélet felolvasására várva: elvégre majd csak lesz valahogy ott bent is. Álltam és azon törtem a fejem, hogy vajon eljött-e annak az ideje, hogy kétségbe essek. Nem vagyok egy hirtelen ember, szerintem fejlett agyműködéssel bármin úrrá lehetünk, még jó, hogy nekem rendelkezésemre áll az ehhez szükséges infrastruktúra. Pánikszerűen gondolkodóba estem.  A helyzet kétségtelenül elemzést igényelt. Nem válaszol. De továbbra sem tudom, hogy ez minek köszönhető. 

Ha történetesen ez valóban egy disznó, akkor annyira nem tartom meglepőnek, hogy nem vágott ki valami frappáns replikát, például: „Nos ebben az esetben azt hiszem, öngyilkos leszek, akkor legalább nem fal fel”. Elvégre, erre köpni – és ami még fontosabb – nyelni sem tudtam volna. Képzeljük csak el, mennyi galibát okozna, ha a disznók egyik napról a másikra nekiállnának megvitatni velünk az élet dolgait, vagy csak szimplán kifejezésre juttatnák a véleményüket, akkor is, ha épp nem kértünk tőlük semmilyen tanácsot. A disznók a közhiedelem szerint nem kifejezetten kulturált állatok, tehát nagy valószínűséggel nem válogatnák meg a kifejezéseiket, bizonyára még a trágárságoktól sem riadnának vissza. Példának okáért, amikor megkapják a napi betevőt, akkor nagy eséllyel nemtetszésüknek adnának hangot. „Vidd innen ezt a moslékot, te faszkalap”, vagy éppen: „Egyszer hozhatnál inkább bélszínt Budapest módra, hallod?” És akkor még végig sem gondoltuk, milyen lelkivilága lehet egy ólba zárt, eleve halálra ítélt élőlénynek, amelynek azért van helye a világegyetemben, hogy az ember jól megehesse, ha eljön az ideje. A disznók többsége különböző személyiségzavarokkal küzdhet, mert nem tudja feldolgozni a felismerés okozta traumát. Vannak, akik agresszívvé válnak annak tudatában, hogy egy napon visszatöltik őket a saját belükbe. Mert lássuk be, van annak valami diszkrét bája, hogy a bélrendszerünk, ami arra szolgál, hogy táplálék felszívása segítségével hozzásegítsen minket az életben maradáshoz, annak egy darabkája egyszer csak körülölel minket, hogy aztán valaki mást hozzásegítsen ahhoz, hogy testünk darabkáit felszívja, és annak táplálékaként hozzásegítse az életben maradáshoz. Olyan ez, mintha az agyam irányítását megszereznék a tajvaniak, aztán a szakértelmemet felhasználnák a hazám ellen, vagy termonukleáris töltetet csinálnának belőle, engem meg kilőnének rakétaként Sanghaj üzleti negyedére, ami legalább annyira kommunista, mint Tajvan. Becsapódás előtt mosolyognék, és elsütnék egy-két örökérvényű mondatot a szeretet, az összefogás és az igazságosság erejéről.

Az agresszív disznók folyamatosan keresnék a konfliktust a gazdáikkal, hogy jól beolvassanak nekik. Amikor észrevennék, hogy kint van az udvaron, akkor rögtön kellemetlen témákat dobnának fel, amikkel bűntudatot ébreszthetnek („Itt van ez a szemét gyilkos, hány generációnk zsírja emelte már a koleszterinszintjét!”) vagy csak egyszerűen bosszantóak („Hehe, szerinted mit szólna, ha tudná, hogy dugom a feleségét?” „Ne magyarázz, ő is dugja a tiédet!”). Előbb utóbb biztos szakszervezetet alakítanának, meg elkezdenének pereskedni, a végén biztos elkoboznák a pingpongütőimet, vagy meg kellene osztanom velük a buliautomatát. Még az is lehet, hogy helyet követelnének maguknak a kínai űrprogramban, ez azért mégis disznóság lenne, ki érhetne fel velem, ha ennyire komoly dologról van szó?

Aztán ott vannak a vagány disznók, akik mindent megadnának azért, hogy elkápráztassák a legcsinosabb disznőket. Ezek megharapnának moslékadagolás közben, meg olyanokat mondogatnának, hogy „Egy napon fellázadunk, és felakasztunk a füstölőben”. Meg, hogy „Nekem soha nem leszel az uram, engem nem nyírsz ki, rohadék, meglépek innen és bosszút állok.” Hú de izgi, eközben szemük vérben forogna, mint a böllérkés. Tudják, hogy az egész irreális, de egy jó dugásért abáltatnák a tokaszalonnájukat is. Nem is beszélve az eleve lemondó igazi aknamunkás kamikáze disznókról, akik viszont képesek a rendszerünk alapjaiban való megrendítésére. Ők amint fiatal disznóként ráébrednek, hogy a sorsuk az, hogy emberek táplálékául szolgáljanak, azonnal pusztítani kezdik a normális berendezkedésünket. Nem hajlandóak rendesen enni, egyszerűen nem híznak meg rendesen, nem lesznek alkalmasak arra, hogy megöljük őket. Viszont zabálják a tápot, ha nem is eleget, a rohadékok, nem jók semmire. Közben viszont megjátsszák magukat, és olyanokat mondanak, hogy: „De szeretlek, édes gazdám!” Megszakad a szívem. Az életképtelen európai társadalmakban vannak olyan elvetemültek, akik nem hozzák a népességfennmaradáshoz szükséges 2,2 gyereket, miattuk öregszik a népesség, és döglődik a nyugdíjrendszer, elképesztő milyen szemét, rohadék emberek vannak, és arra hivatkoznak, hogy mindez az ő dolguk, mindenki más bekaphatja, mint Kojak a nyalókát. Kínában meg egyesek kettőnél több gyereket vállalnak, pedig már így is olyan kibaszott sokan vagyunk, hogy csak lapjával bírunk aludni a Hoangho és a Jangce között. Ha egyikük fingik egyet, a szétrebbenéstől valaki a szélén tutira a folyóban végzi. És mégis, kit érdekel? Nincs bennük intelligens fajfenntartási ösztön. Szülnek és finganak. A kamikáze lény olyan természetes jelenség az elfajzott, perverz világunkban, mint a színészkedő focista, a pedofil sorozatgyilkos vagy a megvesztegethető vécésnéni. Egyszerűen igény van rá. Igény, mely megteremti a maga létjogosultságát.

Még szerencse, hogy én ilyen egészséges gondolkodású, minden hájjal megkent kínai űrhajós vagyok! Még pedofilmet se nézek! Én ilyen helyzetben rögtön rájuk küldenék egy disznópapot, aki megfelelő ellenszolgáltatás reményében elhitetné a gerilla-disznókkal, hogy a legjobb nekik az, ha jól meghíznak, hagyják magukat leölni, aztán jön a disznómennyország.  Kéne valami ködös elmélet a világ működéséről, aztán mindjárt befognák a pofájukat azok a rohadt szófosó, lázadó, gyilkos öngyilkos disznók.

– Nos, elnézését kérem, tudom, nem kifejezetten illendő azonnal a bemutatkozás előtt rátérni a lényegre , de meg kell kérdeznem Önt az egyik elméletemről, amin éppen töröm a fejem. Ön szerint is kis krutonok vagyunk a világegyetem feketelevesében?

Én megrökönyödve álltam ott már rökönyödés gondolatától is, hát még az elém lépő földi disznó megpillantása láttán, aki kétségkívül az elhangzott mondat forrása volt. Olyan volt ez, mintha fognám a villát, és a rántotta megkérdezne, hogy nem vagyok-e sótlan. Ki itt a táplálék, és ki a fogyasztó? Te kis genyó, ne célozgass itt nekem a kajálásra, engem nem eszel meg, inkább lefogyok! Mint az emberiség képviselője, le kellett higgadnom, és mondanom kellett valami keményet és frappánsat.

– Lehet, hogy krutonnak tűnök, de abból nem eszel. Én a Föld legintelligensebb faja vagyok.

Hinnem kellett ebben. Nem kell mindig két ász ahhoz, hogy all-int mondjunk, vagy mi. A bőrömre és a húsomra megy itt a játék, de engem nem lehet csak úgy felfalni. Ne nézz madártejnek!

Egy krutonállóval van dolgom!  Most jön a feketeleves.

Rögtön bizakodni kezdtem a röfögés hallatán, mert az szinte olyan, mint a nevetés. Tudtam, viccem elérte pont azt a végzetes hatást, mint Robin Hood nyila az almával. Egészen felbátorodtam, és arra gondoltam, nemes elődeim milyen elképesztően remek mondatokat tudtak elsütni a megfelelő pillanatokban, lásd: „Ha nem tévedek, Mr. Livingstone?” Vagy egy másik példát említve: „Ne sírj értem, Argentína!” Hát én is szerettem volna mondani valamit a még mindig valószínűsíthetően idegen életformának. A szellemem szárnyalt, mint egy strucc, éreztem a kisüléseket az agyam áramköreiben, ki is sütöttem lassan valamit.

Vegyük számba a lehetőségeket! Ez itt a hangok alapján egy disznó. Két lehetőség van: az egyik, hogy földi eredetű, a másik, hogy idegen. Amennyiben földi eredetű, akkor az a legvalószínűbb, hogy itt felejtették az űrhajósok. Ebben az esetben talán azzal kellene köszöntenem: „Igazán örvendek, mi a véleménye egy disznóvágásról?” Na jó, az űrbéli diplomácia alapvető normáit nem szeretném megsérteni, tehát egyelőre ne térjünk rá a koszt és a kvártély témaköréra, várjuk ki, amíg megkínálnak, nem így szokás? Pedig már összecsordult a nyál a számban, mintha citromba haraptam volna. Előttem volt, ahogy az angol elit etikettjének megfelelően fejtetőre fordított villára teszem rá a porhanyós sertéssült darabjait. Lecsúszik mellé a párolt káposzta, mint Herman Maier Kitzbühelben. Hozzá betolok egy korsó sört a buliautomatából, levarrom a maszturmatát, aztán benyomok 5 piros tablettát, hátha a túladagolástól a csúcson fejezhetem be az életem.

És ha mégis egy idegen? Lehet, hogy valahol máshol egy távoli galaxisban a disznók a legintelligensebb lények. Pedig emberek is vannak, de ők teljesen ostobák, a kifejezéstelen szemük és az elcsökevényesedett agyuk olyan az eldeformálódott testükben, mint két teniszlabda és egy teniszütő a tokban. A disznók leigázták őket, ólban tartják az egész családot, nyomják eléjük naphosszat a moslékot, hogy amikor megfelelően elhíztak, akkor áthívják a közelben élő emberölésre szakosodott vállalkozódisznót, a böllért, aki hajnalban néhány feles legördítése után leszúrja az illetőt, aki olyan tudatlan, hogy nem hallott sem a rizsföldekről, sem a tojásról de még a kognitív disszonanciáról sem. Aztán jöhet a pörzsölés, a darabolás meg minden, a leghasználhatatlanabb részeket beletöltik az illető saját belébe, gyomrába, hurkát és embersajtot készítenek belőle. Minden testrészt felhasználnak, a pajeszból, a műkörömből és a kontaktlencséből kocsonyát csinálnak, amit előszeretettel vesznek disznófeleségek, más néven disznék karácsonykor, hogy felszolgálják a sült pulyka meg az (emberrel) töltött káposzta mellé. És mindezt olyan természetesen, mint ahogy mi, emberek órákon át ping-pingezünk, ülünk a fodrásznál, vagy megnézzük a mélyen dekoltált cickókat az utcán. ÁÁÁ! Lehet, hogy mindjárt megszólal az idegen a maga nyelvén, és ezt fogja mondani: „Igazán örvendek, mi a véleménye egy embervágásról?” Hű, remélem ő is tisztában van az űretikett legalapvetőbb pontjaival, és inkább későbbre halasztja ezt a kérdést.

Azonnal felül kell vizsgálnom az étkezési szokásaimat! Hisz olyan avíttak, mint a viktoriánus könyvek elképzelései a házasságról és az örökké tartó szerelemről. Többet nem eszem disznóhúst! Le fogok szokni róla, biztos létezik valami sertéspótló tapasz vagy disznótabletta vagy ilyesmi. Engem nem fog a pusztulás szélére sodorni egy ilyen káros szenvedély! Persze ugyanígy lehet gond az emberevő csirkék, marhák, halak galaxisával is. Nem is beszélve a gombákról, az emberevő tejtermékekről, a tofukról és a növényekről. Hátborzongató elképzelni, hogy réti boglárkák sütögetik nyárson a szemem láttára a kínai nép legnagyobbjait, szójababok formáznak fasírtot a nagymamámból, vagy olívabogyók válogatják a nyitott hasfalamon át a béldarabjaim, hogy melyiket érdemes megtömni fokhagymával. Már amennyire comme il faut az emberételeknek egy másik növényfajjal való együtt fogyasztása, azaz különböző – lényegében alantasabbnak vélt – rasszokkal való tömködése a zöldségek birodalmában, persze a vegarasszizmus és a vele szorosan összefüggő vegakannibalizmus bármely növényi társadalomban kialakulhat, mint rossz válasz a létező problémákra, főleg a társadalom lecsúszott rétegeiben, akiknek nincs semmilyen kitörési pontjuk, és a gyűlölködésüket kivetítik táplálkozási szokásaikra, mert egy jóízű káromkodás már nem segít.

Ahogy kizártam a jövendőbeli étrendemből minden ehetőt, megdöbbentő felismerésre jutottam, mely úgy hasított belém, mint a disznóböllér emberölő kése. Én vagyok az idegen, akiről olvastam, aki nem hajlandó megenni semmilyen élőlényt, ezért egyre életképtelenebb, érzékenyebb, és a kihalás szélére jut. Ezzel nagyon vigyáznom kell, ezzel olyan zsákutcába jutok, ahonnan a rükvercelő Darwin egy tolatóradarral sem tudott volna kikecmeregni. Nem követhetek el ilyen hibát, nekem embernek kell lennem, nem vagyok az idegen, nem, én kemény vagyok, igazságtalan és érzéketlen, simán gyilkolok, és a legnagyobb természetességgel eszek meg bármit, ami mozog. Vagy egy helyben van. Véged, te nyamvadt kis röfögőgép, széttéplek és felzabállak, ha egyszer túljutunk a bemutatkozáson! A böllérkésed semmi az én hegyes kukoricám ellen. Majd én megmutatom, hogy pakollak fel a villa hátlapjára, meg hogy melyik bolygón vagyunk! Mondjuk itt egy kicsit elbizonytalanodtam, mert ez talán mégsem egy bolygó szilárd talaja, de én szilárdan és rendíthetetlenül álltam ott, és kimondtam a mondatot, amit ilyenkor mondani kell egy hozzám hasonló kivételes embernek, aki tudja, hogy minden tettét, mondatát és böffentését az emberiség, a történetírás, a női magazinok olvasói valamint Kitt is figyeli:

– Figyelmeztetem, az emberiség érdekében hajlandó vagyok bármilyen élőlényt megenni!

Végső megoldás: a gasztronómiai hadviselés.

Igen, a csatlakozás megtörtént. Ott álltam, mint Zaporozsec a zöld lámpára várva, hogy a zsilip kinyílásakor kilőjek és megszelidítsem az idegent. Törtem a fejem a viccen, amit majd elsütök, de nem nagyon akart semmi az eszembe jutni. Pedig a jó benyomás nagyon fontos. Ezt gondoltam, amikor benyomtam a gombot, ami az ajtót nyitja.
A "Szezám, tárulj!" varázsszó elmondása után egy újabb zsilipkamrában találtam magam, és bizony hosszú utazásom során először hagyhattam el a hajómat szkafander nélkül. A balul elsült űrsétám óta a kislábujjam sem dugtam ki a tojásból, és a feltörése amúgy is szinte öngyilkos merészségnek tűnt.
Gondoltam, körülnézek itt, ahol még pakisztáni kutya sem járt. Az idegenről sok mindent elárulhat, hogy milyen körülmények között lakik, ahogy énrólam is sokat megtudhat valaki, ha meglátja a zsilipkamrámban az űrpandát. Szóval körülnéztem, és leginkább a szovjet éra legnagyszerűbb műszaki teljesítményének nyomait láthattam magam előtt.
Az orosz acélból készült, cirillbetűs építőelemeken meztelen Natasák képei voltak felfestve, a helyi szovjet űrhajósok polihisztori felkészültségét demonstrálandó. Jól ki lehettek éhezve, szívesen kölcsönadtam volna nekik a maszturmatát, ha korábban találkozunk, de én sem tudom, hol van.
Valóban borzasztóan egészségtelen dolog hónapokig szex nélkül kuksolni idefönt. Az idegen lehetne valami vonzó nőstényállat nagy dudákkal, kerek seggel, hosszú combbal és beltéri vákuummal. Akkor aztán megadnám neki a jó benyomást, még az se zavarna, hogy nem ember. Elvégre a guminő sem ember, állatkínzónak meg csak nem lehet nevezni, hiszen nem is állat. Aztán ha egyszer visszajutok a Földre, akkor mindent letagadok, még azt is, hogy miket játszottam itt fönt, a szexről kérdező újságírókat pedig úgy ignorálom, ahogy a MIR-re fellőtt űrhajósok ezirányú szükségleteit is elfelejtették figyelembe venni Bajkonurban.
Egy ajtón kellett továbbmennem, hogy találkozzak az utasokkal. És akkor megtaláltam az első üzenetet, amit nekem szántak: "Ki itt belépsz, hagyj fel minden kenyérrel."
Hát rögtön a pokol tornácán éreztem magam, és örültem, hogy két cső kukorica van nálam. Kenyér nem volt az egész hajón, szóval ha akartam volna, akkor sem lehetne nálam egy sem. Eddig nincs nagy baj, biztos szimpatizálni fog velem az a földöntúli egyed. Belöktem az ajtót, valami neszt hallottam közeledni. Tudtam, hogy ütött az órám, megszámláltam pereceim, és fogtam az egyik kukoricát, eldobtam néhány lépésnyire, és vártam a hatást.
Jó előre elhatároztam, hogy így fogok tenni. A kukoricából kellett ihletet merítenem. Meg is fogtam a kukoricászsákot indulásom előtt és kettőt felkaptam az útra, egyet el fogok hajítani előre, egyet pedig a végsőkig a kezemben tartok, ha kell, akkor közelharcban azzal szúrom le az éhes gyilkológépet.
Hát vártam a hatást, és semmi sem történt, csak a neszelést hallottam továbbra is, és akkor figyeltem fel arra, hogy micsoda rendetlenség van itt a MIR-en. Könyvek, elektromos kütyük mindenfelé szétdobálva, kajamaradékok, mosatlan edények, használt óvszerek stb.
Eszembe jutott, hogy az idegen biztos baromira éhes volt, és széttúrt mindent, most rám fog ugrani, mert nem látott friss húst már évezredek óta. Hát én sem, szóval én is letámadhatnám őt, jól keresztüldöfném a kukoricalándzsámmal, aztán nyársrahúznám, majd megsütögetném nyílt láng használata mellett, szarom le az űrkatasztrófát, egyszer élünk.
A félelmemből egy kiutat találtam, jöhet a vicc:
Két kukac megy a sivatagban, azt mondja az egyik:
-- Te, figyelj, olyan szótlan vagy egész úton!
-- Ja, persze, mert a kukacok nem tudnak beszélni, te marha.
-- Ez komoly, akkor mi most hogy-hogy beszélünk?
-- Nem beszélünk bameg, meghaltunk.
És én tök jót nevettem a viccen, amit én találtam ki. Ha egyszer hazatérek, ünnepelt humorista leszek, mindig én leszek a tévében, és a lábam előtt hevernek majd a nőnemű állatok. Prémjei. És akkor bentről a nesz zajjal párosult, a vicc következményeként röviden valami megszólalt, de nem akartam hinni a füleimnek. Annyira hihetetlen volt, mint a férfias lakberendező, a romantikus hentes és a rotyogósan fingó topmodell legendája. Jól kivehetően hallottam, hogy nem is olyan távol valaki röfög.
Ez a MIR tiszta disznóól.

A várakozás közepette rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok egyedül, ott volt velem még valaki: a félelem. Nem, nem vágtam ketté egy alkálielemet, hogy tanulmányozzam a belső felépítését, mert inkább egy veszélyes földöntúli életforma belső felépítésének megismerése volt terítéken. Meg egy adag pekingi kacsa, melyet az ünnepekre tartogattam, de most eljött az ideje a nagy zabálásnak. A szexen is túl voltam, az ágyamon feküdt, és csillogó szemekkel, kifáradtan dohányzott mai hódításom: egy plüss panda. Szerelmesen kacsintottam rá, ahogy felnéztem könyvemből, de ő átnézett rajtam. Csak arra vagyok jó neki, kihasznált ő is, ahogy a kínai kormány is, amikor felküldött vacsorának, hogy megnézze, mekkora étvággyal rendelkezik a ragadozó. A könyvem nem kötötte le igazán a figyelmemet, olvasása annyira volt érdekes, mint valódi sorozatgyilkosnak egy horrorfilm. Sokkal jobban esett a pekingi kacsával foglalkoznom. Azt gondoltam, ha újra élnék, szeretnék elmenni Pekingbe. Megnézném ott a kacsákat, más úgysincs ott, ki hallott már pekingi lajhárról, pekingi kukacról vagy pekingi tofuról. Azért voltak a műben figyelemreméltó részek már a bevezető fejezetben:
„… Pengékkel meghosszabbított szakító látóidegrendszerét hanyagul veti át receptorokkal borított, folyadékszerű végtagjain. Kacagást hallat, de mindez inkább sikoly, a lelkében vihar dúl az elképzelt gyilkosság felett. Bár megjelenése alapján félelmetesnek tűnik, valójában rendkívül érzékeny kreatúra. Az életet tartja a legértékesebbnek, minden más életet is értékesnek tart, nem csupán sajátját, hajlandó másokat is megóvni a veszélytől. Nagy szerencsétlenségére valamilyen szerves táplálékot neki is be kell vinnie a fennmaradáshoz, ezért rákényszerül bizonyos élőlények elfogyasztására is. A legjobban a húst szereti, áldozatát azonban a lehető legmélyebb tisztelettel kezeli, szívből sajnálja, hogy végeznie kell vele, elfogyasztása közben lelkiismeretfurdalástól szenved. Megköszöni a tetemnek, hogy felépítette a tápláló szerves szöveteket. Az idegen olyan érzékeny és együttérző, hogy nem szeret enni miatta. A legtöbben e fajból soványak a folyamatos önmarcangolástól, és még szaporodni sincs kedvük az egész miatt, nehogy újabb példányoknak adjanak életet, mert azok újabb vérengzést okoznának. Csak azok szaporodnak, akik nagyon sajnálják, hogy elpusztulnak az ivarsejtjeik, ezért megpróbálják őket mégiscsak átmenekíteni kiskölykökbe. Így mindig a legérzékenyebbek hoznak utódot, a faj evolúcója során tehát egyre érzékenyebb lett. … Az idegenek közül sokan éhen halnak, többen abba haltak bele, hogy megpróbáltak kizárólag szintetikus táplálékon élni. Bár szíve vajból van, mégis kéjjel öl, ha olyan egyeddel találkozik, melyet nem ítél érdemesnek az életre, ilyenkor erőteljesen habzsol, mert végre nincs mit sajnálnia. Örömmel kivégzett táplálékának vérét három bambuszszerű szívókájának segítségéval kiszívja, a többi maradványt leves formájában készíti el. Hogy mi alapján válogat, az még egyelőre további kutatást igényel. Természete szeszélyesnek mondható.”
Azt hiszem, jó fejnek kellene lennem, és akkor nem lehet probléma. Egy viccel fogok készülni a találkozásra. Egy jó viccel. Órákon belül megtörténik.
Idegen-szív.

A piros gomb a MIR-hez való kapcsolódás megindítására szolgál! Ezt tapasztalati úton derítettem ki, ugyanis a csatlakozási folyamat beindult. Én is beindultam, mint a szezon, amikor megérkeznek a Balatonra a hűtőtáskás germán turisták. Meg vannak számlálva perceim, ha hiperveszélyes ellenséggel találkozom odaát. Számoltam is gyorsan, és elmélkedni kezdtem mindenféle megszámlált percekről.
Vajon hogyan kell ezt érteni? Amikor az ember érzi, hogy csak kevés van hátra, akkor elkezd számolgatni? És akkor ér a végére, amikor meghal? Ha ez így van, akkor az ember percei abban a pillanatban vannak megszámolva, amikor a halálához ér. Persze ekkor is csak bizonyos időponttól vannak megszámolva, amikor is elkezdte a megszámolást. Na igen, senki nem számolhatja a születésétől kezdve, mert akkor még nem tud számolni. Viszont az lehetséges, hogy valaki számolja neki a perceket a születésétől fogva, csakis azért, hogy amikor az illető elér ahhoz a pillanathoz, hogy kimondja: „Meg vannak számlálva a perceim!”, akkor ez tényleg igaz legyen. Nyilván elegáns angol urak rendelkeznek ilyen számolóval, aki megfelelő pillanatban meg is súgja az aktuális állást. Amúgy is nagyon kényelmetlen az embernek az utolsó óráit azzal tölteni, hogy számlálgasson, amikor pedig inkább még kell egy jót pizzázni valakivel munkaidőben, vagy ágyba bújni a legközelebbi előlénnyel, legyen az tatu, konyhásnéni vagy függönykarnis.
Annál érdekesebb a helyzet, ha keményen egymásnak mondják azt maszkulinumukat fitogtató sprematermelésre létrejött embergépek: „Meg vannak számlálva a perceid”. Mindezt azzal a hátsó szándékkal, hogy kifejezzék, a másik abba a helyzetbe került, hogy rövid idő múlva lepereg előtte az élete, és látni fogja a fényt az alagút végén. Hiszen honnan tudja!? Megkérdezte? Vagy ő maga számolta meg neki? Vagy HAZUDNAK? Én ilyet soha sem tennék.
Visszatérve az eredeti gondolathoz, ha az illető mégis odajutna, hogy kimondja: „Meg vannak számlálva a perceim”, akkor az csakis úgy lehet, hogy akkor meg is hal abban a minutában. Ez azért ritka, valljuk meg. Hogy egyesek micsoda túlzásokba képesek esni egy kis színpadias hatásvadászat kedvéért! Mekkora mázli, hogy én maximálisan tudok mértéket tartani. Kezdtem is látni a fényt az alagút végén, hiszen olyan egyszerű: nem percekről, hanem perecekről szól a mondás, azt azért annyira nem nehéz megszámolni, nekem például egy sincs.
Ha már így láttam közeledni a pakisztánban lezuhant tárgyat, kénytelen voltam elővenni füzetemet, amelybe feljegyeztem öntudatlan állapotomban, hogy mit hogyan kell csinálni, ezen az isten háta mögötti helyen. El is gondolkoztam, milyen az isten háta mögött lenni. Aztán az jutott eszembe, hogy bizony kell, hogy legyen egy másik isten is, aki már tényleg mindent lát, azt is, ami az isten háta mögött van. De az ő háta mögött mi lehet a helyzet?

2004. május 11.
A csatlakozási folyamatot a piros gomb lenyomásával kell megindítani. Ez heteken belül meg kell, hogy történjen. Felkészültnek érzem magam, mert az elmúlt néhány napban elolvastam Zhang-che Lye tudományos dolgozatát Az idegen címmel. Szembe tudok szállni vele, a kukorica fog inspirálni.

Na. Helyben vagyunk, jól meg is nyomtam azt a piros gombot a múltkor, amikor úgy be voltam szarva, mint selyemfiú kasztráláskor. Amikor attól féltem, hogy mit találok majd ott, és hogy talán jobb lennne visszafordulni. Ha nem nyomom meg, nem indul be a folyamat! Vajon még mindig a piros tabletta hatása alatt voltam? Lehet, hogy most is a hatása alatt vagyok, csak az agyamat veszítettem el valahogy, mert nem értek semmit, és a pornóújságokat sem találom, nem beszélve a mennyei örömöket okozó végbélbe dugandó szerkezetről homonauták számára. Vesztembe rohanok saját magam ügyetlensége miatt. Mint amikor az ember egy bélrendszert kikészítő explozív fosás után megpróbálja kitörölni a seggét, de csak egyre több dolgot ken össze, annyira, hogy már a csokiautomatában lenne a helye, csak az emberiséget valahogy mégis összetartó szolidaritás miatt nem dobják be oda azonnal, hogy aztán jóízűen befalják piros papírba csomagolt maradványait a kedves kis lurkók december hónap elején.
A könyvet már én is megtaláltam, de nem tartottam olvasásra érdemesnek, mert gondoltam, én úgysem leszek rajta semmilyen idegen a jövőben, ezért nem is érdemes belepillantanom. De most láttam a visszaszámlálót a monitoron, és teljesen az idegeimre ment, hogy tudtam: rövid időn belül valakivel vagy valamivel szembe kell néznem. Remélem lesz szeme, mert anélkül még ezt sem tudom megcsinálni. Éreztem, hogy én vagyok William Wallace a rettenthetetlen, aki nemesebb a legnagyobb uraknál is, és szembeszáll az angol királlyal a skót szabadságért, akár Sophie Marceau ismétléses elorgazmálásának bevetése árán is. Igen, képes vagyok rá, kivont karddal fogok ott állni, mögöttem kardal szól majd, megihlet a kukorica, kőkeményen szembenézek bárkivel, csak jöjjön, én bizony nem fogom kímélni, leigázom, porig alázom, rabszolgámmá teszem, kizsigerelem. És önnön dicsőségem magasztalása közepette sem fogok megfeledkezni arról, hogy együtt kell működnöm vele az emberiség érdekében. Meg fogom csiklandozni a talpát. Nincs is jobb annál, amikor együtt nevetünk. Fogy az időm, bele kell olvasnom a könyvbe, tudnom kell, mi vár rám.
Meg vannak számlálva a pereceim!

Felébredtem álmomból, mert hívott egy távoli hang. Útra kell kelnem, mint törésre kárhozott korsónak a kútra.
Az univerzum üzent nekem.

Kutattam és kutattam, de semmi. A pornóújságok valahova nagyon el vannak rejtve. Ez van, de tulajdonképpen semmi szükségem rájuk.
Nagyon félelmetes dolog történt ma, mikor fölébredtem. Mereven bámultam a MIR ablakait, és azon gondolkoztam, hogy mi lesz velem odaát, amikor az űrhangyák ellepik a testem, térdre kényszerítenek, és a királynőjük elé hurcolnak. Több dologgal is próbálkozhatnék ebben a helyzetben, hogy mégis túlélhessem a szituációt.
Talán érdemes lenne a földre rogynom, és sírva könyörögnöm a rongyos életemért, felhívva a figyelmet arra, hogy én igazán nem tehetek semmiről, és egyébként is mindössze olyan vagyok a világnak, mint egy apró hangya a hangyabolyban. De lehet, hogy nem ez a legjobb érv. Ekkor számíthatnék arra, hogy a királynő szíve megesik rajtam, és nem ölnek meg, viszont biztosan nem is tartanának maguk mellett, mert túl sokat fogyaszt egy magamfajta embergép. Bizonyára kilőnének a Föld felé, ahol már tervezik a puccsot, amivel átveszik a hatalmat, és akkor megzabálnák az összes rizst a Hoangho vidékén. De lehetne az is, hogy behízelgek a királynőnek. Kiemelhetném uralkodói nagyságát, hogy milyen óriási uralkodó is ő. Persze intellektuális képességeinek éltetése sem maradhatna ki, mert a nők erre fogékonyak igazán, főleg ha hozzám hasonló nagy formátumú egyének szájából hallják. És persze a szépsége..."Ó, Őfelségének milyen szép csápjai vannak. Bár átélhetném, ahogy lassan elválasztja vele Kegyed a fejemet a testemtől. Micsoda pompás lábak, még szerencse, hogy hat van belőlük, mert így több cipőnek lehet ilyen kiemelkedő szerencsében része. Na és az a potroh: bár lehetnék kitin azon a formás hátsó fertályon, vagy csak lehetnék a poros föld, melyen Felséged átcsúsztatja kloákáját." Tán belém is szeretne, és együtt nevelhetnénk fel pármillió kedves hangyabébit.
De ne feledjük el annak lehetőségét, hogy amerikai szuperhiró módjára odaállnék a királynő elé, azt mondanám neki, hogy: "Nem leszek sohasem a szolgád, te kis csúszómászó féreg." Jól a szeme közé köpnék, és amikor megtámadnak a bosszúra éhes alattvalók, akkor előrántanék egy ötillatú csirkecombot, és agyonvágnám vele az egész bandát. A végén összecsaphatnék a fővezérrel, akit férfi a férfival megküzdve küldenék át a másvilágra, recsegő hang mellett roppantanám át torát. A győzelmi tor részeként magamévá tenném a férfiasságomtól elaléló hangyakirálynőt, kinek szépsége minden igényt kielégít, és aztán mennék haza az óriási ünneplésre. A második részben megismételném a műveletet a hasonló kasszasiker reményében.
Miközben elmélkedtem, megláttam, hogy a MIR-en kapcsolgatják a villanyt. Ez nagyon durva, ez ijesztett meg oly nagyon, de tulajdonképpen elég megnyugtató is volt némi töprengés után. Minden bizonnyal ember van az állomáson, és nem hiszem, hogy félnem kellene tőle. Jelez felém, ezzel bátorít, vagy mégis csapda volna? Gondoltam belenézek a csodafüzetbe.

2004. április 23.
Kivizsgáltam a testemben élő lény szokásait. Meg kell állapítanom, hogy jellemzően európai típusú gondolkodással rendelkezik. Emellett roppant együgyű, szánalmasan infantilis. Környezetére veszélyes, mert annak legalapvetőbb összefüggéseit sem érti. Külsejére nézve igénytelen. A piros tabletta adagolásáról nem szabad elfeledkezni, mert a küldetés reménytelen helyzetbe sodródhat.

2004. április 27.
A csatlakozásra váró MIR űrállomáson egy darab élőlény található. Egy közepes termetű emlős az, a magas intellektuális kisugárzás miatt egy embergyerek jelenléte valószínűsíthető. Az értékek nem bizonyultak megbízhatónak, mert a többszöri mérés különböző eredményeket produkált.

Na kérem. Debil vagyok, igénytelen és közveszélyes. Egy gyerek vár rám az ismeretlenben. Vagy hangyák egy kegyetlen királynővel.
Disznó vagyok a vágóhídon.

Új ember lettem. Ezt mondják egyesek, amikor megfürdenek, lemossák magukról az aznapi koszt, amit a munkával, a sportolással, vagy egy hajótöréssel ragasztottak magukra. Én is új ember lettem, mert nem is emlékszem már magamra, hogy hogyan teltek napjaim. Amire meg nem emlékszik az ember, az régen volt. Én magamra nem emlékszem, tehát régen voltam. Most meg vagyok, pedig nem régen van. A régi ellentéte az új, tehát új ember lettem. És meg is fürödtem. Nem éppen hajótörés után, mert akkor az ember jó esetben kisodródik a partra, és amennyiben amúgy is utálta az embereket, akkor szerencséjére egy lakatlan szigeten tengetheti hétköznapjait. Én inkább Földtörést szenvedtem, így kerültem egy hajóra, hogy aztán ringatózzak a világegyetem nagy fekete óceánján.
Gondolkoztam a tegnapi dolgokon. Úgy látszik, hogy hamarosan találkoznom kell a MIR-rel, mert letelik a két hónap. Azt kellene még tudnom, hogy mi a teendő ebben a helyzetben. Megy ez magától vagy sem? Kell valamit tanulnom hozzá, be kell-e táplálnom valamit a számítógépbe, kell-e űrsétálnom, vagy már így rendben vagyunk? Hátra dőlhetek a széken, és ihatom a sört? Elhatároztam, hogy fekvőtámaszokat fogok nyomni, hogy jól megerősödjek. De nagyon nem lehetséges itt ez, ezért inkább összekötöztem a két lábam, és azokat próbálom szétfeszíteni, meg expanderezek egy gumigúnár nyakával. Ezt vajon minek hoztam? Lehet, hogy épp ezért?
Arra jutottam, hogy továbbolvasom a füzetet. Abból legalább megtudok valamit. Magamtól kell tanulnom. Ez de fura. Milyen lenne, ha kiállnék magam elé és elmondanám a lavina-elméletet, eközben szkeptikusan üldögélnék, és fitymálnám az előadásom, aztán jól belekötnék magamba ostoba kérdésekkel, amikre a hülye is tudja a választ. De én nem. Aztán elmagyaráznám magamnak, hogy mindez egészen másképp van, és mindenki érti, hogy miért, és azt is, hogy mennyire nem is igaz, de nem azért. A vita elfajulása közben jól behúzhatnék magamnak, hosszú dulakodás után kiegyezhetnék a döntetlenben, aztán a látszatbéke után hátba támadnám magam egy lángvágóval, kivágnám a gerincem egy részét, és csak ennyit nyögnék ki végezetül: Te is magam, Butus! Jó kilátások!
Tehát ott álltam a füzet előtt, és kíváncsian néztem bele, ahogy a női napozó falán kulccsal kifúrt lyukba szokás.

2004. április 15.
Tudományos megfigyelés alá vettem a MIR-t. Hosszan vizsgálódtam, és arra a következtetésre jutottam, hogy az űrállomáson élet jelei tapasztalhatók. További beható kutatás szükséges a csatlakozás előtt, mert így túl veszélyesnek tűnik. Az orosz jelentések szerint nincs űrhajós fent, az amerikaiak kitartanak amellett, hogy a tárgy korábban lezuhant, és Pakisztánban megtalálhatóak a roncsok.

2004. április 18.
Ma elővettem az önkielégítő-gépet a szekrényből. A heréim már megteltek hímivarsejttel, ezért szükségessé vált, hogy kiürítsem a tárat. Felcsatoltam a műmuffot, és bedugtam a másik végét a végbélnyílásomon. Kinyitottam egy pornóújságot, és a hatodik oldalon található csoportos jelenet látványának hatása alatt könnyítettem magamon. Mivel ennyi nem volt elég, a 12. oldalra lapoztam, ahol melltartó nélküli tehenészlányok nyalogatták a frissen fejt tejet egymás testéről, ez megfelelő volt egy második fröccsenéshez, aztán elégedetten levettem a plasztikpuncit, kipucoltam és visszatettem a helyére.

Most nevessek vagy sírjak? Hamarosan összekapcsolódom egy űrállomással, amelyen élet van, de minden valószínűséggel nem emberi. Talán nem is kell annyira félnem, mert csak a szeméten elburjánzó penészgombák vannak ott, vagy hangyák, azok aztán a világon mindenhol megtalálhatóak. Olyan szervezettek, hogy az szinte hihetetlen. Lehet, hogy a civilizáció olyan fokára jutottak, hogy valamelyik óriási többszintes hangyaboly mélyén megépítették az első hangyaűrhajót, fellőtték a kozmoszba, aztán jól megszállták a MIR-t. Előre tudják, hogy össze fogunk kapcsolódni, és el akarják foglalni a hajómat, mert ez maradt az egyetlen szabad sziget az univerzumban. Talán azért kellett azt hazudni, hogy már leesett, mert az ember nem bírt szembenézni a ténnyel, hogy az űrben legyőzte őt egy egészen kicsi élőlény, amelyről csak annyit tudunk, hogy jól bespájzol télire. Vagy egy igazi űrmackó van ott? Próbáltam ezzel a tréfával enyhíteni a félelmemen, de belül úgy rettegtem, mint káposzta a kecskenyájtól. Mekk.
A pótpina jelenléte felkeltette az érdeklődésemet. Ennek nagy hasznát venném, tutira jókat lehet játszani vele, de nem tudom, hol lehet. Minden bizonnyal a szexújságok mellett, de azokat sem tudom, hogy hol vannak. A másik énem jól eldugta biztos, mert ezek azok a dolgok, amiket mindenki a lehető legjobban eldug. Majd jól felkutatom a hajó rejtett zugait, mert annyi itt a meglepetés. Kéne a szexújság is. Hátha van benne valami a rizsföldekről is. Mi lehet a 12. oldal után? A cikkekre is kíváncsi vagyok. És miért kell bedugni a végbélnyílásba? Talán a seggbedugi dolog a biszexuális és a homár űrhajósok kedvéért van? Nagyon jó fejek ezek ott lent. Lehet, hogy azt hiszik, hogy én is!?
Földöntúli élet, maszturmata. Új távlatok nyílnak előttem.

A füzet kinyitása után az időutazás, a tudathasadás, a lélekvándorlás és a farkasemberek létezése minimum reálisnak tűnt. Az ugyanis egy szépen összeírt napló volt, melyet minden kétséget kizáróan én írtam, méghozzá a dátumozás alapján pont az elmúlt néhány hétben. Lemaradtam egy csomó mindenről, amit én csináltam az elmúlt napokban. Olyan volt ez, mint mikor az ember felébred egy másnapos reggelen, a szoba közepén talál egy lila tangát, és azt kérdezgeti: Ezt meg ki hordta? – amikor pontosan tudja, hogy senki más nem járhatott a szobában, csak ő, mégsem mer erre a következtetésre jutni, mert még elképzelné, hogy hogyan nézett ki benne.
Hát úgy megmerevedtem ott a füzet fölött, mint Tarzan fasza az őserdőben, mikor először karolta át Jane-t, és akkor gondoltam, elolvasom, hogy mi van benne, ha már fogalmam nem volt az elmúlt pár napról.

2004. április 3.
A többnapnyi átállás után túl vagyok a piros tabletta okozta fizikai megrázkódtatáson. Már mindent tisztán látok, értem az univerzum apró elemeinek és óriási égitesteinek működését, ahogy az emberiség jelenlegi tudása szerint mindent. De nem fecsérelek szót evidenciákra. Szorítkozzunk a minimális információkra, ez egy komoly küldetés naplója.
Ma reggel megmosakodtam. A fürdőszoba a mikro mögötti szekrényben található. Jól esett letusolni, már nehezen viseltem el magam olyan koszosan, mint egy varacskos disznó. Nagyon sok tisztálkodási eszköz van itt. Szerencsémre mosógép is van. Bedobtam az alsógatyámat, de az intelligens szerkezet azt javasolta, hogy az effajta hulladékot a kakaszippantóba kell dobni. Tényleg nem volt jó állapotban. Hajat is mostam, és meg is borotválkoztam. Ami a hajamról lejött, abból kiváló gépzsírt készített a fürdőszoba, jól jön majd, ha szerelnem kell. Mostantól rendszeresen tisztálkodni fogok. A tisztaság fél egészség, és azt is tudom, hogy mi a másik fél egészség, de azt nem mondom meg, mert úgyis mindenki tudja.
Alig két hónapom maradt a MIR-rel való találkozásig, jól ki kell használnom a hátra lévő időt, el kell végeznem néhány kutatást, és fel kell készülnöm a csatlakozás utáni feladatokra.

2004. április 8.
Elővettem a szekrényből a buliautomatát. Ez a gyagya, aki eddig voltam, nem jött rá, hogy mi ez, pedig kiválóan feldobhatja vele hétköznapjait. Bedobáltam jó néhány szemétdarabot a gépbe, és legyártottam egy adag tejfölös-hagymás csipszet, meg két pohár sört. Nagyot buliztam, és elmélkedtem Rosenberger lavina-elméletén, mely szerint a világegyetem olyan, mint a vihar előtti csend az Alpokban. A magas hegycsúcsokon összegyűlő hó alig várja, hogy valami impulzus érje, és akkor lendületet véve lezúdul a hegyen, egyre nagyobbra nő, és hatalmas pusztítást végez, mielőtt végképp megállna, hogy aztán egy időre teljes csend és nyugalom uralkodjon a tájon. Az univerzum is ilyen, éppen a növekvő feszültség állapotában, mint a kiabálós zenék a dallamos dudorászás vagy a halk, de kemény reppelés közben, hogy aztán a beinduló ordibálás nagyobb hatású legyen, és elsöpörjön minden értelmes gondolatot és jóizlést. A lavina hamarosan beindul, és akkor kő kövön és fa favon nem maradhat. Ilyenkor a csillagok közül egy elindul valamilyen irányba, magával rántja a következőt, és csak sodródik tovább, a görgeteg egyre nő, minden bolygót, holdat, üstököst és meteort elpusztít, és a végén szétterül valahol az űrben, ahol új égitestek alakulnak belőle. Rosenberger szerint a Naprendszer is így keletkezett, a Napot pedig most éppen egy ilyen lavina elindulása fenyegeti, a kezdő impulzust, amellyel elszakad a cérna, az fogja megadni, hogy egy nagyobb tárgy belerepül a Napba. Ez lehet egy aszteroida, vagy hogy egy felelőtlen űrhajós belelő egy rakétát a Napba. Bármelyik bármikor megeshet, mert a mai kormányok már minden hülyét fellőnek az égbe, az aszteroidák pedig úgy záporoznak, hogy biztos lesz valami gubanc. Az elméletet teljes egészében elutasítom, nem is érdemes részleteznem, hogy milyen evidenciák hatására. Most elég a buliból, lefekszem pihenni.

Ilyeneket olvastam a naplómban. Ennyi egyszerre sok volt, így aztán hagytam is a francba, és gondoltam, emésztem az eddigieket. Tehát a piros tabletta hatására gyakorlatilag öntudatlan állapotba kerültem, amelyben önmagamon kívül mindenről tudtam a világon. Ha már így alakult, akkor több dolgot leírhattam volna magamnak a későbbiekre, de akkor vélhetően minden olyan egyszerűnek tűnt.
A fürdőszoba valóban a mikró mögött van, nem is értem, hogy nem vettem észre eddig. Baromi jól felszerelt az egész, de hihetetlenül kicsi. Hamarosan kipróbálom, mert ha már egyszer ilyen tiszta vagyok, meg kellene őrizni ezt az állapotot, hátha találkozom egy csinos tajkonautinával, vagy egy riporternő, ha meglátogatna, csaphatnám neki a napszelet. Azok mindig mindenhova eljutnak könnyedén, mert törtetnek, mint az állat, be akarják mondani a tévében a nevüket a tudósítás után. Az alsógatyám nem is volt olyan rossz állapotban, még néhány hétig jó lett volna.
A csipszes automata nyugodtan csücsül az asztalon, ahogy a béka ül a parton, ha már elhúztak a gólyák délre. Nem tudom, honnan vakarhattam elő, de jó lenne megtalálni a forrást. Lehet, hogy egyéb luxus is van itt a hajón. Mindenesetre mostantól kedvemre sörözhetek, úgyhogy a narancsléből kevesebbet kell innom.
Szerintem a Rosenberger olyan hülye, hogy már mutogatni sem érdemes, mert még elhiszik, amit mond. Kinéztem, és sehol a hófödte csúcsok, de még egy hógolyó sem. Bár a kormányok lőnek föl intelligens, de képzetlen űrhajósokat, mint én, de én semmiképpen nem lőnék ki rakétát a Napra. Hoppsz, mi volt ez a piros gomb, amire rátenyereltem? Na mindegy, nem történt semmi. Szóval nem lőnék ki rakétát a Napra, szteroidokat meg nem szedek, mert anélkül is elég izmos vagyok a sok sportolástól. Egyébként is nehéz elképzelni, ahogy az űrbéli óriás meglöki a fehér csillagot a dákójával, aztán az meg csak megy a fekete végtelenség biliárdasztalán, megmozdítva mindent, amit ér, csak úgy spriccelnek szét a különböző színű golyókat jelképező csillagok, kvazárok és szupernóvák, hogy aztán minden lenyugodjon, vagy éppen valami bepottyanjon egy ismeretlen fekete lyukba. Most megyek zuhanyozni, mert közben bekrétáztam véletlenül a dákómat, a tisztaság meg fél egészség, de mi lehet a másik fele, amit nemrég még olyan jól tudtam?
Sör és csipsz, mint a moziban, kint meg dúl a csillagok háborúja.