Breviter, sed bene

Kíváncsi vagyok, mi történne, ha gyógyfürdő-utalványért folyamodnék a háziorvosomhoz.

Előadnám, hogy a sok ülőmunkától nyaki és hátfájdalmak gyötörnek (ami igaz is egyébiránt), továbbá életkor szerinti diszkriminációnak tartanám, ha azon az alapon utasítaná el a kérelmemet, hogy még közelebb állok a pubertáshoz, mint a klimaxhoz. 

A dolog apropója (jut eszembe: apró popó - ezt is csak Ká. értékeli...) az, hogy anyámban fölmerült a fentiekben magamévá tett gondolat, miszerint béutaltatná a hidrofil énjét valamely langymeleg gombatenyészetbe.

Mint az " Öreg a nénikéd!" - projekt célközönségének tagja, így ötvenen túl igazán megérdemli, hogy kényeztetődjék.

Jómagam csatlakozása ebbéli igényéhez mindenképpen több a szokásos kispolgári sznobériánál. Remélem, mindenki átérzi.

"Elsőrendű ember az, aki érdek nélkül pontos. A lomha, a nyegle, a frivol ember mindig késik. Az ilyen ember végül is lekésik az élet nagy találkozójáról: önmagának megismeréséről."

(Márai Sándor)

Teljesen ártatlanul leülök az Országgyűlési Könyvtár Informatikai Olvasótermében (merhogy így hívják officially), hogy rövid "időelbaszás" céljából szokás szerint internetezzek. Egy férfi a szemközti gépnél a monitorjának szerelmetesen dünnyög. Megszólal a mögöttem lévő férfi, hogy szerencsétlen nem tehet róla, fogyatékos. Meg hogy különben is menjek jelszóért a pulthoz. Azazhogy kövessem, mutatja. És már ugrott is. Közben a nevemet kérdezte, meg hogy hol tanulok. Az ELTE-re rávágta, hogy ott tanít a Gyurcsánszki (sic!) felesége is. Éleslátásáért megdicsértem. A regisztrációt követően már az msn-címemről érdeklődött. Rémbüdös, ötvenes homeless-alkat volt, akit valamiféle különös hóbort, mondhatni a kitaszítottsággal szembeni dac tett az OGYK törzsvendégévé, meg kényszeres netguruvá, meg a szeretethiány fatalista kompenzátorává . Minden bizonnyal menne ő pár szinttel följebb is ismerkedni, de oda már az egyszeri honpolgárnak ugyebár nem szabad. Mielőtt bárki félreértené, teljesen kiviláglott az ismerkedhetni vágyás célzata: csak barátkozni akar, ahogy nyilván megteszi itt mindenkivel. Még a pultusnőkkel is, akiket már kiver a víz, ha közeledik. Szóval ügyeletes újoncra-rárontó, úgyhogy ezúton javallanám mindenkinek, hogy kerülje a helyszínt, és ha kutatni terem szüksége, hát ne az OGYK InfOlv-ot válassza, ha kedves a lelki egyensúlya.

Támadt egy üres órám, és a Vörösmarty tér egyik padjáig ténferegtem el. A mellettem ülő kínai turisták mindenáron rám akarták tukmálni a kínai chips-üket, amit így utólag gondolván el is kellett volna fogadnom, nyilván nem mindennap jut hozzá az ember ilyesmihez. Viszont kb. tíz percen keresztül egy tizenkétéves forma, ellenben 80 kilót fölülről súroló fiatalember kóválygott elénk, és hol tisztes, hol kevésbé tolerálható távolból fölhúzta a pólóját, és az irdatlan méretű pókhasát közszemlére tette. Fel-alá vágtatott így a téren, nyilvánvaló pszichés kórral megmételyezve, és kajánul mutogatta a bájait, ami hát a kínaiaknak még jobban elvette a kedvét a hazai chips-től, de most már szerintem a várostól is.

Mindezt követően színházba mentem, merhogy Gaudi Ágnes meghívott, vagy mi. És Eszenyi ultraliberálisan kifejezett bájait élvezhettem két és fél órán át, de persze csak ajánlani lehet.

 Most meg büntetőjogot kéne tanulnom, pedig így elvonom magam egy csomó kis színestől, ami szembejönne velem. De most nem?

Tegnap este a Nyugati téren egy nemzeti színű zászlót a biciklije csomagtartójára szerelő, egy botot pedig a kormányára függőleges helyzetbe erősítő, közéjük madzagot feszítő, ezáltal a kerékpár két fertálya között összeköttetést teremtő, s ezen újonnan keletkezett kontinuumot "3 X IGEN" feliratú papírfecnikkel kitöltő, mindemellé pedig egy kiöregedett biciklicsengővel szünet nélkül csilingelő, a téren körbe-körbe tekerő "mélymagyartól" tudtam meg, hogy a kormánynak már csak 5 (azaz öt) napja van hátra.

A külföldi élmények néhanapján még rámtörő emlékezete "kancsalúl festett egekbe" emeli réveteg tekintetem, de az ilyen speciálisan hazai impressziók letörik a horizontom szögét, mivelhogy tudatják velem a szorítóba fogott igazságot: újra itthon vagyok.

Nyilván feltupírozott jelentőségű az a fejlemény, miszerint a külföldi félév során kilóim száma nem gyarapodott, sőt. Két kilóval kevesbbet mutat a mérleg, ami már azért is hihetetlen, mivel szignifikáns zsírlerakódást érzékelek a derekam háza táján. Csak arra lehet gondolni tehát, hogy máshonnét fogytam - például esetleg az agyamból, mivel az serény butításnak volt kitéve az utóbbi időkben. Ezen kívül néhanapján húzódást érzek a belső könyökhajlataimban, anyámék szerint simán növésben vagyok még. Erről jut eszembe az a korántsem elhanyagolható élmény, hogy odaát semmibe sem vertem be a fejemet, míg itthon a metróajtóba már megint.

A fentiek rögzítése a kiugró hiúsági faktorom újabb eklatáns manifesztációja, ofkorz. Nem bújtam ki a bőrömből.

The Bucket List

„Erazmikus” létem utolsó három hetébe kezdtem bele ezen a kedden, és máris egy cseh csajt (a Lenka nevezetűt) kellett korrepetálnom netes jogszabály-keresésből. Szerencsére nem egymagamban, hanem Orsolyával egyetememben. Az a baj ezzel, hogy a virtuális kódexek működési megbízhatatlansága, és tartalmi kiszámíthatatlansága miatt az ember igazán sosem érezheti magát májjernek a témában. Pedig azt gondolhatnánk, hogy mi ez nekünk, magyaroknak, akik a formális logikát és az informatikai érzéket tölcsérrel kaptuk a fejünkbe. De a gyakorlat sokszor kiábrándítóan félrevezető – bár még mindig felsőbbrendűségi tudatunk lehet a többi (osztrák) népekhez viszonyítva. Merhogy azok sok szempontból az A betűnél tartanak, huszonéves joghallgató létükre.

Az Intergovernmental Cooperations című ásítozásra érkezve, tizenöt kínaival konfrontálódtam a teremben. Már majdnem kifordultam megnézni az ajtószámot, mikor mondták, hogy biztosan jó helyen járok, ők csak vendégek. Erre tekintettel a nyolcvanéves Prof. Balekjian (a továbbiakban rövidítve Balek Papa) az egyetemes (kultúr)történet vonatkozó részleteire koncentrált, bár az elején az Erasmus-program magyarázatából kiindulva, a reneszánszon és a reformáción keresztül jutott el a kínai családpolitikáig és Mao Ce Tung-ig. Kínai barátaink meg persze fülig érő szájjal. Ennek ellenére másnapra már csak egyetlen díszpéldány tisztelte meg a szeánszot, a többiek valamiért lemorzsolódtak – noha Balek Papa jobb formában volt, mint valaha. Az embernek késztetése támad megsimogatni azt az óriási szemüvegtől még nyolcvanévesebbre formázott, erősen kopaszodó fejét, merhogy egyébként aranymókus ez, csak a protkó sokszor érdekes hangzásúra formálja az angolját. Meg alapdolgokból hoz ki félórákat, és az ember már legszívesebben máshol lenne, amikor mély didaktikai ösztönöktől, és a tudásközvetítés serény vágyától hajtva felírja a táblára, hogy wikipedia.org.

Ma meg a Mönchsberg eleddig be nem járt részét sikerült megtekinteni, többek között a Humboldt-Terrasse-t (Alexander Humboldt, a porosz természettudós szerint a három legszebb hely a világon Salzburg, Nápoly és Isztambul; egyharmadában ilyenformán már jártam), a „Ziffer im Wald” nevű képzőművészeti alkotást (melynek lényege, hogy egy igló formájú fémszerkezet rúdjaira világító számok vannak erősítve, és két szám összege mindig a harmadik; a legnagyobb összeg 10.646), a „Sky-Circle” nevű, cilinder-formájú kőbástyát, amelynek egy kör alakban hiányzik a teteje, és belülről megcsodálhatod a változó égképet, bizonyos oldalsó spot-lámpákkal feltunningolva.

Nagyjából egyelőre így.

Amikor arról beszélek, hogy mániákusan sakkban tartja magát a magyar társadalom, akkor többek között erre a magatartás-típusra is gondolok.

Ilyenkor érzem azt, hogy soha-soha nem fogunk révbe érni.

A mai napon Orsolyával Berchtesgadenbe rándultunk vala spontán módon ki.

A spontaneitás in concreto azt takarja, hogy már kb. 3 hete tervezzük, hogy megyünk, majd megvártunk egy jó kis esős-borongós napot, kínoztuk magunkat egy nyolcórai keléssel, és tízre már ott is teremtünk ebben a német kis faluban, ahonnét csak egy további tízperces buszútra van az a bizonyos Sasfészek.

Mikor megérkeztünk a buszpályaudvarra (merthogy ilyenje is van egy jobb német településnek), Orsika rögtön becsatornázta igényét, hogy menjünk hegynek fölfelé. Szerencsére nem gyalog gondolta, bár már némileg sikerült beletörődnöm a szokásos szereposztásba, hogy megint én vagyok a lusta péé, a másik meg a virtigli hegymászó. De nem, busszal menjünk… Némi tévedés áldozatául esve váltig hajtogatta, hogy Berchtesgaden egy hegy(en van), bár én ab ovo szkeptikus voltam ezt illetően. Azért felszálltunk egy buszra, hogy a Kurhaus nevű, feltehetőleg hegyen található megállóhoz transzportáltassuk kényelmességünket. A busz viszont a Königsee irányába fordult, ami egyébként kapóra is jöhetett volna, ha nem lett volna rossz idő. Némi tökölődést követően a buszsofőr meginterjúvolására vettük rá magunkat, majd visszajutottunk a kiindulóponthoz, ahonnét további tíz percet követően értünk a Kurhaushoz. Mindezzel egy órát sikerült kiütni az évszaki sajátosságok (korán sötétedik), valamint az időjárási kellemetlenségek (esikeső, fúaszél) által amúgy is behatárolt időintervallumból. De persze hamar föltaláltuk magunkat, a „Gaststube zum Goldenen Bären” nevű fogadóban zabbantottunk egy kétfős tálat, négyféle hússal, viszont túl kevés körettel, és no salátával, úgyhogy összességében közepesre értékeltük a lakomát (de legalább népviseletben szolgált ki minket a pincér néni). Emellett módunkban állt zergetollas, nagy bóbitás kalapban díszelgő, echte bájerische öregemberek testközelből történő megtekintése, amint a szomszédos asztalnál ejtik meg szokásosnak vélhető vasárnapi közös sörözésüket. Joggal tehettük fel, hogy a legidősebbnek jár a legnagyobb bóbita, mivel a nyolcvanöt évesre saccolt bácsika feje búbján akkora ornament díszelgett (tautológia, sorry), hogy szinte mázsaként nehezedett az öregre, aki emiatt vertikális nyomást is érezhetett akár.

Ennek utána a Sasfészekhez mentünk, amely az elvárásaimat némileg alulmúlta, de lehet, hogy csak a rossz idő miatt nem tudott a figyelmem eléggé kibontakozni. Diákjeggyel ingyen jut be az ember, úgyhogy ajándék lónak különben se… Csekély másfél óránk adódott az élményre, ennek következtében a bunkeron szinte csak átszáguldottunk. Szóval okvetlenül vissza kell térnem ide, meg hát az egész település valami bűbáj már magában is, és Salzburgból könnyen és jutányosan megközelíthető. Csak a buszok járnak némileg ritkán, aminek köszönhetően már négykor itthon voltunk. De legalább jóleső a fáradtság. (Bár ha belegondolok, egész idő alatt vagy buszon ültem, vagy ettem, úgyhogy ettől nem nagyon fáradhattam el jobban, but anyway.)

Az idei utolsó tíz salzburgi napom méltó megkoronázásának tudhatom bé ezt a mait, ezért is fektettem le gyorsan. Most pedig a konyha rejtelmeinek adom át magam.

Egy kis propaganda a némettanulásnak.