stein naplója

akkor asszem én többet nem. csá voltam.

tegnap este dr. csernussá váltam. szétszedtem. szembesítettem önmagával, kényszerítettem, hogy ráismerjen arra, ami lett, amivé válik. a saját lelke tócsájába dörgöltem az orrát. Ellenkezett, nem hagyta magát, ide-oda dobálta a reflexiv védekező mechanizmusait, vadul rázta a komplexusait. amikor eltalált egy kognitív beidegződéssel szinte elvesztettem a fejemet. a könyökhajlatomba szorítottam a frontális lebenyét és erősen hozzácsaptam az egóját annak tudati visszatükröződéséhez. Hirtelen elernyedt, és már megijedtem, hogy (életemben elöször) nem sikertült a terápiám, amikor felugrott és újult erővel próbálta meg magát kitépni kezeim közül. kénytelen voltam suicid tendenciáival fenyegetni, mire felettes éne mögé bujt. ekkor sajnos kibomlott a cipőfűzöm és amig lehajoltam hogy bekössem, tarkón vágott egy paradoxonnal. mikor magamhoz tértem, kiegyeztünk egy döntetlenben, tekintettel a kései órára. Kemény ellenfél, be kell hogy lássam.

természetesen elfelejtettem imádkozni. nem szoktam, na.

Gy. holnap reggel bevonul a kórházba. Nem tudom (és nem is akarom tudni) mit gondol, mikor fog kijönni, ha egyáltalán. M. közben pár nap alatt visszacsúszott ugyanabba a beszűkült tudatállapotba, amiben J. bácsi halálakor volt, nem lehet elmagyarázni neki, hogy a lehető legrosszabbat teszi, ha úgy viselkedik, mint aki végleg búcsúzik. J. tegnap azt álmodta, hogy cirkuszban volt J.-vel (Jancsi és Juliska). A bohóc megkérdezte, ki a legboldogabb szerelmespár, J. (bármelyik) felállt és magukra mutatott. Vajon ő sejti-e, hogy lehet hogy Gy. nem jön vissza? Mi lesz vele akkor egyedül?
Gy. a maga részéről furcsán nyugodt, legalább is úgy tesz. Mióta az eszemet tudom, retteg, hogy valami történik vele, de leginkább attól, ami végül bekövetkezett. Most, hogy itt van a kimondhatatlan, egyszercsak értelmet nyert az összes imakör, pi víz és kristályterápia, auravizsgálat, az energiát kézrátétellel és telefonon közvetítő, előző életekben vájkáló médiumok és tanítók. Összeállt a kép, most tényleg minden szükséges, jogos és indokolt, hátha segít.
Azt kérte, hogy holnap vegyük meg és vigyük be neki a kórházba Krion, a földönkívüli médium jóslatainak nyolcadik kötetét és este hatkor, amikor a szomszédasszonya lakásában összegyűlnek, hogy imádkozzanak érte, mi is imádkozzunk, akárhol vagyunk. Kíváncsi vagyok, ha választania kéne aközött, hogy meglátogatom és aközött, hogy imádkozom érte, melyiket választaná. Félek, hogy az imát.
Félek, hogy én is, csak más miatt. Nehezemre esik rá nézni. A haját és a ruháit régebben se nagyon mosta, és lassan teljesen összeaszik, bár tegnap, mikor kiderült, hogy napok óta csak céklalevet iszik, mert valakinek az ismerőse attól meggyógyult, P. állítólag ráparancsolt, hogy egyen is valamit. De tudom, hogy nem ez a baj. Ugyanúgy, mint J. bácsival (csak akkor ez évekig tartott, onnantól kezdve, hogy J. bácsi kitalálta, hogy nem lép ki többé a lakásából egész odáig, hogy tényleg meghalt), az egészséges menekül a beteg elöl. Perverz önvédelmi ösztön, megpróbálni a lehető legtávolabb tartani, nem meglátogatni, nem ránézni, ha igen, akkor is gyorsan elkapni a tekintetet, nem tudomást venni. Végképp nem hozzáérni. Gyáván lemondani róla, és magammal foglalkozni.
Az ablak előtt ülök, lassan április van, korán jött, igazi tavaszi meleg. Akkor is ilyen idő volt, mikor tizennégy éves koromban kezdett összeállni az első társaság, aminek a tagja akartam és tudtam lenni. P.A.-val, akkori és még sokáig legjobb barátommal egy szombati ligeti program után minden figyelmeztetés és előzetes telefon nélkül megjelentünk Gy.- nél ebédidőben, aki boldogan, hogy ott vagyok azonnal nekiállt sütni-főzni, hurkát és hagymás krumplit. Ebéd után J, aki akkor 30 körül lehetett, megkínált minket cigivel, amit mi természetesen elfogadtunk és ott ültünk a nagyszobába, a nyitott ablakoknál, amiken áradt be a napfény és a tavasz és kiselőadást tartottunk, tizennégy évünk mindentudásával a minket rajongva hallgató Gy.-nek.
Persze, hogy be fogok menni. Persze, hogy rá fogok nézni. Persze, hogy meg fogom ölelni. Mást úgysem tudok tenni.

hát a héten megint elkapott a munka ördöge, és most péntek este fél hatkor nyilván nem fogok naplót irogatni, hanem húzok haza, ugyhogy ez a bejegyzés is elmarad.

nade! fogok én még!
nem beszélve arról, hogy: hétvége, a gond, a bánat félretéve.

arra gondoltam, ha már ilyen jól összejöttünk, a novellakontesztet akár itt is meg lehetne rendezni. addig is
verspályázat

helloka!

hát ez egy napló vagy mi, remélem olvastok majd, mert én még nagyon kezdő vagyok, de itt egy link a kutyámról kutya.

jujj, ez nem sikerült.

csöváz!

na akkor belekezdek, vazzeg, hát én vagyok a stein, szeretem a tankcsapdát, a teqilat, és a bulákat. utálom a nagyképű geciket és a szemét multikat.

a fenti két bejegyzés között vacilálok. úgy érzem mind a kettő kifejez valamit belölem, de egyik sem tökéletes.

olyan összetett vagyok! (nyafogós hangsúllyal)

most láttam, hogy tracy meg a schubi is bejegyez, csak muszáj már nekem is.

legyen az első egy kedves dal (hommage a zsosz) amit a bátkitól tanultam most sieléskor:

sielő gyerek
sose kesereg
van a lónak jó nagy feje
búsul eleget

mert ha vaxa nincs
ami drága kincs
bekeni szilvalekvárral
a sitalpait

te is lehetsz nagy fahrer
hisz jól tudod magad
nadrágféken fogsz lecsúszni
ha pánikban vagy

hozd hát a deszkát
sok beton kaját
csapj fel öcsém sielőnek
a rézangyalát!


ahogy andrea, az osztrák ügyvéd köszön: "schie heil!"

csá:)