Sírás és fogcsikorgatás

Erdőn ellibbenve, fákat feltüzelve
Hívó szóra vár, soha már.
Tüzét nem olthatja,
Vágyát nem mondhatja.
Soha már.


Titkát nem súghatja, titkon fél lábra áll,
Tömjén, s gyopárral maratott síkság.
Szentségét nem szólítja,
Őseit nem óhajtja.
Soha már.

koponyák közt kucorogva, sírt bontva bár.
Fedezz fel kérlek, légy ősi király.
Terhét nem oldhatja,
Lelkét ki altatja?
Soha már.

Roppantsd szilánkokra, roppantsd
lelked, hogy megleld valódi formád.
Járt utat cserélni nem ér,
kétségek közt merülve nem lel a kéj.
Kéjjel kelj, halállal feküdj,
szobrot állítva óhajtsd véged hát.
Teljesítsd be végzeted,
takarjon éltedben szőtt lepled,
véres és fényes.

Absolutely trying to hate you

Tehetős embernek ismerték barátai, ám lelki szegénységét kívülre soha sem mutatta.

Ballagi a vén ballancs vidáman lépkedett az erdőben. Oly rég volt már, hogy utoljára itt járt. Kedvét lelke a természet közelségében, bár mindig lopva nézett vissza a város felé. Üldözési mániája volt szegénynek, rettegett a büzzenncsektől.  A büzzencsek fura teremtmények voltak, akik az erdőben kószáltak csoportosan, és ha magányos utazóra leltek, megbüzzentették azt. Igazából senki sem találkozott még túlélővel, csak szóbeszéd járta az emberek között a büzzentésről. Egészen a közelmúltig már szinte mindenki elfelejtette ezt a mendemondát, csak Ballagi tartotta még észben öreganyjának rémmeséit. Amott egy ág roppant, csörtetés hallatszott az avarban. Ballagi nagyon megrémült a hirtelen zajtól, s odakapta fejét. Tekintete elrévedt egy lefelé hulló sárga levélen, majd rögtön a számára még ismeretlen teremtményre tévedt. Büzz büzz, szólította meg szőrös kis korcs.
Ballagi úr leizzadt, és sürgősen ballagni támadt kedve. Lépett egyet balra, majd jobbra, de a lény követte őt. Egyre inkább úgy érezte, ez számára egy kellemetlen szituáció. Ilyenre nem készítették fel a szülei, se a tanárok nem látták el jótanácsokkal. Most már igazán bánta, hogy nem az utca nevelte fel. Büzz büzz, zökkentette ki Ballagi urat elmélkedéséből a lény. Háta mögül ismét egy ág roppant, de most nem reagált olyan gyorsan, mert tudta mi várhat ott rá. Egyre több irányból hallatszott a büzzentés, Ballagi úr pedig tanácstalanná vált. Felemelte fejét, gondolta méltósággal fogadja jövőjét, bármit is tartogat az számára.

És akkor meglepődött. Odaállt elé az egyik büzzentő és megszólalt. Menj utadra, Ballagi, ki már évek óta ballagsz át erdőnkön. Büzzi vagyok a büzzencsek vezetője. Béke legyen veled.
Ballagi komor arccal elsomfordált, már nem is ballagott. Hazaérve így szólt: Még csak meg se büzzentettek.

Üvegfa. A dekadens nemesség egyik utolsó bástyája, mely a régi világhoz köti. Megtévesztésig hasonlít a fához, érintése ridegebb csupán. A Föld beteg klímája nem volt képes fenntartani a különféle bútorokhoz, építkezésekhez használt faanyagok bölcsőjét. Ítélj minket pusztulásra ember. Kéjesen fürödj gyantánkban, aztán mi búcsút veszünk tőled. Azóta az oxigénturbinák szomorú zümmögése vette át a madárcsicsergés helyét az emberlakta területeken.

Bámulta az üvegfa terasz csodálatos csillogását, ahogy a napfény beborította a délelőtt egész folyamán. Ő is a dekadens nemességhez tartozott, tudatának kialakulása óta rendíthetetlenül élt benne a hit, s ez a hit soha meg nem rendült.

Most azonban a tegnap éjszakán járt esze, a lányon, fekete göndör haján, a földalatti utolsó kocsijának borgőzös párájának lopva elcsalt pillanatain. Érinteni próbálta kezét, barátai kacaját feledve próbált utat törni azon a néhány tucat centiméteren. Ahogy apja mondotta: nagy léptékben gondolkozz, s a kis dolgok hamar eljövendenek. Nem hallgatott rá, ahogy az elmúlt években annyiszor már. Részletesen megálmodta minden pillanatát, ám ennek az aprólékosságnak itta meg a levét. Már csak 2 megálló. Egy pirospozsgás munkás szájszagát megosztva tört utat az ajtó felé. Ideje fogyott. Körbenézve nem látott mást, csak kéjesen vigyorgó részeges arcokat, szerelmeskedésre kész olcsó lotyókat, egyszerű tisztviselők bármikor csaholó tömegét. A következő megálló megfosztja a pillanatok adta lehetőségektől, akárcsak élete utolsó percei felé haladna, úgy válik kényelmetlenné a helyzet. A földalatti megáll, kezét még megpróbálja érinteni, de elsodorják, ajka már nem érintheti viszont az övét. Csikorgó fémes hang tudatosítja benne, hogy a szerelvény elindult, tovább messzi állomásokra, hol mindegyik saját életet él. Pár perc múlva szelleme nem lengi be azt a kocsit, kiszemeltje talán más felé néz.
Kár, dekadens érzéseinek zálogát kísértetházba zárja hát...

Szabad, vallatni szabad e?
Péknek kenyerét becsmérelni?
Szabad e póknak hálót fonni?
Kertem végében szobrot, márványból.

Kérdeztem volna meg, szabad e,
Tudni véltem, de nem szabadott,
Elhullott hát az összes, kértelek-e?
A tyúkot ne koporsóba, és ne arzénnal. E!

Újra nyit a Szalonproletárok Műhely!
Mindenki olvassa, nézze, mert folyamatosan frissül. Lesz kép is a parasztnak, még több.

Volt egy szer egy kis üveggolyó aki nagyon egyedül érezte magát. Nem volt kivel golyóznia. Gurulgatott a palotájában, de soha sem talált senkit. Egyszer szomorú kopogással ment le a hall lépcsőjén, aztán leérve eszébe jutott: nem tudok visszamenni bazmeg. Ettől nagyon ideges lett, és össze vissza gurulgatott. A nagy erőlködésben nem vette észre, hogy egyre inkább megrepedt.
Aztán egy jól irányzott koppanás kettétörte szegényt, és sikoltva esett szét a földön. Ám csodák csodájára, a benne levő színes csíkokból egy királykisasszony formálódott, így újra lakója akadt a kastélynak, aki teljesen ki tudta használni azt. Ügyessége révén orvosolni is tudta egyedüllétét, mert ki tudta nyitni az ajtót a kilinccsel.
Így volt, nem így volt, égből pottyant mese volt

-Egyáltalán miért csináltad ezt? - el is csattant egy óriási pofon.
-Most nézd meg, összevérezted a padlót. Azt a fogat ki fogja feltakarítani?
Mindössze egy rövid, ám annál bárgyúbb foghíjas vigyorra tellett tőle. Nem értette hogy került ide, de legfőképpen, hogy miért. Torz kapitány megígérte neki, hogy ezen az eldugott bolygón nem fogják háborgatni az űrfilozófusok. A gonosz Von Locke vezérezredest is lerázták az aszteroidamezőben. Torz kapitány hazudott neki! Lelke mélyen érlelődött a megbocsájthatatlanságig érő gyűlölet. Közben bordái nagyot reccsentek egy jól irányzott rúgástól. Vért köhögött fel, elhomályosult gyűlöletét a ravasz, kéjes gondolatok vették át. A láb újra rúgásra emelkedett, mikor minden megmaradt erejét kihasználva megfogta azt, és kicsavarta, hogy támadója a lendülettől arcra esett. Még az esés közben sikerült elérnie az űrfilozófusoknál rendszeresített Leviathan sugárfegyvert, és mire ellenfele a földre került, már kezében fogta s halálos sugarat küldött a másik fejébe. Rövid rángatódzás után bevégeztetett.
-Többet már nem filozofálgatsz! - próbálkozott egy gyenge poénnal. Közönsége nem lévén, nem érkezett rá semmi reakció.
Letörölte arcáról a vért, büszkén kihúzta magát. Mostmár egy űrfilozófus sem foghat ki rajtam. Erősebb vagyok mindegyikőjüknél, Torz kapitány bánhatja, hogy így átvert engem. Sötét gondolatok ezek egy szabadgondolkodótól. Az űrfilozófusok tűzzel vassal irtották alattvalóik között az önálló gondolatokat. Talán ezért is tudott Torz kapitány annyiszor túljárni az eszükön. A megcsontosodott dogmák visszájára fordulhatnak. Mostantól azonban... én leszek a legnagyobb ellenfeled Torz! Nem menekülhetsz bosszúm elől, bárhogy elérlek, ha kell. Akár a bezárkózva élő Űrgeometrikusok titokzatos rendjével is összeszűröm a levet ellened.
Gonosz kacaj szűrődött ki kunyhója ablakain, előtte már felszállásra készen várta az imént meggyilkolt űrfilozófus űrhajója...

Kis erdei ösvényt láttam, éjszakába nyúlva figyeltem minden szabad napon, mit a munka ádott. Vad bokrok hajoltak rá, szömörce s szeder súlyos ágai zöldelltek az úton, mit a hasztalan titoktartás övezte kéjes vágy őrzött. Hasztalan, mondom. Elhatározás követte a mohó de először csak kósza gondolatot. Hajló ágak, csöndben utat nyitó végtelenség. Friss szeder illata orromba tüsténkedik, évtizedek óta nem lépetterre érző, gondolkodó emberi lény. Azok az illatok, betelni vele nem lehet, lépésről lépésre a beteljesülés felé haladtam, állatok neszét nem hallva vonultam a buja természet lágy ölibe. Sok munkát ádott késemnek az aljnövényzet, a módszeresen akadályként növő bokrok, és a fenyegetően útban lévő kiszáradt karók. Szinte már visszafordultam, elhessegetni véltem a gondolatot, hogy késő délutáni gyalogtúrámnak haszna lehet.A szamóca, vadszeder és birsalma buján hívogató illata mindig más elhatározásra késztetett. Egyre csak elvesztem a sűrű bozótban, birtokom határait többszörösen is áthághattam e bűnös túra közepén. A Nap már menekülőre fogta dolgát, igyekezett átadni helyét a Hold kékesszürke világának. Menekülj csak, nem ijesztetsz meg.
Telihold révén szemem hamar megszokta a megváltozott fényviszonyokat. Sok száz métert tettem még meg a most már félelmetesnek nevezhető növényzet ölelő fogságában, mikor kibukkantam az eddig sejtett, bár óhatatlanul is elkerülésre szánt tisztásra. Családom rég elfelejtett kriptája várta, hogy valaki felfedezésével felszabadítsa évszázados fogságából. Dohos, gyümölcsillattal és denevérürülékkel keveredő szag járta át a kicsiny tisztást, mely alig volt nagyobb, mint kúriám fogadóterme. 2 méretes kőépítmény jelezte, hogy családom szándéka szerint ez lett volna végső nyughelye az összes Bluedridge leszármazottnak. Túl kicsiny, túl feszengős ahhoz, hogy ezt elhiggyem, hisz állapotából ítélve több száz év telhetett el a kripta használatától fogva. Tucatnyi férfiú és nő nem lelhetett nyugovást ezen helyen, hisz arról én is tudtam volna.
Rövid szemlélődés, és az azt övező elmélkedés után nyomban benyomtam a nagyobb kripta ajtaját. Szenvedő rozsdás fém hangja sértette dobhártyám érzékeny felületét, célszerűen csak besurranni való helyet nyitottam hát. Erősödő dohszag, denevérek alávaló csipogása, a gyümölcs is elmúlt már, mint bátorságom, mely úgy foszladozott szét, mint Napóleon seregeinek apraja nagyja Waterloo után. Korhadó fa szaga csapta meg orrom, valószínűleg a koporsók rothadása ért el orromig, csizmám talpa alatt sercegő hangot adott az évszázadok által generált kosz és denevérürülék. Párásodó, fojtó levegő vette át a kinti csípős helyét, majd  pár métert mentem csak csupán, és szemem elvesztette fókuszát. Azon nyomban benzines öngyújtóm segítségéhez kellett fordulnom. Pár szikra csak. Közben forró levegő csapódik homlokomra. Csattintás, a szikra magára talál. Közel ülő, barnán csillogó szempár. A családi kripta évszázadok után új tested fogad, s s ceremónia csöppet sem ünnepélyes, inkább véres.