Jó, hogy elméletben egy másodperc is elég ahhoz, hogy a
vidám és gondtalan életből az ember egészen halott legyen, de idáig
ezt nem volt szerencsém a gyakorlatban látni.
Sétálok a néptelen utcán, jön velem szemben egy bácsi. Egészen
addig nem is tűnik fel, mikor egyszercsak megtántorodik.
Gondolkodás nélkül lépek melléje, hogy elkapom, majd mikor látom,
hogy nem érem el, nagy optimistán nyújtom a kezem, hogy segítsek
felállni neki. Azért nagy optimistán, mert láttam, hogy nem akadály
miatt esett el... fekszik a földön, lehajolok mellé, első
mozdulattal keresem a pulzusát, és megállapítom, hogy nincsen.
Húbazmeg.
Rájövök, hogy elsősegélynyújtásból abszolút képzetlen vagyok --
tudom, ABC, ahol az A Airway Management, de fogalmam sincs, hogy
álljak neki. Nézem egy darabig a bácsi száját, hogy hogy tud ezen
keresztül levegőt kapni, ha akar, de arra jutok, hogy az
elsősegélynyújtás olyan dolog, amivel nem érdemes kísérletezni
(Bár... ennél sokkal rosszabb nem lehet az állapota...). Bé terv:
telefon elő, 112. "Beszélgetését rögzítjük", majd csend.
112 mégegyszer. "Beszélgetését rögzítjük", majd csend.
Mindig a legrosszabb pillanatban mond csődöt a technika... gondol,
gondol. (közben ketyeg az a bizonyos öt perc) Egy néni kinéz az
ablakon, én vadul gesztikulálok neki, hogy igen, hívjon mentőt.
Feltűnik egy nő két kisgyerekkel, kiabálok neki, hogy van-e
telefonja, azt mondja, hogy nincs, és eltűnik. Próbálkozok megint a
telefonnal, közben feltűnik egy 30 év körüli férfi, intek neki,
hogy jöjjön ide. Elszalad. Hülye faszkalap. Gondolkodok, hogy
szaladjak-e el keríteni valakit, akinek van egy másik telefonja,
hátha az enyém a rossz, de a néni az ablakból int, hogy hívott
mentőt. Időveszteség a 112 vagy a telefon hibája miatt: egy perc.
Közben megérkezik két másik férfi, akik végre nem szaladnak el,
hanem itt maradnak. Most, hogy már nem vagyok egyedül,
végiggondolom, hogy mit kellene csinálni: a győri kórház gyalog két
percre van, hárman már be tudjuk rángatni a bácsit mondjuk öt perc
alatt, ha kell. Közben a bácsi néha horkant egyet – ez nem tudom,
mit jelent. Jó hírnek gondolom, mert legjobb tudomásom szerint
a halottak nem szoktak így csinálni.
Közben akcióba lépünk: az egyik férfi nekiáll újraéleszteni a
bácsit, mert bátor, bár mondta, hogy nem tanulta, én felemelem a
lábait, mert ott a vérre annyira nincsen égető szükség, mint
mondjuk a fejében. Kósza filozofikus gondolat: itt és most egyikünk
sem fogja a másik cselekedeteit felülbírálni... Közben megérkezik a
mentő. Látjuk, hogy hol van, de ő nem lát minket. Felnézek, és
rájövök, hogy egész komoly csődület támadt. Úgy látszik, sokadiknak
beállni a tömegbe jóval egyszerűbb, mint másodiknak... valaki
elszalad megkeresni a mentőt, hogy merre van. Még egy perc, és
megérkezik: kiszállnak a mentősök négyen, két nagy táskával. Idő:
nagyjából négy perc. Elmondom nekik, hogy mi van, de nem nagyon
figyelnek rám, hanem már állnak is neki levetkőztetni a bácsit,
kicsomagolni az újraélesztő-kütyüt, meg felinstallálni a
lélegeztetőballont.
A mentősök elkezdenek dolgozni, én maradok, mert kíváncsi
vagyok, hogy sikerül-e megmenteni a bácsit. Vészhelyzetes rutin:
EKG, defibrillátor, atropin, ballon, infúzió. Az infúziós állvány
szerepét vállalom: fogom az infúziós üveget (ami műanyagból
készült), és igyekszek pont annyira zavarni, mint egy bútordarab. A
mentősök szépen csendben, rutinosan teszik a dolgukat, és nem
felejtenek el figyelmeztetni, hogy tegyem le az infúziót, mikor
éppen megnyomják a piros gombot a defibrillátoron. Nézem a csíkot
az EKG-n. Nem nagyon hasonlít ahhoz a vonalhoz, amit a saját
EKG-men szoktam látni... és valóban: nagyjából húsz perc munka után
egyik srác megnézi a telefonján az időt, és egyszercsak szó nélkül
abbahagyják a munkát: ballon ki, EKG le, csomag össze, különféle
egyszerhasználatos eszközökből származó szemét be egy zacskóba, hív
rendőr. Udvariasságból megkérdem, hogy tudok-e valamit segíteni,
aztán továbbállok.
Ehh.
