Van úgy, hogy egy nap csak úgy rossz. Felkelsz, és rögtön tudod, hogy ez nem a te napod lesz. És hiába telik tulajdonképpen eseménytelenül, rossz érzésed van vele kapcsolatban. Szemrehányással gondolsz vissza, mintha eltékozoltad volna. Az összes rád váró kellemetlen élmény eszedbe jut, lehangoló dalokat hallgatsz, és megmagyarázhatatlanul levert vagy. így telik el lassan az egész hónap, és lassan úgy érzem, hogy az életem is.

Hát igen. Változás. Elkerülhetetlen. Voltaképp utálom, mert nem lehet befolyásolni, leugrassz, és várod, hogy puhára ess. Persze legtöbbször pozitív dolog sül ki belőle, de az a szorongás, a várakozás...Ez a halálom. Utólag mindenki: Ugye megmondtam, hogy nincs mitől idegeskedni? Persze, ha az ember külső szemlélő, az lényegesen megkönnyíti a dolgokat. És igen, azt is tudom, hogy ez az élet rendje, meg hasonló közhelyes bölcsességek. A szorongás akkor is szorongás, akármennyire is hozzátartozik az élet rendjéhez. És hiába tudod, hogy előtted milliószor végigcsinálták, és utánad is millióan fogják végigcsinálni, ott motoszkál a fejedben: mi van ha... Mi lessz akkor, ha pont neked törik bele a bicskád? Mi van ha nem fogsz megfelelni az elvárásoknak? És ami a legfélelmetesebb, saját magad által támasztott elvárásoknak?

Szóval nem is igazán tudom, milyen Isteni sugallat vezetett engem arra, hogy naplót kezdjek. Túl sok érdekes dolog nem történik velem, nem is történt soha. Persze megvannak a magam gondjai, de hát melyik fiatalnak nincsenek! Ez az első ilyen internetes napló jellegű próbálkozásom, majd meglátom, mi sül ki a dologból.