Ma végigpillantottam nagyapám házi könyvtárán:
Buddha beszédei, a Korán, Az öt világvallás, hinduizmussal
foglalkozó könyvek, s Istenről szóló tudományos művek tucatjai
sorakoztak egymás mellett Dawkins, Schrödinger és Einstein
írásaival karöltve. Fura dolog, hogy miként marad meg az
emlékezetünkben az, aki eltávozik közülünk: gyermekkoromban
hatalmas, tettre kész oroszlánnak, legénykoromban bölcs, megfáradt
öregapónak tűnt. Nem kevésbé különös az is, hogy élt itt egy ember,
akinek a születésem előtti 50 esztendejéről szinte fogalmam sincs.
Persze hallottam történeteket - többek közt tőle is - hogy miként
utasították ki Magyarország összes gimnáziumából, hogyan bukta el a
pilótavizsgát, milyen trükkökkel szökött meg a kecskeméti
repülőtérről az oroszok elől 56-ban, hogyan házasodtak
nagyanyámmal, milyen körülmények közt dolgozott három műszakban a
pesterzsébeti hőerőműben és még sorolhatnám. Miután elbúcsúztattuk,
hatalmas mennyiségű tudományos folyóirat és könyv került elő a
lakás különféle szegleteiből, az Öveges professzorral váltott
levelezéssel egyetemben, melyeknek javát egy régi barátjára
hagyományozta. Annak ellenére, hogy szinte egész életében
gépészként dolgozott, az önművelés volt a legnagyobb hobbija:
rajongott a sakkért, a fizikáért, a matematikáért, a mechanikáért,
a régi filmekért (ezekből ezres nagyságrendű gyűjteményt hagyott
hátra VHS-en), a fényképezésért, a komolyzenéért és persze a
macskákért. Volt rá példa, hogy felhívott, amikor úgy
találta, hibára lelt egy általánosan elfogadott képletben vagy
egyenletben, de volt hogy csak fel akarta hívni a figyelmem egy-egy
jó filmre. Hét évvel ezelőtt még családostul kísértük a kórházi
vizsgálatokra, ahol végül diagnosztizálták a parkinson-kórt.
Élénken emlékszem arra a napra amikor nekem ajándékozta kedvenc,
féltve őrzött fényképezőgépét tudván, hogy nem lesz képes többé
használni. Állapota ettől kezdve lassú, de visszafordíthatatlan
hanyatlás volt, teste már nem engedelmeskedett neki megfelelően, s
tolószékbe kényszerült. Számos pillanatot tudnék felidézni, amikor
utolsó éveiben fáradt ajka szavakat formál kvantummechanikáról,
sakklépés-kombinációkról és univerzális összefüggésekről, s noha
egyre szörnyűbb volt nézni a helyzetét, emberileg annál nagyobbá
nemesedett számomra. Amit láthattam az a szellem és a lélek totális
diadala volt egy megtört test felett. Sok mindent mondott nekem
akkor is, akár csak régen; erőtlenebbül, halkabban, de teljes
meggyőződéssel - Istenről, lélekről, az Univerzumról... Még most is
beleborzongok, hogy egy már szinte használhatatlan porhüvelybe
börtönözve, éjjelente hallucinációk és rémlátomások által gyötörve
mégis mennyire összhangban volt képes maradni a mindenséggel.
Olyasféle volt, aki egész élete során tudatosan gyűjti az emlékeket
és az érzéseket, s ezeknek gazdagsága bármikor örömmel tölti meg a
szívét. Sokszor éreztem úgy, hogy talán csak én vagyok az egyetlen
hallgatósága; nagyanyám sosem volt különösebben fogékony az ő
érthetetlennek és misztikusnak tűnő gondolataira, ő pedig oly sok
mindent akart mondani. De leginkább akkor szorult össze a szívem
minden alkalommal, amikor tanúja lehettem annak, miként képes a
neki rendelt helyzetből, saját nyomorúságából tréfát űzni és viccet
csinálni. Mintha az egész csak valami játék lenne amit ha jól
csinálunk, akkor kapunk valami nagyszerű dolgot, amire már régóta
vágytunk. Nem volt idegen tőle az elmúlás gondolata: az utolsó öt
évben már szinte mintha valami átmeneti szinten lett volna a két
létállapot közt. "Hol vagy papa?" - kérdezte egy
alkalommal nagyanyám, amikor épp felsegítettük őt a földről...
"Hogy hol vagyok én?" - hangzott a válasz - "A testem
itt, a Bányász utca 37-ben, a lelkem pedig a
Világmindenségben." Az a végletekig fáradt kitartás és
gondoskodó szeretet, amit nagyanyám tanúsított iránta, szintén
példaértékű számomra. Utolsó beszélgetéseink során megosztott velem
néhány dolgot, többek közt hogy miket szeretne tenni, s miken
szeretne változtatni következő életében. Akárhogy legyen is, én
hiszem, hogy jó helyre kerül. Halála előtt nem sokkal mondta:
"A mennyországot nem adják ingyen. A mennyországért meg kell
szenvedni. Aki oda akar jutni, annak a poklot is meg kell
járnia." Azt hiszem aligha tanúsíthatott volna bárki más
hősiesebb helytállást nála élete utolsó, s talán legnehezebb
éveiben. Noha nem hiszek a szerencsében, igazán szerencsésnek
mondhatom magam, hogy őt adta a sors nagyapaként. Sok mindent
szeretnék megköszönni neki, gondolatban készítettem is egy listát,
de biztosan kihagynék valamit, így inkább bele sem fogtam. A régi
fényképekről egy vidám, optimista lelkületű, jó humorú fickó képe
pillant vissza rám. Jó lenne rálelni, vajon hova jegyezte le a
verseit. "Mennyit nevettünk...! Igaz barát volt." - mondta
apám, amikor megtudta a hírt. Nem akarok elfogult lenni, de az én
szememben egy hőstől vettünk búcsút pénteken. Ha csak negyed
ennyi kitartást tanúsíthatnék nehéz helyzetekben, már én is annak
érezhetném magam. JÓ EMBER volt. Áldja az ég.
