hétköznapi week&ek

Írta: Lukács Csaba

• Ha valaki gyakran járt Romániába (Erdélybe) Magyarországról a kilencvenes években, az pontosan ismeri azt a megnyugtató érzést, amely visszatéréskor fogta el az utazót: az ártándi határátlépés után egyszerre kisimult az útfelület, az éjszakában is gyönyörûen lehetett látni az asztfaltcsík szélét és közepét, talán még a fû is zöldebbnek tetszett a határ innensõ oldalán. A két ország fejlettsége közötti különbség szembeötlõ volt, és olyan élménnyel tört az utazóra, mint amit a Nyugatra látogató honfitársaink érezhettek Hegyeshalom után a Gorenje-korszak hajnalán. Aki most lépi át a román–magyar határt, annak már egészen más tapasztalatokkal kell szembesülnie: a folyamat megfordult. Most már a magyarországiak érezhetik azt, hogy hazatérve megérkeztünk Balkániába.

E sorok írója a nemzeti ünnep elõtti éjszaka érkezett a román–magyar határhoz egy hosszabb székelyföldi út után, és igen lehangoló élményekben volt része. Romániában ugyanis most sokkal jobbak az utak, mint bárhol Kelet-Magyarországon, vagy akár a világvárosnak hazudott Budapesten. Még a Bukarest által sokáig mellõzött Székelyföldön is hihetetlen ütemben fejlesztik az infrastruktúrát: a régión áthaladó 13A jelû országúton például Csíkszereda és Balavásárhely között naponta tíz-tizenöt kilométernyi (!) vadonatúj útburkolatot fektetnek le román pénzbõl egy bákói cég emberei olyan modern és hatékony technológiával, amellyel – hazai üzletemberektõl tudom – egyetlen magyar vállalkozás sem rendelkezik. Helyi idõ szerint háromnegyed tízkor érkezünk a borsi határhoz, ahol a román oldalon kisebb sor alakult ki. Néhány percnyi várakozás után odagördültem az útlevélkezelõ ablakához, ahol fiatal, jólöltözött tiszt magyarul (!) tájékoztatott, hogy õ kezeli ugyan az útlevelem, de nem tudok továbbhajtani a torlódás miatt, és mosolyogva jó utat kívánt.

A két ország közötti senkiföldjén több száz autó várt a Magyarországra való bebocsáttatásra, az egyre idegesebb turisták gépkocsijai között autóbuszok próbáltak átvágni a másik oldalra. Három óránál is hosszabb várakozás után végre meglátom a késlekedés okát – az uniós pénzbõl három ütemben felújított ártándi határállomáson hiába van tucatnyi modern útlevélkezelõ ablak, csak három van nyitva, így az ügyeletesek nem gyõzik a beléptetést. Pedig csak némi szervezés és elõrelátás kérdése lenne az egész, hiszen az elmúlt évek gyakorlata alapján azért nem lett volna nehéz kitalálni, hogy augusztus huszadika környékén megszaporodnak az átlépésre jelentkezõk. Araszolunk a sorban, már régen Budapesten kellene lennem, amikor átesek a mindössze húsz másodperces útlevél-ellenõrzésen. Pár méterrel arrébb unottan cigarettázik a vámos egy padon, s két slukk között arról érdeklõdik, van-e nálam alkohol vagy cigaretta. Tagadó válaszomra lazán int, hogy menjek – az egésznek végtelenül lekezelõ, csendõrpertus-balkáni íze van, de én boldog vagyok, hogy végre nekilódulhatok az elõttem álló kétszázvalahány kilométernek. Ez sem egyszerû, hiszen kevés kivétellel az egész Ártánd–Püspökladány szakaszt felújítják, így alig lehet haladni.

Éjszaka különösen veszélyes arra járni, hiszen nem látni az út közepét és szélét, és minden logika és rendszer nélkül marták fel helyenként az aszfaltot, így az autó hatalmasakat döccenve esik bele a gödrökbe. Helyenként az úttestre borultak a tereléseket és korlátozásokat jelzõ táblák, így az egész olyan, mint egy gyenge grafikájú Nintendó-videójáték, csak az a különbség, hogy itt nincs bónuszéleted, ha frontálisan ütközöl egy kamionnal. A sofõr ilyenkor nem tudja, hogy kínjában sírjon-e vagy nevessen: éppen egy európai fontosságú úton közlekedik (az E60-as említett szakasza az EU tagállamainak területén kijelölt Transz-Európai Közlekedési Hálózat része, amely a távolsági áruszállítás gerinchálózataként szolgál az Európai Unió gazdaságában), miközben hosszú kilométerenként harmincas táblákkal korlátozzák a sebességet, de sehol nem látni sem munkást, sem munkagépet. Harminccal és ötvennel döcögünk a nagy magyar puszta közepén, amikor a Püspökladány elõtti utolsó faluban egy civil autóból kiugrik egy rendõr, megállít, és azt mondja, tiltott helyen elõztem. Nincs kedvem vitatkozni, fáradt és nyûgös vagyok, ki akarom fizetni a büntetést. Nem lehet – a rendõr visszaül a civil autójába, és hosszú percekig tölteni kezdi a jegyzõkönyvet. Felmegy bennem a pumpa: tudtommal semmit sem vétettem (õ különben többszáz méterre volt, amikor az állítólagos elõzés megtörtént), de hiába fizetnék, megint várakoznom kell. Arra van pénz, hogy hajnali kettõkor civil autóból vadásszanak az autósokra, de két határõrrel többet nem tudnak megfizetni, hogy ne kelljen közel négy órán át várakozni a határon. Közben megérkezik a rendõr a papírokkal – megjegyzem, amikor megállított, nem mutatkozott be –, és amikor visszautasítom az aláírást, minõsíthetetlen hangon elkezd ordítozni. Most akkor várni fog még egy fél órát, mondja, és nekifog kitölteni újabb papírokat. Színtiszta Balkán, mondják román állampolgárságú utastársaim, akik felajánlják, hogy majd eljönnek tanúskodni, ha bírósági ügy lesz az incidensbõl.

Másnap beleolvasok a hét végi román és magyar újságokba, és érdekes öszszehasonlításra adódik alkalom. Magyarország államadóssága az év végére megközelíti a bruttó nemzeti össztermék (GDP) hetven százalákát, Romániában ez az arány kevesebb mint húsz százalék. Az államháztartási hiány nyugati szomszédunknál tíz százaléknál is magasabb lesz, nálunk pedig aggódva figyelik, hogy felszökött két és fél százalékra. Az egy fõre jutó GDP egyetlen év alatt közel kétezer euróval nõ Romániában, a lakossági fogyasztás az elsõ negyedévben tíz százalékkal nõtt, az ipari termelés 4,5 százalékkal, az építõipar teljesítménye pedig hússzal növekedett a lakás-, iroda- és üzletközpont-építkezések szaporodása miatt. A kiskereskedelmi forgalom 25 százalékkal nõtt az elsõ öt hónapban, ezen belül a legnagyobb mértékben, 33 százalékkal az élelmiszerek értékesítése bõvült. Emelkedett a foglalkoztatottak száma, a reálbérek hat százalékkal nõttek, Magyarországon a konvergenciaprogram négyszázalékos csökkenéssel számol. Idén várhatóan hét és fél milliárd euró tõke érkezik Romániába, a gazdasági növekedés üteme tovább gyorsul, idén már meghaladhatja a hét százalékot (Magyarországon idén négyszázalékos, jövõre pedig várhatóan a felére csökken). Az infláció Romániában fokozatosan mérséklõdik, jelenleg hat százalék körüli, Magyarországon most három és fél, jövõre öt és fél százalék lesz.

Majdnem elfelejtettem: a Kovászna megyei kõrispataki bányánál néhány napja tíz magyar állampolgárságú sofõrt feketemunkán fogtak meg az idegenrendészeti hatóságok, és kiutasították õket Romániából.