Egy fáradt menedzser vallomásai

Paradise Lost koncert, ZP, 2008.06.25.

 

 

 

Egy koncert, mikor a Zöld Pardon Fekete Pardonná változott. Egy koncert mikor kivételesen nem tinikkel volt tele a ZP. És végül egy koncert mikor rá kellett döbbennem, hogy az általam kedvelt együttes tagjai bizony nem kortalanok. Bár a számok frissen, ropogósan, keményen szólnak mégis az arcok már nemcsak a hörgéstől ráncosak.

 

A hangosítás ugyan gyatra volt, de ez a hangulaton mit sem változtatott, hisz sorban érkeztek, a legutóbbi In Requiem album nótái mellett, a nagy PLost slágerek (As I die, Forever after, One second, stb.).

 

Tombolás. Rövid ráadás után pedig arra kellett eszméljünk, hogy már vége is. És ez talán mindent el is árul a koncertről. Jó volt, jó volt, de.

 

  

Így, a 2003-as E-Klubos koncertjük, egyelőre, überelhetetlen marad...

Amadeus kórus, Oberammergau tour 2008. 

  

  

Kórusunk meghívást kapott az Oberammergauban megrendezésre kerülő zenei fesztiválra, melynek szívest-örömest tettünk elegét. Bár kissé nehezen állt össze a csapat, meg a szervezés körül is voltak zűrök, mégis nagy lelkesedéssel vágtunk neki az útnak, melyre szerencsére sizi is el tudott kísérni.

 

 

 

1. nap, érkezés Kufsteinbe

Elég nehezen sikerült lelépnem a munkahelyemről, marasztaltak rendesen. Hiába no, nélkülözhetetlen vagyok… Futás haza, gyors összepakolás és már irány is a megbeszélt találkozóhelyre. Többiek, sizi, Gyöngyi, royfox már ott vártak, úgyhogy egy percet sem késlekedtünk, gyors tankolás és már indultunk is. Kufseinbe igyekeztünk, első napra Marci ott tudott nekünk is szállást foglalni. Merthogy kivételesen nem az egész kórus együtt és egyszerre vágott neki az útnak, hanem kis csoportokba szerveződve, autónként. Épp ezért szinte ahány kocsi, annyi indulás és annyi érkezési időpont és helyszín alakult ki. Működött is a dolog, hisz maga a fesztivál csak a 2. és 3. napokat érintette. No, de ne szaladjunk ennyire előre. Szóval, nekivágtunk mi is nagy útnak. Zűrök és eltévedések nélkül oda is értünk Kufseinbe úgy éjfél körül (csak azok a nagy zivatarok ne lettek volna az osztrák meg német autópályákon…). Többiek addigra már túlvoltak pár kalandok, ez látszott is rajtuk, mikor a városka főútján kis híján elütöttem őket.

 

 

 

Szállást elfoglaltuk, picit még barátkoztunk majd nyugovóra térünk.

  

2. nap, Kufstein, Garmisch Partenkirchen, Eibsee, München

Délelőtt rövid városnézés Kufsteinben, majd délután irány Garmisch Partenkirchen érintésével Zugspitze, Németország legmagasabb hegye (2962 m).

 

 

 

A hegyet sajnos idő hiányában nem másztuk meg és felvonóval sem mentük fel a tetejére, ám a lábainál elterülő Eibsee-ben a bátrabbak megmártóztak, míg a kevésbé merészek csak a lábukat áztatták benne. Én meg csak inkább a partról fotóztam a többieket és a megkapó tájat…

 

 

 

Az alig 1 órás kis pihenő ill., fürdőzés után már Münchent céloztuk meg, ugyanis a fesztivál szervezői ott foglaltak a kórusok számára szállást. Gond nélkül felértünk és elfoglaltuk a szállást.

 

 

 

A belső udvarra néző, egybefüggő teraszt hamar felfedeztük magunknak és már előre láttuk sizi-vel, hogy bizony nem fogunk tudni könnyen elaludni, míg a többiek kint partiznak majd. De nem így lett, lévén az esti városnézés a Hofbräu Haus „megtekintésével” zárult (ahol valóban az 1 literes korsó az egység, és valóban akadnak masszív felszolgálónők, akik kezükkel akár 4-5 ilyen teli korsót is elbírnak és tényleg nem is 1 ember egész nap mást sem csinál, mint sört csapol)(amúgy a hely a prágai U Flekuhoz hasonlítható, szinte mindig teltház van, nehéz asztalt találni és sok a turista)

 

 

 

(ettől függetlenül igen jól szórakoztunk)(no és persze a sör is nagyon finom volt) s így mindannyian hullafáradtan zuhantunk ágyba. 

 

3. nap Oberammergau, München

A kórusfellépés napja. A nap, a koncert amiért valójában jöttünk. Reggel kissé nehezen indult a nap (ahogy láttam ezzel nem csak mi voltunk így…), lassan ment minden megszokott mozdulat. Mire leértünk, átöltöztünk, beénekeltünk és a színpad mögött gyülekeztünk már felébredtem és konckert képesnek éreztem magam. A színpadon állva elég kiábrándító látványt nyújtott a hatalmas (legalább 500-600 fő befogadására alkalmas) nézőtér, melyen a további (vagy korábbi) fellépőkön kívül elég kevesen üldögéltek. Ezzel mit sem törődve összeszedett, jó koncertet adtunk.

 

 

 

Persze voltak hibák, csúszások, rossz belépések, kis hamisságok. De mi jól éreztük magunkat a színpadon, Mónika is meg volt elégedve velünk (elvégre amiért mentünk, hogy jól elénekeljük a Pászti: Csángó-magyar szerelmi dalokat sikerült). A közönség lelkesen tapsolt (jó, nem annyira, mint az utánunk nem sokkal következő afrikai kórusnak), a bozontos szemöldökű fesztiváligazgató(?) pedig lelkesen ecsetelte, hogy milyen jó volt minket hallgatnia és hogy reméli, nem ez lesz az utolsó alkalom, hogy az Amadeus kórus Oberammergauba látogat. Hát, azt hiszem, ezt mi is reméljük!

 

 

 

Még pár utánunk következő kórus meghallgattunk, majd a fáradság elől menekülve sizi-vel sétára indultunk, és bejártuk Oberammergau (ha lehet ezt így mondani) belvárosát. A kis városka girbegurba utcái, a festett házfalak, a környező hegyek teljesen lenyűgöztek minket.

Kis közös örömködés, össznépi éneklés után indultunk is vissza Münchenbe. Annak ellenére, hogy nagyon fáradtak voltunk nem tudtunk ellenállni a társaság csábító ajánlatának és újra nyakunkba vettük a várost. Rövid séta után persze ismét a Hofbräu Hausban találtuk magunkat.

 

 

 

Ezúttal azonban majdnem az egész kórus ott volt, sőt még Mónika is egy korty sör erejéig benézett! Zárásig maradtunk, jó hangulat, korsó sörök ismét megvoltak.

 

4. nap Peißsenbeg, Slazburg

Könnyes búcsú a társaság nagy részétől, akik már kora reggel hazaindultak. Páran még ki akartuk használni az utolsó napot, így fürödtünk egy jót és ha már Münchenben szálltunk meg benéztünk az onnan nem messze lakó és dolgozó Nikihez, egy fagyira. Örült nekünk, mi is örültünk hogy, ha csak rövid időre is, de láthattuk. Én kipróbáltam a Red Bull fagyit, a többiek csodálatos fagyi kelyhekkel próbálkoztak. Egyikünk sem távozott csalódottan. Niki üdvözöl mindenkit, de még marad odakint új munka, új lehetőségek reményében.

 

 

 

Marcitól és szpjotr-tól itt vettünk búcsút. Ők még maradtak kint pár napot. Mi azonban hazafelé vettük az irányt Salzburg érintésével. Csak egy rövid, alig 1 órás városnézésre volt időnk, de ha már a város mellett vitt el az utunk, ide be kellett néznünk. Nem bántunk meg a rövid városnézést, inkább csak azt sajnáltuk hogy a foci EB lázában égő várost nem tudtuk alaposabb bejárni.

 

 

 

Épp csak tettünk egy sietős kört a belvárosban és már indultunk is tovább. Fárasztó volt az út hazafelé, a EB döntőt is csak rádión keresztül tudtuk végigszurkolni. Ám éjfél körül már haza is értünk. Mondanom sem kell, hullafáradtan.

 

(További képek a hozzászólásokban.)

Bad Religion koncert, PECSA, 06.11., 19.30

 

 

 

 

Nem volt se időm, se okom arra, hogy túl sokat teketóriázzak, mikor Marci felhívott a koncertjegyekkel meg egyáltalán a koncerttel kapcsolatban. Elvégre erre nőttünk fel, erre ugráltunk léggitározva az ágyon, erre dobáltunk a megunt játékokat a falhoz, erre voltunk gimisek, erre a koncertre vártunk akkor is. Úgyhogy most hajár, ez kihagyhatatlan, irány a PECSA!

 

Azon már meg se lepődtem, mikor Marcival való megérkezésünk után nem sokkal lacxox barátaiba, Endrébe és Zoliba botlottunk. Merthogy ugyebár ők is erre nőttek fel, ám ők valamivel felkészültebbnek bizonyultak, lévén szerény állításuk szerint nekik ott sorakozik a polcaikon az összes album (persze még kazin), így végigkövették a banda alakulását, fejlődését egészen napjainkig. Nekem anno a Stranger Than Fiction albummal (1994) robbant be az életembe az együttes. Pont jókor, hisz akkor még javában próbáltunk a Bandával minden hét vasárnap (na jó, az már inkább az 1995-ös év lehetett), így erről az albumról is felkerült egy nóta (Infected) a repertoárunkra. Még a következő, The Gray Race albummal (1996), valamint a Tested koncertalbummal (1997) is képben vagyok, azok is beszerzésre és szorgos hallgatásra kerültek, ám az ezeket követő időszak már teljes homály számomra. Úgyhogy már csak ezért is, belehallgatni a legutóbbi albumok nótáiba, kíváncsian vártam az esti koncertet!

 

És nem kellett csalatkoznom. A már szerintem 40-es éveikben járó punk-rockerek hatalmas, majdnem tökéletes koncertet adtak! Egyedül a hangosítással voltak gondok, az énektémákat elég halkan lehetett csak hallani, a dob talán sok volt. Egyedül talán a gitárok szóltak kifogástalanul.

A számunkra ismerős nóták közé remekül illeszkedtek az ’új’ nóták. Ugyanúgy bólogattunk ugráltunk, mocorogtunk rájuk az előttünk két sorral már pogózó tömegben, mint a régi kedvencekre, csak annyi különbséggel, hogy a dalszövegeket nem üvöltöttük teli torokból. De a felépítés maradt a régi, jól bevált recept. Ugyanaz a 2 és fél perces számokba ágyazott punk rock-os hangzás, mint korábban volt. Meg is mozdult ezekre a tömeg rendesen. Így nem csoda, hogy a szűk másfél órás koncert pillanatok alatt véget is ért.

 

 

„Azért… azért, azt a számot még eljátszhatták volna.” De ezt se keserűségből, hanem inkább csak öreges nyavalygással tettük hozzá a koncerthez már a kocsiban ülve, hazafele robogva.

Honegger: Johanna a máglyán koncert, 2008.05.04., MÜPA

  

 

Egy nagyon kemény, zsúfolt próbaidőszakon vagyunk túl. A heti fix két alkalmon túl az utóbbi hetek hétvégéi is rendesen rámentek most erre a darabra. Így a múlt heti 4 napos hosszú hétvége (melyre kollégáim többsége lelkendezve készült, hogy végre el tudnak utazni valahova, ahol ki tudják pihenni a hajtós mindennapokat) nekünk a próbák jegyében telt (igaz, ebből sizi most sajnos a vizsgákra való felkészülés miatt kimaradt, én pedig a próbák egy részét betegségem miatt voltam kénytelen kihagyni). De érthető is, hogy ennyi időt, ennyi próbát szántak erre a darabra, ugyanis egy nehezen megtanulható, befogadható és előadható darabról volt szó. Nekem nagyon nehezen adta meg magát a mű. Csak az utolsó próbák alatt állt össze és tetszett meg igazán.

  

 

A koncert fantasztikusan jól sikerült. Ezen a koncerten fel nem lépő kórustagok másnap lelkes levelekkel árasztották el a kórus belső levelezőlistáját, de a neten megjelent kritika is jókat írt az előadásról. Ugyan a táncos koreográfiát lehúzták, de a kórust dicsérő szavakkal éltették.

  

 

A darabbal kapcsolatos érzéseimet nehéz összefoglalni, ezért ezt most meg sem próbálom. De egy biztos. A végén borsódzott nem csak a hátam, de az egész testem. Elképesztően sikerült a mű hatása alá kerülnöm így a végén én is csak egy ijedt kislányt láttam a máglyához kötözve.

  

 

(Azért a hosszú és fárasztó próbák alatt készült pár kép. Klikk a hozzászólásokra.)

Serj Tankian koncert, Bécs Gasometer City, 2008.04.13.

  

 

 

(Hát, ez se tegnap volt már.)  

 

Mikor felmerült, hogy a wtnr csapat keménymagjával ellátogassunk a fent említett eseményre nem sokáig teketóriáztam. Az időpont és a jegyár teljesen elfogadható volt, egyedül a hétfő hajnali érkezés miatt aggódtam picit, de az is megoldódik majd valahogy. Így, jó rockerhez méltón, a vasárnapi családi ebéd után találkoztunk, kocsiba pattantunk (a vezetést ezúttal én vállaltam) és nekivágtunk a nagy útnak, egy újabb közös kalandnak.

 

A kocsiban nemcsak a System of a Down csapat énekeseként ismert Serj Tankian-nal hanem borral, sörrel, minden jóval ment a melegítés, ráhangolódás az esti koncertre. Nekem persze maradt csak a zene, s a helyszínen is ellen tudtam állni a roppant praktikus, igencsak kézre álló korsóban felszolgált Zipfer-nek, elvégre zero tolerancia van. No, de ne szaladjunk ennyire előre.

 

 

 

(Elborult egy klip)

A koncertkezdés este 7-re volt kiírva, így úgy számoltunk, hogy mire az elő zenekarok elmennek simán lesz vagy 9 – fél 10. Ezzel nem is lett volna semmi baj, ám Bécsbe megérkezve jól elkavarodtunk az autópálya rengetegben. Márpedig autópályán megfordulni, vagy épp egy benézett kijáratot később bepótolni igencsak nehézkes. Gasometer City pedig, a korábbi silóépületek (az egyik ilyen silóban alakították ki a koncerttermet, míg felette vagy 15 emeleten lakások találhatók; hihetetlen) felújítása, átalakítása mellett egy egészen új, modern városrész Bécs külvárosában, nem adta könnyen magát. Elkeseredve és a sok kanyartól meggyötörve végül egy őslakos segítségével megtaláltuk a helyes utat, s így sikerült is 9.10-kor lerakni a kocsit a koncertteremtől nem messze.

 

  

 

A bejáratnál feltűntetett tájékoztató szerint a koncert 9.15-re volt kiírva. Remek. Fellélegeztünk. Még egy sör (én nem, köszönöm) és irány a koncert. Mennyi is az idő pontosan? 9.15. A fények kialudtak, a színpadról zseblámpás jelek érkeztek a keverő irányába. Kezdődhet a koncert! 

 

A System of a Down ideiglenes pihentetése mellett/miatt szóló karrierbe kezdett Serj, akinek eddig egy albuma jelent meg, még 2007-ben, Elect the dead címen. Stílusra, hangzásra igen hasonló a System-hez, de ez talán nem is csoda, hisz jellegzetes, összetéveszthetetlen hangja mellett a szóló album elkészítésében pár bandatag is segédkezett. Nincs is ezzel semmi baj, ha a végeredmény jó, élvezhető. Márpedig az Elect the dead album igencsak jóra sikeredett. Hajrá, így tovább!  A koncerten természetesen az album összes száma felcsendült és hogy a koncertidő is meglegyen pár feldolgozás nóta is becsúszott. Ami talán egyedül hiányolható volt, az pár System of a Down szám (sebaj, hazafelé a kocsiban ezt is bepótoltuk a CD lejátszó segítségével), de ezek nélkül is egy igen jó koncert volt! Már a koncertkezdés (az együttes tagjai fekete frakkban, cilinderben az énekes fehér frakkban és cilinderben jelent meg) és az intro is sokat sejtetett. Nem kellett csalódnunk. A tömény 1 és negyed órát becsülettel végigugráltuk.

  

  

 

Irány haza! A menedzser bulik már csak ilyenek. Másnap munka van. Hétfőn hajnalban érkeztünk. Én nagyjából 3-kor léptem be a lakásba, sizi egyenletes, megnyugtató szuszogására.

 

(Erre dobban egyszerre minden fém szív...)

Csak egy szolid kis lakásavató.

  

  

Semmi több. Kicsit késve érkeztünk. Bár tudtuk, hogy nem lett volna előtte még egy pár percre ledőlnünk, mégis ezt tettük. Ezek után meg már természetes, hogy csak sokkal fáradtabban és valamivel nyomottabban ébredtünk. De pár telefon felrázott minket és bulira kiéhezve vetettük bele magunkat a késő esti budapesti éjszakába.

 

Ugyan én ott voltam a tepsike költöztetésénél, de sötétben az új építésű félköríves blokk mégis nehezén adta magát. Egy kis kitérővel tehát, de megérkeztünk. A buli már javában állt, ennek ellenére úgy éreztük nem maradtunk még le semmiről. Az aszalt pálinkaágy kivadászása még csak akkor kezdődött meg, valamint a hűtőben türelmesen várakozó bontatlan sörök is türelmesen várakoztak még. A lacxox –tól kapott (köszi!) prágai sörkülönlegességet (palackba zárt, igazán jóféle U Flkeu barna) nem kellett senkinek se kétszer kínálnom és a reakciókból ítélve igen nagy sikere volt. Ez megvolt, így már jöhetnek a sörök, popcorn be a mikroba, megnézni mi van asztalon, csipegetni mindenből egy kicsit, popcornt kivenni, konstatálni, hogy odaégett, azért tálalni, egy felest elfogadni, legurítani, következőt pedig kitölteni. Áh, csak behoztuk a többieket. 

  

 

Így már, kiegyenlített erőviszonyok mellett kezdődhetett a gyilkosos játék. Körbe leültünk, összefésültük a 100 féle különböző szabályt, ggergo narrálni, yafa meg gyilkolászni kezdett. Az emberek csak hullottak, Vera és Móni is inkább egymást gyanúsítgatták, de yafa lapított. Egész addig, míg már csak egy maradhatott… 

 

A gyilkoló eszközöket elpakolva, a vért feltörölve inkább valamivel békésebb, a társaságban már csak rajzolósként elhíresült, közösségépítő játékra tértünk át. Mindenki ír egy mondatot, majd továbbadja a mellette ülőnek, atr leríjzolva, a szöveget lehajtva továbbadja mellette ülőnek, aki a rajzot értelmezve ír egy mondatot, majd a képet lehajtva továbbadja a lapot. És ez így megy körbe-körbe, egész addig, míg van hely a papíron. A végeredmény persze roppant mulatságos. Egyrészt a rajzok kiértékelése, másrészt pedig az eredeti és a lap alján szereplő mondat összehasonlítása. Nagyon ritka, mikor torzítás nélkül körbe tud érni a kiinduló mondat. Hogy aznap este mik születtek arról inkább megkérném a játékban résztvevőket, hogy nyilatkozzanak (bár valószínűleg a kívülállók számára kevésbé, no de az utókornak majd annál inkább lesz mókás a dolog). 

  

 

Kicsit belassult a társaság, a net is előkerült, éjszakai Sarkosokra vadásztunk, illetve pár vicces videót megnéztünk. No, ez már a buli tényleg vége, a házigazdánk is bealudt, irány haza.

   

(Azért jól szórakoztunk… Képek a hozzászólásokban.)

U2 3D

   

 

Úgy éreztem nem igazán egy filmen, mint inkább egy koncerten voltam tegnap sac, lacxox, Móni, gyurinka és Marci társaságában. Igaz, csak ülő helyekre osztott jegyeket, ám a 3D-nek, az IMAX mozi hatalmas vásznának köszönhetően mégis hol úgy éreztem a zenekar tagjaival együtt ott állok a színpadon, hol pedig olyan érzésem támadt, mintha én is ott állnék a tomboló tömegben. Együtt izgulhattam a fényképezőgéppel vagy mobillal készült képek készítőivel, akik igyekeztem a nem mindennapi pillanatot  és hangulatot megörökíteni vagy épp ellenkezőleg, az engem zavaró, előttem levegőben csápoló lelkes emberek vállát ütögettem volna meg, hogy kicsit eresszék már lejjebb a karjaikat, mert nem látom tőlük a színpadot. 

 

Lélegzetelállító volt a pillant, mikor az ember úgy érezte, hogy ha kinyújtaná a karját, akkor akár meg is foghatná a mikrofonállványt, lefoghatna egy akkordot a gitáron vagy megsimogathatná Bono arcát (ha történetesen épp arra támadna kedve).

Ha a 3D-s szemüveg egy idő után nem kezdte volna el nyomi az orrnyergemet és a füleimet, akkor észre se vettem volna, hogy milyen gyorsan lement a koncert. Mondjuk nem vacakoltak elő zenekarral, vagy hangolással. Rögtön kezdtek, késés nem volt. 

 

Nyílván, akit Bono vagy együttese zenéje irritál annak mindezek nem okoznak katartikus élményt, sőt egyenes hatásvadásznak vagy szimplán unalmasnak találhatják. Ám aki picit is ismeri, szereti zenéjüket annak egy fantasztikus koncert élményben lehet része!

Mozi maraton.

A hétvégi koncertözön mellett vasárnap lacxox, royfox, valamint szpjotr társaságában csaptunk egy hiánypótló mozi délutánt.  Elsőként a valamivel pergősebb Nem vénnek való vidékre ültünk be.

     

  

A filmről, röviden:

„Llewelyn Moss (Josh Brolin) talál egy teherautót, amelyet egy csapat hulla őriz. A kocsiban egy jó adag heroin és két millió dollár pihen. Amikor Moss elveszi a pénzt, olyan katasztrofális erőszakhullámot indít el, melyet még a korosodó, kiábrándult Bell sheriff (Tommy Lee Jones) személyében képviselt törvény sem tud megfékezni.”   

 

Azt kell, hogy mondjam kicsit szkeptikusan ültem be a filmre. De a rendezőpáros Coen testvérek rendesen megleptek. Hogy miért is voltam bizalmatlan a filmmel kapcsolatban, azt már nem is tudom, hisz annak idején Fargo című filmjük bejött. Talán valahogy úgy éreztem, hogy ebből a  sablonos helyzetből (hősünk sok pénzt talál, nyomába szegődnek a rossz fiúk, egy rendőr csak egyszerűen le van maradva egy lépéssel) sokat nem lehet kihozni. De tévedtem. Hol a brutális akciókkal, hol a lenyűgöző tájjal, hol a meglepően egyszerű reakciókkal lepett meg a film. A történet alapjául szolgáló könyvet nem olvastam ugyan, de film meggyőzött.

Izgalmas, pörgős, feszült, olykor már szellemes lebilincselő egy alkotás  

 

Szusszanásnyi szünet (itt búcsút intettünk szpjotr –tól) után a valamivel lassabb Vérző olaj következett.

     

A filmről, röviden:

„Daniel Plainview (Daniel Day-Lewis) egyszerű bányászból lett milliomos olajmágnás, aki ha szükséges, mindenen és mindenkin átgázol, hogy elérje célját. Most mégis emberére akadt egy prédikátor, az ifjú Eli Sunday (Paul Dano) személyében.” 

 

Sok jót olvastam a filmről, ráadásul a férfi főszereplőnek járó Oscart idén Daniel Day-Lewis vitte el. Nem is kellett benne csalódnom. Hitelesen adta elő a kizárólag csak a pénzzel és hatalommal törődő ember figuráját. Ha kell, súlyosan megsérült gyerekét hagyta magára csak hogy mentse összeomlóban lévő birodalmát, vagy épp vallásból, az egyházból csinált bolondot, csak hogy egy jó üzletet megköthessen. Gátlástalan, csak magára számító, másokat is csak saját céljaira használni tudó ember szomorú története ez. Szomorú, hisz láthatjuk már elején hova is vezet mindez: magány, egyedüllét, lelki nyomor, szeretni képtelenség.

Másként, de ez a film is megrázó és elgondolkodtató kevesebb brutális erőszakkal és kegyetlenkedéssel.

(Még pár szó a filmekről itt, ahogy lacxox látta a dolgokat.)

Miskolc, Amadeus koncert. 

  

  

Késő délutáni indulás és a Hungária körúton lévő dugóban való cammogás melletti megőrülés után Móni és gyurinka mellé, ha nem is a hátsó ülésre, de a kocsiba mindenképp, behuppant még szpjotr is. Így, hogy teljes volt a kocsiban a létszám, már csak azt a 180 kilométeres távolságot kellett legyűrnünk, ami minket Miskolctól elválasztott. De szpjotr jó hangulatában volt, egész út alatt ki  nem fogyott a szóból (később ahogy mondta, út közben melegítette be a hangszálait), így szinte észrevétlenül gyorsan le is értünk.

  

  

A kórus nagy rész már lent volt akkor, mikor végül mi is begördültünk a koncertnek helyt adó épület elé. Gyors, rövid próba és akusztikai terempróba után már azon kaptuk magunkat, hogy a folyosón ácsorgunk és az előttünk fellépő kórus műsorát hallgatjuk. Kizárólag nőikarból álló kórus volt, akárcsak az előttük lévő. Hát, valahogy furcsa volt őket hallgatni, ahogy Ének Szent István királyhoz-t énekelnek férfikar nélkül. Megoldották (gondolom valami átirat lehetett vagy készült erre a darabra kizárólag nő karra írott változat is?), szólt is rendesen, csak valahogy mégis hiányérzetem volt. Egy biztos alapot nyújtó basszus, és egy szépen megcsillanó tenor nélkül valahogy üresnek éreztem a darabot. Persze lehet, hogy ez azért van, mert én eleve csak a vegyes kari változatot ismerem Meglehet. Nekem azonban akkor is furcsa és erőtlen volt az egész (meg az Estéli nótázás is, amit szintén előadtak és hasonlóan hiányosnak éreztem)(a többit nem tudom, mert nem ismertem azokat). 

 

No, de már vonultunk is fel a színpadra, miközben velünk egy időben a közönség vagy 70%-át adó, valószínűleg utánunk következő kórus, kezdte elhagyni a nézőteret. Mire felértünk a színpadra és elhelyezkedtünk, a teremben maradt maroknyi ember lelkes tapsikolásba kezdett. Hát, nem volt valami lelkesítő ilyen kevés ember előtt ácsorogni és énekelni, de annyi baj legyen, amúgy is koncerten előadott darabok több mint felét most adtuk elő először, tehát egy nyílt főpróbának is fel lehetett fogni a fellépést. A koncert ennek ellenére igen jól sikerült. Persze volt egy-két hiba a darabokban, de azok a közönség számára észrevétlenek maradtak. Legalábbis a taps intenzitásának töretlenségéről, sőt némiképp erősödéséből én erre következtetek. Karnagyunk is elégedett mosollyal az arcán mondta el nekünk véleményét a koncertről és a darabokról. Voltak hibák, van még mit gyakorolni, de összességében jók voltunk, na. 

 

Magunk mögött hagyva a koncerthelyszínt kis sétára indultunk. Először a közeli templomot és temetőt látogattuk meg, majd Miskolc belvárosában bolyongtuk egy keveset. Egész pontosan az első étteremig, ahova be is ültünk gyorsan, mivel reggel óta bizony nem ettünk semmit. Az étterem kiválasztása jól sikerült, mindannyian elégedetten távoztunk és megállapítottuk, hogy gyakorlatilag bármit választhattuk volna az étlapról, rosszul nem járhattunk volna vele.

  

 

Mielőtt hazaindultunk volna, még teljesítettük gyurinka gyermekkora óta dédelgetett vágyát, kívánságát, mely szerint szeretett volna elvillamosozni a Tisza pályaudvarhoz.  Ám legyen. Ugyan Dévényi Tibi bácsi nem volt ott, meg nem is három, csak egy kívánság teljesült, de gyurinka így is elégedett mosollyal nyugtázta az este ilyetén alakulását.

  

 

Az autóhoz sikeresen visszataláltunk, s már csak az első hallásra ijesztően sok kilométer választott el minket Budapesttől. A kellemes Kiscsillag majd Kispál mámorban (sajnos csak addig, amíg bírta a lejátszó) eltelt hazaút azonban rövidebbnek tűnt, mint az oda út.  Egy kiszálló itt, másik kiszálló amott és már otthon találtam magam.

 

(Még pár kép itt, a hozzászólásokban.)