Egy fáradt menedzser vallomásai

Sziget, csütörtök.

  

 

 

Ha csak egy napra is, de sikerült idén is kijutnom a fesztiválra. Kispál Ágival, ahogy az már (egy év kihagyással) évek óta fix program. Találkozás zizzz-zel és Marcival, valamint a kivetítőről kiszúrt Balázzsal, aki megszakítva külföldi kiküldetését pár hétre hazaugrott nyaralni. Mászkálás, Flash-re fűben üldögélés, Proszektúrára zsúfolt utakon furakodás, lökdösődés. Egy pacsira beugrottunk tepsike-hez is, meg kellett nyugodjuk, hogy a Sátán idén nem kísérti meg őket. Azon megnyugodva, hogy minden rendben van vele az útközben talált lufit egy bódé mögött kidurrantjuk (melyről csak videó felvétel készült), nem is sejtve, hogy ezzel mekkora riadalmat okozunk a bódéban üzemelő fotólaborban.

  

  

 

No, mindegy is, egy szám erejéig belehallgatunk a Jamiroquai-ba, de nem bírjuk így tovább állunk a Hammer színpad felé. Az Iced Earth végére meg is érkezünk. Mire felvennénk a ritmust, a hangulatot már vége is van a koncertnek. Kár, pedig épp kezdtük élvezni az egész jó gitár muzsikát. Jobb híján megcélzunk egy lángosost, ahol Kaukázus koncertre falatozunk egy jót.

  

   

 

Irány tovább. Begyűjtjük a wtnr csapat aznap kint lévő küldöttségét. Örömködés, sörözgetés, egymás ölelgetése veszi kezdetét. Hiába no, idén lassan szerveződnek a dolgok, így rég láttuk már egymást. De hoppá, idő van! Irány ismét a Hammer színpad, hisz kezd a Beatrice. Nem kedvenc, ám kíváncsi vagyok rájuk. Anno kimaradt, egyszer, még pár éve a Szigeten szpjotr társaságában elkaptam őket. Akkor remekül szórakoztam, most is hasonlóra vágyom. Meg is kapom tőlük. A végére előkerülnek a populárisabb Rice számok is. Sebaj. A buli, a hangulat megvolt.

  

    

   

A Sziget is. Aznapra. Idénre. Irány haza. Azért kár, hogy idén lacxox-ék nem voltak kint. Remélem jövőre ismét hetijeggyel fix pontot jelentenek majd a Szigeten. 

 

(Még pár kép itt, a hozzászólásokban.)

Emő-pár-hétig-újra-itthon parti.

  

 

Tegnap beültünk Emőnek örülni, aki pár hétre ismét hazautazott ügyeket intézni, meg minket meglátogatni. Jó volt újra látni és hallani felőle. Időközben ugyanis megcsinálta (ki tudja már hányadik) diplomáját, munkahelyet váltott melynek következtében az unalmas kisvárosból a nyüzsgő fővárosba fog költözni. Pár további műtéten is átesett, szépül, változik. Ezeket leszámítva persze semmit sem változott, úgyhogy egy-egy sör mellett lazán végigröhögtük meg ökörködtük az estét.

De ami a legnagyobb volt, hogy újra együtt volta a család:

  

 

(Az estéről további pár kép a hozzászólásokban.)

Life of Agony koncert, A38, 2008.07.09.

 

 

 

Nehéz leírni, nehéz összefoglalni… Még mindig a koncert hatása alatt állok.

 

    

A wtnr csapat férfi tagjai gyülekeztek tegnap este az A38 fedélzetén, kiegészülve Gabival, valamint Gabi barátjával Bálinttal (ő az a fiú, akinek tuti zenéi vannak). A két elő zenekar elég sokáig húzta. De legalább azalatt összefutottam Zsanával. Rég találkoztunk, beszélgettünk már. Régóta tervezgetünk egy nagy, közös beülést, de eddig nem lett belőle semmi. Hogy lesz-e egyáltalán azt még mindig nem tudom, azt viszont röviden megbeszéltük kivel mi van, és egy sörre az elkövetkező hetekben, valamikor, beülünk. No meg persze, hogy a Szigeten összefutunk (feltéve, hogy részünkről összejön idén a Sziget). Úgy legyen.

Még mindig az elő zenekarok alatt, a hajón téblábolva futottunk össze S. Gyurival, akivel anno egy gimnáziumba jártunk, és anno hasznos tippjeivel egyengette A Banda útját. Alig ismert meg minket. Bezzeg mi, a beesett arcát, érces, reszelős hangját egyből felismertük. Aztán persze volt nagy összeborulás meg sztorizgatás. Egy sörözésben itt is megállapodtunk.

 

  

Úgy 11 körül, végre! Színpadra léptek. Onnantól kezdve pedig bő másfél órás álomkoncert. Első sor. Karnyújtásnyira a zenekar. Lepacsizás a basszusgitárossal. Lepacsizás az énekessel. Vállveregetés. És közben családias hangulatú tombolás, ugrálás, bólogatás a hátunk mögött. Leírhatatlan, elmondhatatlan érzés és hangulat. Végigtombolni az első sorban az egész koncertet. Mikrofonba üvöltés, éneklés (ahogy épp sikerült). Gitározó, tömegbe beugró basszusgitáros megtartása, visszatolása a színpadra. Ugyanezt a figurát eljátszotta az énekes is, csak ő már mikrofon nélkül. Áhhhh… de ez így úgysem jön át.

 

 

 

Koncert után még kis üldögélés. Próbáltunk magunkhoz térni. Nem sikerült. Még mindig a koncert hatása alatt voltunk. Most is. Próbálok magamhoz térni. Nem sikerül. Még mindig a koncert hatása alatt vagyok…

Mi így készülünk a grazi Kórusolimpára.

  

 

Ha ez a kép a Skanzenben lenne kiállítva biztos az lenne a képaláírás, hogy: „Fiatal magyar parasztcsalád nyírségi viseletben, 2008.”

Paradise Lost koncert, ZP, 2008.06.25.

 

 

 

Egy koncert, mikor a Zöld Pardon Fekete Pardonná változott. Egy koncert mikor kivételesen nem tinikkel volt tele a ZP. És végül egy koncert mikor rá kellett döbbennem, hogy az általam kedvelt együttes tagjai bizony nem kortalanok. Bár a számok frissen, ropogósan, keményen szólnak mégis az arcok már nemcsak a hörgéstől ráncosak.

 

A hangosítás ugyan gyatra volt, de ez a hangulaton mit sem változtatott, hisz sorban érkeztek, a legutóbbi In Requiem album nótái mellett, a nagy PLost slágerek (As I die, Forever after, One second, stb.).

 

Tombolás. Rövid ráadás után pedig arra kellett eszméljünk, hogy már vége is. És ez talán mindent el is árul a koncertről. Jó volt, jó volt, de.

 

  

Így, a 2003-as E-Klubos koncertjük, egyelőre, überelhetetlen marad...

Amadeus kórus, Oberammergau tour 2008. 

  

  

Kórusunk meghívást kapott az Oberammergauban megrendezésre kerülő zenei fesztiválra, melynek szívest-örömest tettünk elegét. Bár kissé nehezen állt össze a csapat, meg a szervezés körül is voltak zűrök, mégis nagy lelkesedéssel vágtunk neki az útnak, melyre szerencsére sizi is el tudott kísérni.

 

 

 

1. nap, érkezés Kufsteinbe

Elég nehezen sikerült lelépnem a munkahelyemről, marasztaltak rendesen. Hiába no, nélkülözhetetlen vagyok… Futás haza, gyors összepakolás és már irány is a megbeszélt találkozóhelyre. Többiek, sizi, Gyöngyi, royfox már ott vártak, úgyhogy egy percet sem késlekedtünk, gyors tankolás és már indultunk is. Kufseinbe igyekeztünk, első napra Marci ott tudott nekünk is szállást foglalni. Merthogy kivételesen nem az egész kórus együtt és egyszerre vágott neki az útnak, hanem kis csoportokba szerveződve, autónként. Épp ezért szinte ahány kocsi, annyi indulás és annyi érkezési időpont és helyszín alakult ki. Működött is a dolog, hisz maga a fesztivál csak a 2. és 3. napokat érintette. No, de ne szaladjunk ennyire előre. Szóval, nekivágtunk mi is nagy útnak. Zűrök és eltévedések nélkül oda is értünk Kufseinbe úgy éjfél körül (csak azok a nagy zivatarok ne lettek volna az osztrák meg német autópályákon…). Többiek addigra már túlvoltak pár kalandok, ez látszott is rajtuk, mikor a városka főútján kis híján elütöttem őket.

 

 

 

Szállást elfoglaltuk, picit még barátkoztunk majd nyugovóra térünk.

  

2. nap, Kufstein, Garmisch Partenkirchen, Eibsee, München

Délelőtt rövid városnézés Kufsteinben, majd délután irány Garmisch Partenkirchen érintésével Zugspitze, Németország legmagasabb hegye (2962 m).

 

 

 

A hegyet sajnos idő hiányában nem másztuk meg és felvonóval sem mentük fel a tetejére, ám a lábainál elterülő Eibsee-ben a bátrabbak megmártóztak, míg a kevésbé merészek csak a lábukat áztatták benne. Én meg csak inkább a partról fotóztam a többieket és a megkapó tájat…

 

 

 

Az alig 1 órás kis pihenő ill., fürdőzés után már Münchent céloztuk meg, ugyanis a fesztivál szervezői ott foglaltak a kórusok számára szállást. Gond nélkül felértünk és elfoglaltuk a szállást.

 

 

 

A belső udvarra néző, egybefüggő teraszt hamar felfedeztük magunknak és már előre láttuk sizi-vel, hogy bizony nem fogunk tudni könnyen elaludni, míg a többiek kint partiznak majd. De nem így lett, lévén az esti városnézés a Hofbräu Haus „megtekintésével” zárult (ahol valóban az 1 literes korsó az egység, és valóban akadnak masszív felszolgálónők, akik kezükkel akár 4-5 ilyen teli korsót is elbírnak és tényleg nem is 1 ember egész nap mást sem csinál, mint sört csapol)(amúgy a hely a prágai U Flekuhoz hasonlítható, szinte mindig teltház van, nehéz asztalt találni és sok a turista)

 

 

 

(ettől függetlenül igen jól szórakoztunk)(no és persze a sör is nagyon finom volt) s így mindannyian hullafáradtan zuhantunk ágyba. 

 

3. nap Oberammergau, München

A kórusfellépés napja. A nap, a koncert amiért valójában jöttünk. Reggel kissé nehezen indult a nap (ahogy láttam ezzel nem csak mi voltunk így…), lassan ment minden megszokott mozdulat. Mire leértünk, átöltöztünk, beénekeltünk és a színpad mögött gyülekeztünk már felébredtem és konckert képesnek éreztem magam. A színpadon állva elég kiábrándító látványt nyújtott a hatalmas (legalább 500-600 fő befogadására alkalmas) nézőtér, melyen a további (vagy korábbi) fellépőkön kívül elég kevesen üldögéltek. Ezzel mit sem törődve összeszedett, jó koncertet adtunk.

 

 

 

Persze voltak hibák, csúszások, rossz belépések, kis hamisságok. De mi jól éreztük magunkat a színpadon, Mónika is meg volt elégedve velünk (elvégre amiért mentünk, hogy jól elénekeljük a Pászti: Csángó-magyar szerelmi dalokat sikerült). A közönség lelkesen tapsolt (jó, nem annyira, mint az utánunk nem sokkal következő afrikai kórusnak), a bozontos szemöldökű fesztiváligazgató(?) pedig lelkesen ecsetelte, hogy milyen jó volt minket hallgatnia és hogy reméli, nem ez lesz az utolsó alkalom, hogy az Amadeus kórus Oberammergauba látogat. Hát, azt hiszem, ezt mi is reméljük!

 

 

 

Még pár utánunk következő kórus meghallgattunk, majd a fáradság elől menekülve sizi-vel sétára indultunk, és bejártuk Oberammergau (ha lehet ezt így mondani) belvárosát. A kis városka girbegurba utcái, a festett házfalak, a környező hegyek teljesen lenyűgöztek minket.

Kis közös örömködés, össznépi éneklés után indultunk is vissza Münchenbe. Annak ellenére, hogy nagyon fáradtak voltunk nem tudtunk ellenállni a társaság csábító ajánlatának és újra nyakunkba vettük a várost. Rövid séta után persze ismét a Hofbräu Hausban találtuk magunkat.

 

 

 

Ezúttal azonban majdnem az egész kórus ott volt, sőt még Mónika is egy korty sör erejéig benézett! Zárásig maradtunk, jó hangulat, korsó sörök ismét megvoltak.

 

4. nap Peißsenbeg, Slazburg

Könnyes búcsú a társaság nagy részétől, akik már kora reggel hazaindultak. Páran még ki akartuk használni az utolsó napot, így fürödtünk egy jót és ha már Münchenben szálltunk meg benéztünk az onnan nem messze lakó és dolgozó Nikihez, egy fagyira. Örült nekünk, mi is örültünk hogy, ha csak rövid időre is, de láthattuk. Én kipróbáltam a Red Bull fagyit, a többiek csodálatos fagyi kelyhekkel próbálkoztak. Egyikünk sem távozott csalódottan. Niki üdvözöl mindenkit, de még marad odakint új munka, új lehetőségek reményében.

 

 

 

Marcitól és szpjotr-tól itt vettünk búcsút. Ők még maradtak kint pár napot. Mi azonban hazafelé vettük az irányt Salzburg érintésével. Csak egy rövid, alig 1 órás városnézésre volt időnk, de ha már a város mellett vitt el az utunk, ide be kellett néznünk. Nem bántunk meg a rövid városnézést, inkább csak azt sajnáltuk hogy a foci EB lázában égő várost nem tudtuk alaposabb bejárni.

 

 

 

Épp csak tettünk egy sietős kört a belvárosban és már indultunk is tovább. Fárasztó volt az út hazafelé, a EB döntőt is csak rádión keresztül tudtuk végigszurkolni. Ám éjfél körül már haza is értünk. Mondanom sem kell, hullafáradtan.

 

(További képek a hozzászólásokban.)

Bad Religion koncert, PECSA, 06.11., 19.30

 

 

 

 

Nem volt se időm, se okom arra, hogy túl sokat teketóriázzak, mikor Marci felhívott a koncertjegyekkel meg egyáltalán a koncerttel kapcsolatban. Elvégre erre nőttünk fel, erre ugráltunk léggitározva az ágyon, erre dobáltunk a megunt játékokat a falhoz, erre voltunk gimisek, erre a koncertre vártunk akkor is. Úgyhogy most hajár, ez kihagyhatatlan, irány a PECSA!

 

Azon már meg se lepődtem, mikor Marcival való megérkezésünk után nem sokkal lacxox barátaiba, Endrébe és Zoliba botlottunk. Merthogy ugyebár ők is erre nőttek fel, ám ők valamivel felkészültebbnek bizonyultak, lévén szerény állításuk szerint nekik ott sorakozik a polcaikon az összes album (persze még kazin), így végigkövették a banda alakulását, fejlődését egészen napjainkig. Nekem anno a Stranger Than Fiction albummal (1994) robbant be az életembe az együttes. Pont jókor, hisz akkor még javában próbáltunk a Bandával minden hét vasárnap (na jó, az már inkább az 1995-ös év lehetett), így erről az albumról is felkerült egy nóta (Infected) a repertoárunkra. Még a következő, The Gray Race albummal (1996), valamint a Tested koncertalbummal (1997) is képben vagyok, azok is beszerzésre és szorgos hallgatásra kerültek, ám az ezeket követő időszak már teljes homály számomra. Úgyhogy már csak ezért is, belehallgatni a legutóbbi albumok nótáiba, kíváncsian vártam az esti koncertet!

 

És nem kellett csalatkoznom. A már szerintem 40-es éveikben járó punk-rockerek hatalmas, majdnem tökéletes koncertet adtak! Egyedül a hangosítással voltak gondok, az énektémákat elég halkan lehetett csak hallani, a dob talán sok volt. Egyedül talán a gitárok szóltak kifogástalanul.

A számunkra ismerős nóták közé remekül illeszkedtek az ’új’ nóták. Ugyanúgy bólogattunk ugráltunk, mocorogtunk rájuk az előttünk két sorral már pogózó tömegben, mint a régi kedvencekre, csak annyi különbséggel, hogy a dalszövegeket nem üvöltöttük teli torokból. De a felépítés maradt a régi, jól bevált recept. Ugyanaz a 2 és fél perces számokba ágyazott punk rock-os hangzás, mint korábban volt. Meg is mozdult ezekre a tömeg rendesen. Így nem csoda, hogy a szűk másfél órás koncert pillanatok alatt véget is ért.

 

 

„Azért… azért, azt a számot még eljátszhatták volna.” De ezt se keserűségből, hanem inkább csak öreges nyavalygással tettük hozzá a koncerthez már a kocsiban ülve, hazafele robogva.

Honegger: Johanna a máglyán koncert, 2008.05.04., MÜPA

  

 

Egy nagyon kemény, zsúfolt próbaidőszakon vagyunk túl. A heti fix két alkalmon túl az utóbbi hetek hétvégéi is rendesen rámentek most erre a darabra. Így a múlt heti 4 napos hosszú hétvége (melyre kollégáim többsége lelkendezve készült, hogy végre el tudnak utazni valahova, ahol ki tudják pihenni a hajtós mindennapokat) nekünk a próbák jegyében telt (igaz, ebből sizi most sajnos a vizsgákra való felkészülés miatt kimaradt, én pedig a próbák egy részét betegségem miatt voltam kénytelen kihagyni). De érthető is, hogy ennyi időt, ennyi próbát szántak erre a darabra, ugyanis egy nehezen megtanulható, befogadható és előadható darabról volt szó. Nekem nagyon nehezen adta meg magát a mű. Csak az utolsó próbák alatt állt össze és tetszett meg igazán.

  

 

A koncert fantasztikusan jól sikerült. Ezen a koncerten fel nem lépő kórustagok másnap lelkes levelekkel árasztották el a kórus belső levelezőlistáját, de a neten megjelent kritika is jókat írt az előadásról. Ugyan a táncos koreográfiát lehúzták, de a kórust dicsérő szavakkal éltették.

  

 

A darabbal kapcsolatos érzéseimet nehéz összefoglalni, ezért ezt most meg sem próbálom. De egy biztos. A végén borsódzott nem csak a hátam, de az egész testem. Elképesztően sikerült a mű hatása alá kerülnöm így a végén én is csak egy ijedt kislányt láttam a máglyához kötözve.

  

 

(Azért a hosszú és fárasztó próbák alatt készült pár kép. Klikk a hozzászólásokra.)

Serj Tankian koncert, Bécs Gasometer City, 2008.04.13.

  

 

 

(Hát, ez se tegnap volt már.)  

 

Mikor felmerült, hogy a wtnr csapat keménymagjával ellátogassunk a fent említett eseményre nem sokáig teketóriáztam. Az időpont és a jegyár teljesen elfogadható volt, egyedül a hétfő hajnali érkezés miatt aggódtam picit, de az is megoldódik majd valahogy. Így, jó rockerhez méltón, a vasárnapi családi ebéd után találkoztunk, kocsiba pattantunk (a vezetést ezúttal én vállaltam) és nekivágtunk a nagy útnak, egy újabb közös kalandnak.

 

A kocsiban nemcsak a System of a Down csapat énekeseként ismert Serj Tankian-nal hanem borral, sörrel, minden jóval ment a melegítés, ráhangolódás az esti koncertre. Nekem persze maradt csak a zene, s a helyszínen is ellen tudtam állni a roppant praktikus, igencsak kézre álló korsóban felszolgált Zipfer-nek, elvégre zero tolerancia van. No, de ne szaladjunk ennyire előre.

 

 

 

(Elborult egy klip)

A koncertkezdés este 7-re volt kiírva, így úgy számoltunk, hogy mire az elő zenekarok elmennek simán lesz vagy 9 – fél 10. Ezzel nem is lett volna semmi baj, ám Bécsbe megérkezve jól elkavarodtunk az autópálya rengetegben. Márpedig autópályán megfordulni, vagy épp egy benézett kijáratot később bepótolni igencsak nehézkes. Gasometer City pedig, a korábbi silóépületek (az egyik ilyen silóban alakították ki a koncerttermet, míg felette vagy 15 emeleten lakások találhatók; hihetetlen) felújítása, átalakítása mellett egy egészen új, modern városrész Bécs külvárosában, nem adta könnyen magát. Elkeseredve és a sok kanyartól meggyötörve végül egy őslakos segítségével megtaláltuk a helyes utat, s így sikerült is 9.10-kor lerakni a kocsit a koncertteremtől nem messze.

 

  

 

A bejáratnál feltűntetett tájékoztató szerint a koncert 9.15-re volt kiírva. Remek. Fellélegeztünk. Még egy sör (én nem, köszönöm) és irány a koncert. Mennyi is az idő pontosan? 9.15. A fények kialudtak, a színpadról zseblámpás jelek érkeztek a keverő irányába. Kezdődhet a koncert! 

 

A System of a Down ideiglenes pihentetése mellett/miatt szóló karrierbe kezdett Serj, akinek eddig egy albuma jelent meg, még 2007-ben, Elect the dead címen. Stílusra, hangzásra igen hasonló a System-hez, de ez talán nem is csoda, hisz jellegzetes, összetéveszthetetlen hangja mellett a szóló album elkészítésében pár bandatag is segédkezett. Nincs is ezzel semmi baj, ha a végeredmény jó, élvezhető. Márpedig az Elect the dead album igencsak jóra sikeredett. Hajrá, így tovább!  A koncerten természetesen az album összes száma felcsendült és hogy a koncertidő is meglegyen pár feldolgozás nóta is becsúszott. Ami talán egyedül hiányolható volt, az pár System of a Down szám (sebaj, hazafelé a kocsiban ezt is bepótoltuk a CD lejátszó segítségével), de ezek nélkül is egy igen jó koncert volt! Már a koncertkezdés (az együttes tagjai fekete frakkban, cilinderben az énekes fehér frakkban és cilinderben jelent meg) és az intro is sokat sejtetett. Nem kellett csalódnunk. A tömény 1 és negyed órát becsülettel végigugráltuk.

  

  

 

Irány haza! A menedzser bulik már csak ilyenek. Másnap munka van. Hétfőn hajnalban érkeztünk. Én nagyjából 3-kor léptem be a lakásba, sizi egyenletes, megnyugtató szuszogására.

 

(Erre dobban egyszerre minden fém szív...)