A miértről
Mint azt bizonyára észrevettétek, mostanában hanyagolom az oldalt. Az "én-blog" -felem nem érezte szükségét annak, hogy kiírja azt, amire régen rápörgött:előbb a belül zajló fizikai-biológiai, érzelmi folyamatok, majd később a kultúraközvetítő hajlam halt ki ezekről a "lapokról".
Jelentem, visszatértem. Kérdés milyen formában, a miként még
eléggé képlékeny. De azt hiszem teszek egy próbát jelen bejegyzés
minél értelmesebbé tételére.
Irányvonalat mutatva magamnak írnék pár sort a nyárról, mint az intézményesült örömforrásról, az élet értelméről. Legalábbis szerintem, számomra. Én, mint fénnyel táplálkozó lény ilyenkor virulok ki igazán. Lehetőségeimhez mérten, persze. Főleg most, médiatábor után, sziget fesztivál előtt döbbenek csak rá arra, hogy mennyire imádom ezeket a hónapokat.
Azonban nem mindig jó nyárimádónak lenni. Röhej hogy az egyik
nap a melóhelyi baromságok miatt lehajtott fejjel megyek végig az
utcán, másnap ugyanazon ingerek hatására pedig teljes szélességgel
belevigyorgok a világ arcába. Hogy miért? Csak mert süt a
nap. Persze pusztán a nyár ténye nem lenne elég ahhoz, hogy
kibújjak a bőrömből, ó, nem. Örülök a sodródásnak, örülök az alagút
végén fel-felbukkanó fénycsíkoknak, amelyek néha fényárrá
teljesednek ki, néha pedig igen hamar kialszanak.
Örülök a viszonylagos nyugalomnak és a mosolygó arcoknak. Örülök annak, hogy megjött a kedvem.
Hogy visszatértem (?).
