Ez egy jó nap!
Egyébként is mostanában jól mennek a dolgaim.
Persze nézőpont kérdése.
Mert ami nekem jó, amit én szeretnék, és vágyódom utána, valójában, racionálisan átgondolva, hát....enyhén szólva totálisan hülység és értelmetlen.
De nem érdekel!
Azt teszem, amit akarok, kimondom amit gondolok.
Végre megbuggyantam!

Szándékosan nem írtam mostanában bejegyzéseket.
Leírva, kimondva mintha nagyobb súlya lenne a dolgoknak.
Szóval, arról van szó, hogy szombaton felhívott az ex. Nem szólt a telefonba, végighallgatta, ahogy hallózok meg sóhajtozom meg hümmögök és hallgatok, aztán zenét tett, a kettőnk zenéjét.
Nem tagadom, felkavart. Pedig már majdnem azon a ponton voltam, hogy...., hogy.......... mi is? elengedjem?lemondjak? feladjam?
Dehogy! Csak éppen kezdtem megszokni milyen is együtt élni a fájdalommal. Napról napra kopik kicsit és tompul, hogy aztán még nagyobb erővel rád zúdúljon.
Tíz perc múlva, egy sms, aztán még egy.
Eddig bírtam.
Remegő kézzel pötyögtem neki valamit, kitöröltem, aztán még valamit írtam, törlés, írás, törlés....
Legszívesebben földhöz csaptam volna a telefonom és rátapostam volna, bele a betonba!
Aztán mégis.......írtam.Rövid, semmitmondó üzenetet, amire rövid semmitmondó válasz jött. Ugyanezt megismételtük még egyszer, majd csöngött a telefonom.

Hogy rettenetes, elhiszem,
de így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
vagy a törvény mit követelnek;
bent maga ura, aki rab
volt odakint,
és nem tudok örülni, csak
a magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku: nékem
más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
minden egyéb;
én többet kérek: azt, hogy a
sorsomnak alkatrésze légy.

Félek mindenkitől, beteg
s fáradt vagyok;
kívánlak így is, meglehet,
de a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
elcsitíthass, már nem tudok mást:
mutasd meg a teljes alázat
és áldozat
örömét és hogy a világnak
kedvemért ellentéte vagy.

Meg míg kell csak egy árva perc,
külön, neked,
míg magadra gondolni mersz,
míg sajnálod életedet,
míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
halott és akarattalan:
addig nem vagy a többieknél
se jobb, se több,
addig idegen is lehetnél,
addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak
még jó lehet,
törvényen kívül, mint az állat,
olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
ne élj, mikor nem akarom;
ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
börtönt ne lásd;
és én majd elvégzem magamban,
hogy zsarnokságom megbocsásd.

Valami baj van a lakásommal.
Amikor belépek az ajtón már nehezednek a végtagjaim.
Automatikusan szememre telepszik valami láthatatla súly, amitől alig bírom nyitvatartani őket. Ledobom a cipőm és bevánszorgok lassított mozdulatokkal a konyhába.
Rágyújtok. A füst kiengedésével szinkronban mintha a lelkem is távozna. Szétterül a térben, lassan oszladozni kezd, foszlányait még látom.
Szertefoszlik az összes aznapi gondolatom.
Már semmit sem akarok, semmit sem tudok tenni.
Totál apátia.
Félórába telik, míg helyrejövök.

3 nap múlva a világ legboldogabb embereként Hamburgba kéne indulnom....

Most olyan, mintha hétfőtől máig legalább 50 nap telt volna el.

Sms-ben közölte, hogy elhagy, megpróbál M-el élni, bocsássak meg, ne hívjam, ne írjak, és Isten velem!
Mintha híreket olvastam volna..... hát ennyit jelentettem Neki?
Egyébként éreztem.
Már hétvégén szoktattam magamat a hírhez. Azt mondogattam magamban, ha visszamondja a közös utazást H-ba, akkor feladom. Belefáradtam, hogy 700 km-ről játszam a szerető és jóbarát szerepét, akinek a vállán lehet sírdogálni, hogy "milyen boldogtalan vagyok...."
Egy morzsányi szeretetért eltekintettem attól, hogy nem tudja feldolgozni, hogy szakítottak a barátnőjével, meghallgattam, segítettem neki, bátorítottam és ezerszer lelket öntöttemb elé. Mert szerettem és szeretem most is, bár rettentő hülyén érzem magam. Használt, kihasznált és aztán úgy dob ki, hogy a számat is betapassza. Azt tette velem, amit vele is elműveltek és sokat szenvedett miatta .
Éreztem, hogy miközben azt írja, annyira boldogtalan, hogy meghalni is jobb lenne, vár, várja,hogy megbocsásson és visszakapja a régi barátnőjét.
Iszonyú fájdalmat okozott.
Utálom magam, amiért most panaszkodom és úgy teszek, mintha mindenért ő lenne a felelős, holott egyszerűen nem szeretett eléggé és az életben egyszer végre a szívére hallgatott. De én imádom Őt, végre életemben legelőször én is igazán szerettem valakit!
Örülök, hogy szerethettem és megmutatta, milyen boldognak lenni.....

Hétfőtől a düh stádiumában vagyok, csapkodok, hisztizek, duzzogok és kiabálok. Idegesít mindenki aki hozzám szól, bár hagyna egyszer mindenki a picsába nyugton.
Minden porcikám sajog a fájdalomtól, már csak azt szeretném, ha Ő is így szenvende mint én, hogy tudja mit tett.......
Nem tudok megválni tőle és ez minden energiámat felemészti.

Ha dönteni/választani kell, az emberek gyarlóságukban és nagy önzőségükben azt zárják ki az életükből, aki legjobban szereti őket, mondván: szívességet teszek neked!
Egyszerűen nem értem!

Már a megérzéseim is csalnak....
Hétfőn biztos voltam benne, hogy jelentkezik valamilyen módon, de nem.....
Mennyire vártam.....
Semmit sem múlt a fájdalom, sőt minden napom egy intenzíven megélt hiányérzet. Mindenben benne van, beleivódott a napjaimba, éjszakáimba, gondolataimba és bőrömbe. Vágyom az érintésére, a szavaira, a leheletére a nyakamban........és feledni akarom!

Ráadásul otthon rettentő szaros a hangulat, mostmár nagyon szeretnék kicsit egyedül lenni, de értetlenül néznek rám. Az az igazság, hogy ha St. helyébe lennék egy kukkot sem értenék az egészből. Ő csak azt látja, hogy eltévelyedtem, bekattantam, türelmetlen vagyok, fáradt és undok. Azt már el sem várom tőle, hogy elgondolkodjon, netán rákérdezzen az okára. Nem érdekli, minthogy sosem érdekelte mi van a lelkemben.
Hogy jutottam ide???r