Nyilvános mindennapok füzete - privát széljegyekkel

Lett egy növényem. Egy mimóza. Ajándékba kaptam tegnap este, amikor a Régi Lakótársak több mint egy év után összegyülekeztek. Megdöbbentően jó érzés volt visszanyúlni a múltba, ahol az ember a biztonságot még másképp ismerte, más elképzelésekhez kötötte. Látni, hogy semmi sem változott. Emese és Jucus a tévét nézték, benne a szexuális tanácsokból kifogyhatatlan Sue-val, miután megettük a Jucus-készítette rakott krumplit és már ittuk a forralt bort.

És pálinkáztunk Cheecoval.

És Viki megkapta Első Kivifáját.

Én meg az első mimózámat, amelyre szeptemberben együtt csodálkoztunk rá a Jucussal. Persze a Juc hozta. A csaj, aki cserepes virágot hoz a fiúnak -nagyon jó. 

Úgyhogy van egy növényem, napfényen tartom, Osmocort műtrágyát fogok vásárolni a fejlődéséhez, és spriccert, és öntöznöm kell, és odafigyelni és csukáltatni, meg nyitáltatni a leveleit, amelyek a turgor nyomás miatt képesek izomszerű munkát végezve kinyílni és becsukódni.

Van egy mimózám, az első növényem.

Kis zöld kóróm. 

Vigyázni szeretnék rá.

 én: az espressofőzőm tökéletes teafőzési célra is
nagyon jó a hőfok most a hideg tejjel
már van kedvenc víz-tea-tej kombinációm
 ő: ahhoz képest, hogy nem szereted a macskákat, a Szluci a maga macskanyelvén arról érdeklődött, hogy ki volt ez a lenyűgöző idegen
 én: és az is biztos, hogy a forró víz és a gőz más-más ízanyagot csap ki a teából.
 ő: ez biztos. egyszer majd kipróbálom én a kvfőzős módszert
 én: a macskák személyisége idegesít
 ő: de előtte azért mutasd meg, hogy kell pontosan

 én: az a fene szabadság...

 

- Ezt párhuzamos-keresztgondolkodásnak hívja a szaknyelv - mondta Revalid Gerzson a professziológus. Előadása végén járt már és igencsak fáradt pillákkal meredt tökéletesen érdektelen hallgatósága felé. A hallgatóság két főből állt. Avagy inkább ült. Méginkább feküdt a két megmaradt hallgató a teremben, és békésen szundított.

 

- Ettől azonban még hallgatóságnak számítanak - emelte orrára szemüvegét Revalid Gerzson professziológus, mert rendületlenül hitt abban, hogy az auditás (mint nem kikapcsolható képesség az érzékelésre) lesz az ő boldogulásának záloga.

Első rész

Aki képes képes
Felét mutatni a világnak
Arra az angyalok 
-az isten verje-
hamarább berágnak
mint arra, aki nincsen, 
meg tagadja, hogy isten
sképessége nulla 
hogyha 
fenékbe nem kúrja 
ez a Volta, meg a Nietzsche. 
Meg a Neumann. 
Meg Attila.

Lehetne: habokra. 


Második részek

Olasz lennék, 
karhatalmas izmozó.
Svájci néger.
Francia futballozó.

Vanák lennék, a másodikról, Vanák úr
Nő lennék, hogy ki az, aki alámnyúl.

Rendőr lennék, az Opelban egy tizedes.
Vagy vizsgálat: alapos és tüzetes.

Kanári is.
Madár is, meg szigetek.
Fa is lennék, aztán láng. 
A tüzetek.
 
Lennék papír, 
- ha volnék fa, ez mind lehet - 
Öreg, ki ír számolatlan szöveget.

Lennék mese. 
Nem is lenne csattanóm. 
Gyerek lennék önkaromon, 
tarka tón. 
(Ja, tavon!)

Lennék gépész, lennék mantra, lennék kupac, lennék hó -
Nem is fehér, nem is hulló, csak amolyan olvadó.

Lennék bárki.

Vagy bárkinek a bármije.
Szatyor lennék pici kislány kezibe.



De nem vagyok.

Se bú, se bá, 
csak egyáltalán: 
nem vagyok.

Így nincs olyan, hogy meghalok. 

 

 

(Töredék latinból:

Fragmentum.)

- Nahát - mondta ő elérzékenyülten, miután megdicsértem az alakját, a ruháját, az ízlését és az illatát - nahát - mondta és a meghatottságtól a könnyeivel küszködött - hiszen éppen ugyanezt gondolom magamról.

Ez jár a fejemben. Menni, menni, menni.

Azt találtam ki még huszonnyolc évesen, hogy a születésnapi ajándékom legyen az, hogy egy vonaton ébredek, ami visz valahová. 

Huszonnyolc évesen ez meghiúsult (mert repülővel rángattak Brüsszelbe) és mivel a páratlan éveimet nem ünneplem, a Határozat idén lépett újra hatályba. Holnap leszek harminc.

Ma este nyolckor felszállok egy vonatra, amelynek Varsóban van a desztinációja. Oda desztinálódok. Ha ébren leszek éjfélkor, készítek egy fényképet magamról, s talán fel is köszöntöm magamat. Ha lesz ott még valaki, az is lehet, hogy őt is megkérem, hogy köszöntsön fel. Igazán jó kis szülinap. Tök egyedül. Tényleg nem rossz, tudható, hogy ennél nincs lejjebb.

A programom a következő: 

- fölébredek A Vonaton a Harmincadik Születésnapomon. 

- Leszállok Varsóban a Központi Pályaudvaron. 

- Keresek egy kávézót, ahol iszok egy kávét és elszívok egy cigit. Soha jobb szülinapi programot nem tudtam még magaménak, mint ezt.

És hogy innen hogy lesz tovább?

Van egy OrangeWays-es buszjegyem, ami Krakkó-Budapest viszonylatban érvényes pénteken este 11-től. Oda kell érni addigra. Ennyi biztos. Közben pedig csak elleszek valahogy, hiszen "venger, polski dva bratanski" azaz magyar, lengyel két jóbarát. Bajom nem eshet.

Nem tom miért pont Varsó. Persze, sose voltam ott és egy éjszaka az út, ami ugye feltétele a születésnapi vonaton ébredésnek. De egyebet nem tudok felhozni. Talán csak azt, hogy Varsó veszteségeit ismerem (II. vh, milliós halál, romokban a fél város), és a sajátjaimat is.

Talán, ha fölmérem, mi lehet egy szinte teljes pusztulás után, mi minden épülhet a romokra, jobb lesz a kedvem. Bár az így se rossz.

Harminc leszek. Fölnőtt leszek? Szelidített-rókátlan maradok? Zárt? Töketlen? Vagy pálfordulni megy a péter messzire?

Remélem, hogy nem jövök vissza. Úgy értem, megértek ott valamit, megváltozom, és aki visszajön, annak csak az emlékezetében létező kócos karakter leszek. 

Remélem be kell mutatkoznom majd magamnak újra ezen a blogon. 

És remélem az is teszeni fog.

Az apámat nemrég szerettem meg, erre most meg cukorbeteg lett itt nekem. Hiper a glykémiája, ami ekvivalens a magas cukorral. Tolatják neki az inzulint, de csak nem akar beállni. A cukra, mármint, mert az öreg néha nagyon be van állva, épp a cukorfoktól. Édes-apám, do you copy?

Kettő probléma van egyébként ezzel kapcsolatosan, méghozzá

1 - "az én apámnál nincs jobb ember, nincs sehol" mondta József Attila, de mire ennek értelmére rájöttem, már aggódhatok is miatta. Nem volt egy rövid kis szakasz se az életemben, amikor felhőtlenül örülhettem volna az apám létezésének. Korábban nem tudtam, hogy milyen ember is, mire közel kerültünk addigra meg beteg lett.

2. - "az én apám reggeltől estig, izzadva lót-fut, robotol" mondta szintén József Attila, de az én örökmozgó lótó-futó apám ezzel a kis-odafigyeléssel-korrigálható és jól-megélhető cukorbajjal nem tud mihez kezdeni mentálisan. Azt hiszi, hogy mostantól akkor ő tulajdonképpen BETEG, csupa nagybetűvel. Mintha legalábbis béna lenne. Vagy teleszarná mindig az ágyat reggelre. Szégyelli magát önmaga előtt az én apám, és senkinek se beszél róla. Fojtja, ahogy fojtotta az érzéseit egész életében, bújik a viccek mögé az én apám, mert hiábavalóságnak érzi a saját lelkével való foglalkozást. Inkább kényszeresen nevetgél, miközben fogy, egy-öt-hét-kilenc kilót fogy három bugyuta vicc között,  néz a poénok utáni nevetésnél lopva a pocakjára: most mennyit apadt, most akkor észrevették-e a többiek, most tehát tényleg BETEG vagyok - tudatosodik titokban az én apámban a nomen est omen, a BETEG EMBER képe, mert nem meri kérni a foglalkozást, amit bőven megérdemel az én apám. Remélem ez változik, és a vele élők odafigyelnek jobban és rákérdeznek, hogy Pisti, most nevetsz, vagy csak úgy csinálsz, mint aki nevet, hogy mi is nevessünk, hogy nehogy eltűnjön az illúzió arról, amit a betegség előtti gondtalan öregedésnek hívtunk mosolyogva.

Ejnye Pisti - mondhatná már végre valaki az én apámnak egy alkalmas pillanatban - ejnye, hiszen te sírsz.

És mondhatná végre az apám, az én apám, hogy sírok. És kisírná öt perc alatt, tudom, kisírná, hogy most ő BETEG, és kisírná ezzel a nagybetűket, és maradna csak beteg, cukros, cukrosbácsi. És nevethetne akkor megint. Mert az az én apám.

És azért az apámért aggódom, azért a nevetősért.

Hogy elveszítem mire megtaláltam volna éppen.

Réges régen, mikor az ego még nem volt ilyen égő (pedig csak meg kellett vonla fosztani az ékezeteitől, hogy lelepleződjön), szóval réges régen(s) megírtam magam már magamnak, mert szinte tudtam, hogy adott életforma mellett jelentős mennyiségű és felbecsülhetetlen mélységű szarba fogok kerülni, amelyben csak magamra számíthatok.  

Most látom elérkezettnek az időt, hogy konzerv önmagamból származtatni kezdjek. Most nincsen senkim és semmim. Odavesztek. Nem is tudom, hogy sajnálom-e, vagy képes vagyok-e sajnálni, vagy tudom-e mi az, hogy sajnálni, vagy tudom-e, hogy mit tudok egyáltalán. (Ennyi kétséggel kétezer évvel ezelőtt legendás lettem vón, de sajna volt egy jobb marketingű fickó, valami Tamás, úgyhogy ez az ajtó is becsukva, csak hasonló vagyok, eredeti nem).

 A problémakör egyébként megint és mindig ez. Az eredetiség és az eredete.

Havi önvizsgálatok kegyetlen leszámolásai a saját eredetiségembe vetett hittel.

Értékmérés, reproduktív negatív mérleggel.

És a visszacsatolás teljes hiánya az ismerkedési zavaraim miatt. Az új szűrők beillesztési képtelensége.

Hoppá. Lehet, hogy fölnőttem? Gyógyulok, hogy nem vagyok már gyerekes, és pusztán a játékaimat sajnálom?

Beszélgetnék, de akkora a zaj, hogy nem hallom benne magamat. Így éppen engem nehéz megtalálni, aki beszélgetne. Bosszantó.

Szünet van.
Pauza.
Tanácstalanság.

Mérges vagyok, tele vagyok méreggel, tüskéim végén ott a kis gombóc, ha hozzáérsz lepattan, sutty, megy a méreg a bőröd alá. Neked csíp, viszket, bosszant, nekem pillanatnyi kielégülés, amit a megbánás és a bűntudat lemoshatatlan, állandósult izzadságszaga nyom el azonnal. Méregtelenítéseinknek ilyen módja is van, ja, mennyien örülnek neki, mennyien élnek vele utóhatások nélkül.

Bosszantva méregteleníteni magunkat gyomorforgatóan emberi.

"Hagyjatok békét a logikámnak"

Kerülgetem a közhelyszótárat, nehogy. Mire lennék büszke, ha nem az érdektelenségbe fulladó személyiségem alkotásaira? De akkora zajjal van mindenki, úgy susog, zizeg, harsog, dübörög, reszel, vonyít, sikoltoz, kárál, sziszeg, hogy meg se hallom magamat. Talonba vagyok téve magamnál, várok, hogy hátha.

Vizsgázni sincs kedvem, nem is kedvem nincs, hanem érdekem. Tanácstalan vagyok a mindent elnyomó büszkeségemben, hogy legalább a tartásom adjon alapot hallgatózni magam után, hátha elejtek egy-két információt magamról, kiindulásként. Csak nagy a zaj. Nem is értem, nem is tudom, meg nem is akarom meghallani. A zajt se.

...
Szünet van, pauza.
Tanácstalanság.
Csöndhiány van kívül.

A zaj értéktelenné teszi még  a kedvenc szavaimat is, annyian susogják, zizegik, harsogják, dübörgik, reszelik, vonyítják, sikoltozzák, kárálják és sziszegik értelem nélkül. Úgyhogy a tartalomszolgáltatásom szünetmentes tápegysége kihúzta magát. A véletlenre vagyok bízva. A csendre vagyok várva.
A szavak tartalmatlanná kopása egyre szűkíti a használható, tartalmas kifejezések körét. Csönd helyett ez is megtenné, az új erejű szavak gyűjtögetése. Nagy nevű halottakkal próbálok interakcióba lépni, mint Camus, de ő Bukott és Közönyös csupáncsak, nem érint meg.
Bár megijesztene a saját közönyöm felfedezése, de akkor meg nem volnék közönyös.
Pedig valamilyennek lenni kell.

Csöndesnek lenni például.
A szavak folyamatos elvesztésével egyre nagyobb teret és időt nyel be a csönd, de - micsoda döbbenet - nem a bölcsek csöndje ez, hanem az érdektelenek némasága. Nem számít már és nem számolunk a kiesettekkel.

Nagy csendek - több cinizmus.
Nagyobb csendek - kevesebb vágy.
Némaság - multi-magány-igény, mert a csönd még megosztható, a némaság már nem.


Szünet van, pauza, tanácstalanság.

Folyamatábráim jelen állás szerint pontban végződnek, így megszűnnek folyamatábrának lenni. Nem érdekel a tér bejárhatósága, sem a tőlem független idő, vagy ami ennek a fogalomnak a múlásával jár, hiszen ez szintén egy olyan viszonyrendszer része, amely közelfogadáson alapul. Vagy megértettem a világot, és nem tudom elfogadni, vagy egyre messzebb kerülök tőle. Minden, de minden relatív és kicsinyes.

Nohát pozícionálásomon ügyködök megint az elburjánzott "szabadidőmben". A furcsa ebben az, hogy pozicionálni csak az egot lehet, miközben valódi megnyugvás csak az ego teljes levetkőzésével érhető el. Egy hívőnek azért sikerülhet, mert teljes egészében alárendeli magát egy, az értelmezésében nagy szabadságokat lebegtető laza kohéziójú szöveggyűjteménynek, amilyen a Biblia, a Korán, a Bhagavad Gítá, a Védák vagy a Mishnára. Én viszont nem vagyok hívő, sőt egy 'Én' nem is lehet hívő, mert a hívő megszűnik individuumnak lenni. Én kételkedő lehetek, kedves Descartes:

Gondolkodom, tehát kétségbe vonhatom a létezésemet, amely amúgy is egy közmegállapodáson alapuló, függő viszonyrendszer eleme.


A megvilágosodáshoz vezető út, ó, szándékkal van kikövezve.


Éngyűjtögetek (ld.: egoterista), miközben öngyűlölködöm, hogy fejtegethessek. Moebius-program, öngerjesztő elfoglaltság.


De most szünet van, pauza, tanácstalanság és sakk és sekk és patt,  valamint a derű, hogy én sem  értem a fent leírtakat, hiszen éppen ezeken gondolkodtam, ilyen sorrendben, és a következő definíció figyelembevétele mellett:

"identitás – azonosságtudat; annak tudatosítása, hogy »ki és mi vagyok«, sőt először is, hogy »én – én vagyok«. Az identitás kialakítása társadalomtudo­mányi értelemben nem magányos spekuláció eredménye, hanem a szociali­zációs folyamat társadalmi terméke. Az egyének a társas interakciók során, mások reakcióit megtapasztalva ébrednek saját létük tudatára, s ezekből a tapasztalatokból építik fel énjüket. Az így létrejövő identitás különböző, gyak­ran egymásnak is ellentmondó elemeket foglal magába, a koherencia kiala­kítása komoly erőfeszítéseket igényel. Tradicionális társadalmakban álta­lában kötöttebb, a közösség által szigorúbban meghatározott elemekből épül fel az identitás, mint a modern társadalmakban, ahol már évszázadok óta téma az identitás válsága. Az identitásnak fontos alkotóeleme a csoport-hovatartozás, a szűkebb értelemben vett társas identitás. A társas identitás egy csoporttal való azonosulás, tehát az »én« »mi«-vé alakítása."

És ez alapján a folyamat első felénél rekesztett meg a biztonságra törekvésem és a kételkedésre való hajlamom kettőssége. A "biztos-e, hogy én ki vagyok?" tipizálatlan esete vagyok. Hoppá!

Különlegességem adta egyediségem tudatában nyugszom meg.

Így már sokkal jobb a szünetem, a pauzám, a magányom, hogy a különleges tanácstalanságomról már ne is beszéljek.


Ui: Ismeri-e Ön Salvador Dalí írásos életművét? Nem baj, mert  egy dolog fontos Dalíval kapcsolatban, hogy mindenkor tudatában volt saját zsenialitásának. Én is tudatában vagyok saját zsenialitásomnak, sőt remélem Ön is, kedves Olvasó, hiszen (ha minden jól megy) úgy leszünk komformak egymáshoz, ha elfogadjuk az összes egyént csodának és ennek tudatában tevékenykedünk (hova)tovább.


Végképpen és zseniálisan kaotikus semmirekellésemmel maradok tisztelettel.

A világ, amiben élünk, kissé szürreális. Néha mellőz minden logikát. Néha összezavar.
Ez a szomorúság forrása

Zavarodottságunkat és szomorúságunkat másokban oldanánk fel: társat keresünk. De mivel a világunk szürreális, amelyben még a tükörképünk sem párja önmagunknak, előbb-utóbb belátjuk, hogy társunk sem létezik benne igazán. 
Ez a magány.

Egyetlen dolog bizonyos és örök egyes-egyedül. Az, hogy a legapróbb megfejtésekhez és a legingatagabb válaszokhoz is hosszú és lépten-nyomon csalóka folyamat vezet: a keresés.

Ez egy valóságosnak tűnő felismerés.

Lassan év vége.
Lassan hét hónapja ide nem írtam semmit.
Lassan rá kéne eszmélni a bármire is, mert néha már azt hiszem, hogy mi van, de nem.

Megint semmi. Ha naplót írnék, ezzel kezdődhetne. Megint semmi.

Véletlen a felismerés, hogy olyan kurva magányosnak érzem magam, hogy egy kompjúteren keresztül mondom el a magamon kívül még esetlegesen létező világnak.
Esetlen esetlegesség.

Arra is gondoltam fetrengtemben, hogy egy valakivel való dugás megoldaná a problémák egy részét, és vissza tudnék bújni a nyári nappal a pincébe távozott önmagamba. De nem. Nem azért mert nem ismerek Valakit, hanem azért, mert ha szembejönne és leszólítana se venném észre.

Részeg akarok lenni, ez az egyetlen bizonyosság.