Kezdjük a történetet öt évvel ezelőttről. Ötven éves voltam. A régi háziorvosunk föladta a praxisát, újat kellett választanunk. Ez akkor csak minket érintett a feleségemmel, lányaink gyermekorvosa nem változott. A doktornő rutinszerűen elküldött egy vizsgálatra, majd az eredmény ismeretében továbbküldött az egy specialistához a kórházba. Ő azt mondta, hogy semmi szükség beavatkozásra, de félévente vissza kell mennem, kontrollra. Mivel az egész délelőttöm ráment, főleg a várakozásra, két és fél év múlva jutott eszembe, hogy visszamenjek. Nem vagyok teljesen őszinte. Az igazság az, hogy féltem is a lehetséges bonyodalmaktól, noha az eszemmel tudtam, hogy éppen az ellenkezője lett volna bölcs. Amikor jelentkeztem, a főorvos alaposan megszidott, azt mondta, hogy e miatt a késlekedés miatt veszélybe kerülhetett volna akár az életem is. A korábban általam megismert vizsgálatokon kívül labort is előírt, ami újabb két alkalmat igényelt, és megint sok várakozással járt.
Ennek eredményei kapcsán ijesztettek meg először. Az asszisztensnő azt mondta, várjak, csak az orvos ismertetheti az eredményt. Két óra várakozás után a főorvos úr elmagyarázta, hogy a véremben talált egyik antigén szintje meghaladja a norma felső határát. Újabb vizsgálat után azt mondta, most nem kell semmit tennem, de fél év múlva ne mulasszam el, mint ahogy ez alkalommal tettem, a jelentkezést. Néhány hónappal később munkahelyemen volt egy átfogó labor-szűrővizsgálat. Az még magasabb értéket mutatott ki, minek kapcsán üzemorvosunk azt mondta, hogy ötven fölött a veszélyeztetettek körében a betegség százalékos esélye körülbelül akkora, mint az éveik száma. Ha nem is azonnal, de két hónap múlva elmentem a kórházba, ahol továbbra is megnyugtattak, semmi teendő. A következő alkalommal a vizsgálat 3 napos kórházi befekvéssel járt. Azonban az eredményt nem találták veszélyesnek. Ilyen vizsgálatot egy évvel később végeztek ismét, akkor viszont már igen. Ez tavaly december végén volt. Januárban mellkasi röntgen, és több bonyolult vizsgálat következett. Már nem törődtem a várakozással töltött idővel. A leletek szerint nem bizonyított, hogy a legrosszabb bekövetkezett volna. Ezt én félelemmel olvastam, gondolván, hogy ami nem bizonyított, az még nem kizárt, az orvosom viszont nagyon elégedetten, gondolom azért, mivel ez a szokásos formula.
A főorvos – immáron tanár úr – verdiktje: mivel elég fiatal vagyok, műteni kell. A műtét megmenti az életem. Kitűzött időpontja január vége. Befekvés a kórházba egy keddi napon. Az előző csütörtökön benáthásodtam, lázas lettem. Pénteken betelefonáltam, a befekvés törölve. Amikor vizsgálatra bementem, a tanár úr majd’ egy hónappal elhalasztotta a műtétet. Zsúfolt a naptáruk.
Végre egy csütörtöki napon bevonultam a kórházba. Aznap, hőmérőzésen kívül, semmi teendőm nem volt, másnap is csak egy EKG-re kellett átmennem a belgyógyászatra. Szombaton a hétvégére hazaengedtek. Legalább láthattam unokaöcsém fiát.
Kedden műtét. Ahogy jóval később, az egyik utolsó kötözéskor láttam, egy jókora vágást ejtettek a hasamon. Plusz mindenféle csövek lógtak belőlem. Fájdalmat nem éreztem, sem akkor, sem később. Illetve kötözés után a fertőtlenítő bór nagyon tudott csípni. Az viszont kegyetlen volt, hogy az első két napon még csak meg sem moccanhattam, további három napig csak a hátamon feküdhettem. Ezután még öt napig rövid időre az oldalamra is fordulhattam, de csak a tizedik napon ülhettem fel.
Összesen két hetet töltöttem a műtét utáni őrzőben, ahol közben többször kicserélődtek társaim. Azt, hogy az elvárhatónál lassabban gyógyult a sebem, onnan sejtem, hogy bíztattak, egyek sok gyümölcsöt, ez persze nem volt a máskülönben egész jóízű kórházi kajában, egyszer pedig még transzfúziót is adtak. A benttartózkodásról most nincs sok mondanivalóm, talán máskor. Az orvosok, műtősök, ápolónők (és az egy szem férfi ápoló), gondosan és figyelmesen láttak el, amit távozásom körül, tőlem telhetően bőkezű hálapénz adásával igyekeztem revanzsálni. Persze segítségre emellett is szükség volt, családtagjaim sűrűn látogattak, feleségem naponta. Erről is máskor számolnék inkább be. Amíg nem ülhettem fel, kisebbik lányom és ő etettek, de főleg ő. Amivel az orvosok nem kényeztettek el, az az állapotomra, és a közeljövő perspektíváira vonatkozó információ volt. Attól tartottam, hogy a műtét sikerére vonatkozó vizsgálati eredmények késése rossz előjel. A műtét utáni tizennyolcadik napon, szombaton, amikor már sétálhattam a folyosón, összeszedtem bátorságomat és bekopogtam a tanár úrhoz, aki megnyugtatott, az eredmények általában késnek, de a műtét lefolyása alapján ő nem számít kellemetlen meglepetésre. Végül a következő szerdán, vizitkor szólt, megvan az eredmény, és jó.
Csütörtökön, a felvételem után pontosan négy héttel hazaengedtek.
