Ray Bradbury: Marsbéli krónikák
2026, augusztus. Langy esők jönnek
A nappali szobában a beszélőóra énekelni kezdett: Tik-tak,
tik-tak, hét óra, ébredjetek szép szóra! - mintha attól félne,
hogy senki sem ébred. A ház üresen állt a reggelben. Az óra
tiktakolt, és újra meg újra ismételte a szavakat a nagy ürességnek.
A negyed nyolcat veri, készen áll a reggeli...
A konyhában a tűzhely sziszegett és sóhajtozott, és forró
belsejéből kitálalt nyolc szelet tökéletesen barna pirítós
kenyeret, nyolc tükörtojást, tizenhat szelet szalonnát, két kávét
és két pohár hideg tejet.
- Ma 2026, augusztus 4-e van - mondta egy másik hang a konyha
mennyezetéről - Allendale városában, Kaliforniában. - Háromszor
ismételte a dátumot, hogy meg lehessen jegyezni. - Ma van Mr.
Featherstone születésnapja és Tilita házassági évfordulója.
Esedékes a biztosítás, a víz-, a gáz-, és a villanyszámla.
Valahol a falban relék kattantak, memóriaegységek futottak
elektromos szemek előtt.
Tik-tak, tik-tak, nyolc óra, figyeljetek a szóra, mindenkinek
járjon lába, munkahelyre, iskolába, tik-tak, tik-tak nyolc
óra...
De nem csapódtak az ajtók, a szőnyegek nem nyelték el gumisarkok
puha lépteit. Kint esett az eső. Az időmondó doboz a külső ajtón
nyugodtan énekelte: Eső, eső el nem állt, esernyő kell és
kabát... És az eső visszhangosan kopogott az üres házon.
Kint harang kondult a garázsban, a garázsajtó felemelkedett, és
feltárta a várakozó kocsit. Hosszú várakozás után az ajtó ismét
becsukódott.
Fél kilencre a tükörtojás összezsugorodott, és a pirítós kenyér
olyan lett, mint a kő. Egy alumínium kar egy kagylóba söpörte az
egészet, forró víz zúdult rá, lemosta egy fémgaraton, ott
felaprózódott és lefolyt a távoli tengerbe vezető csatornába. A
piszkos tányérok forró mosogatókagylóba süllyedtek, és ragyogó
szárazon kerültek megint elő.
Negyed tíz, takaríts... énekelte az óra.
A fal rejtett rekeszeiből kis robotegerek surrantak elő. A
szobákban hemzsegtek a csupa gumi és fém takarító állatkák. Sűrű
koppanásokkal végigpásztázták a székeket, átgyúrták a szőnyegek
minden szálát, felszívták a rejtett port, azután mint titokzatos
megszállók eltűntek rekeszeikben, rózsaszín elektromos szemük
kialudt. A ház tiszta volt.
Tíz óra! A nap kibújt az eső mögül. A ház egyedül állt a
csupa rom és hamu városban. Ez volt az egyetlen ép ház.
Éjszaka a romváros mérföldekre látszó radioaktív sugárzást
bocsátott ki.
Negyed tizenegy. A kerti locsolók arany szökőkutakat
lövelltek, szétszórt csillogással töltötték meg az enyhe délelőtti
levegőt. A víz lemosta az ablaktáblákat, és lefutott az
elszenesedett nyugati oldalon, melyről a fehér festék egyenletesen
leégett. A ház nyugati fala, néhány foltocskát kivéve teljesen
fekete volt. Egyik folt pázsitot nyíró férfi árnyképe volt. A
másik, mint egy fénykép, asszonyt ábrázol, amint lehajlik virágot
szedni. Valamivel távolabb, mint egyetlen titáni pillanatban fára
égetett képek, egy kisfiú, ahogy a levegőbe ugrik, fölötte
magasabban a feldobott labda képe, szemben vele meg egy leányka
akarja felemelt kézzel elkapni a labdát - amely soha többé nem
esett földre.
Az öt festékfolt - a férfi, az asszony, a gyerekek és a labda -
megmaradt. A többi vékonyan elszenesedett.
A locsolók enyhén permetező esője megtöltötte a kertet lehulló
fénnyel.
Mindeddig megőrizte békéjét a ház. Gondosan megkérdezte: - Ki az?
Mi a jelszó? - és mivel a magányos rókáktól és síró macskáktól nem
kapott választ, becsukta ablakait, lehúzta redőnyeit, és vénlányos
szemérmességgel és gépesített paranoiával védte magát.
A ház tulajdonképpen minden hangra megrezzent. Ha veréb súrolta az
ablakot, a redőny lecsapódott. A madár megrettenve elrepült. Nem,
még egy madár sem érinthette a házat!
A ház valóságos oltár volt, tízezer nagy és kicsi karbantartó és
takarító szolgálattevővel és kórussal. De az istenek elhagyták, és
a vallásos szertartás értelmetlenül, haszontalanul
folytatódott.
Déli tizenkettő.
Az elülső verandán egy reszkető kutya sírt fel.
A külső ajtó felismerte a kutya hangját és kinyílt. A valaha nagy
és erős, de most csontig lesoványodott és sebekkel borított kutya
beoldalgott, és végigfutott a házon sáros lábnyomokat hagyva maga
után. Mögötte haragos egerek cikáztak, haragosak, mert sarat kell
felszedniük és haragosak a zavarásért.
Mert egy levéltörmeléket sem hordhatott be a szél az ajtó alatt,
hogy a falburkolat ki ne táruljon, kibocsátva a gyors rézegereket,
kik az ellenséges port, hajszálat vagy papírdarabkát megragadták
miniatűr acél állkapcsukkal, rekeszeikbe rohantak vele, és a
pincébe vezető csövekbe dobták, hogy eljusson az egyik sötét
sarokban gonosz Baálként guggoló hamvasztókemence sziszegő
gyomrába.
A kutya felszaladt a lépcsőn, hisztérikusan vakkantott minden
ajtónál, míg végül rájött, mint a ház is, hogy csak a csend hallgat
odabent.
A levegőbe szimatolt, és kaparni kezdte a konyhaajtót.
Az ajtó mögött a tűzhely fánkot készített, és megtöltötte a házat a
sütés dús illatával és az áfonyalekvár szagával.
A kutyának habzott a szája, az ajtó felé hasalt, szimatolt, szeme
tűzben égett. Vadul forgott körbe-körbe, farkát harapta, veszettül
pörgött és kiadta páráját. Egy óráig feküdt a nappali szobában.
Két óra - énekelte a hang.
Végül finom szimattal megérezve a bomlást; zümmögve kirajzott az
egerek regimentje, megannyi szürke falevél az elektromos
szélben.
Negyed három.
A kutya eltűnt.
A pincében a hamvasztókemence hirtelen felizzott, és szikraeső
repült ki a kéményen.
Két óra harmincöt.
Bridzsasztalok hajlottak ki a kertilak falából. Játékkártyák
hullottak a posztóra színes zuhatagban.
Martinik jelent meg egy tölgyfaasztalkán és tojássalátás
szendvicsek. Zene szólt.
De az asztalok csendesek, a kártyák érintetlenek maradtak.
Négy órakor az asztalok, mint nagy lepkék, összecsukódtak, és
visszahúzódtak a fal borításába.
Fél öt.
Kivilágosodtak a gyerekszoba falai.
Állatalakok jelentek meg rajtuk, sárga zsiráfok, kék oroszlánok,
rózsaszín antilopok, lila párducok a kristályos anyagban
tündökölve. Az üvegfalak színt és fantáziát sugároztak. Rejtett
filmek futottak jól olajozott tárcsákon, és a falak életre keltek.
De a gyermekszoba padlója olyan volt, mint a friss, zöldellő mező.
Alumínium szöcskék és vastücskök futkároztak rajta, és a csendes,
meleg levegőben finom szövésű piros pillangók röpködtek az állati
lábnyomok erős szagában. Olyan hang töltötte be a levegőt, mint egy
nagy, sárga, szalmából fonott méhkas zümmögése, és egy rejtett
fújtatóból oroszlánok lusta dorombolása hallatszott. És okapilábak
dobogása hangzott fel, és friss eső kopogása a dzsungelben, és
különös állatok patái ropogtak a nyár melegétől száraz füveken.
Most sok-sok mérföld távolságban hőségtől repedezett növényzetet és
végtelen, forró eget mutattak a falak. Az állatok tüskés
szakadékokba és vízmosások mélyére húzódtak.
Mesedélután volt a gyermekeknek.
Öt óra. A fürdőkád megtelt tiszta, meleg vízzel.
Hat, hét, nyolc óra. A vacsoraasztalok varázslatosan
működtek, és a dolgozószobában egy kattanás hallatszott. És a
kandallóval szemben, melyben most melegen fellobogott a tűz, egy
fémállványon égő szivar bukkant elő, fél hüvelyk puha, szürke
hamuval, füstölögve, várakozva.
Kilenc óra. Az ágyak rejtett áramkörei melegedni kezdtek,
mert az éjszakák hűvösek voltak erre.
Kilenc óra öt perc. Egy hang szólalt meg a dolgozószoba
mennyezetéről:
- Mrs. McClellan, melyik verset óhajtja hallani ma este?
A ház hallgatott.
Végül a hang újra megszólalt: - Minthogy nincs különösebb
kívánsága, kiválasztok egy verset találomra. - Halk zene kísérte a
hangot. - Sara Teasdale. Úgy emlékszem, kedves költője...
Langy esők jönnek s föld illata száll,
és köröz a légben majd fecskemadár,
és ungnak a békák az éji tavon,
és szilvafát lenget a lágy fuvalom,
és a rigók mondják és torkuk remeg
a kis kerítéseken éneküket,
és nem beszél senki a háborúról,
s nem kérdezi senki, hogy lesz-e s mikor?
S nem kérdezi semmi, se fű, se madár,
hogy hol van az ember, jaj, hova már?
És új tavasz ébred és kezd életet,
és hogy mi elmúltunk, nem látja meg.
A tűz lobogott a téglakandallóban, a szivarhamuvá hullott a
hamutartóban, az üres székek egymást bámulták a néma falak közt, és
a zene szólt.
Tíz órakor kezdődött a ház haláltusája.
Fújt a szél. Egy lezuhanó faág betörte a konyhaablakot. Palackozott
tisztítóoldat ömlött a tűzhelyre. A helyiség egy pillanat alatt
lángban állt.
Tűz! - sikoltott egy hang. A ház lámpái villantak, a szivattyúk
vizet fecskendeztek a mennyezetről. De az oldat szétfutott a
linóleumon nyaldosva, falva a konyhaajtó alá, míg a hangok kórusban
kiáltották: -Tűz! Tűz! Tűz!
A ház menteni akarta magát. Az ajtók légmentesen becsukódtak, de az
ablakokat kitörte a hőség, és a szél fújt és szította a tüzet.
A ház kénytelen volt meghátrálni, mikor a tűz tízmilliárd dühös
szikrája lángoló könnyedséggel tört utat szobáról szobára, aztán
fel a lépcsőn, miközben vízipatkányok surrantak elő a falakból,
kiköpték vizüket, és új vízért futottak. És a fali permetezők
ontották a gépesített eső zuhatagait.
De késő volt. Valahol sziszegve megállt egy szivattyú. A tűzoltó
eső elállt. A tartalék víz, amely sok csendes napon megtöltötte a
fürdőkádakat és elmosta a tányérokat, kifogyott.
A tűz felfelé pattogott a lépcsőkön. Picasso- és Matisse-képeket
emésztett meg csemegeként a felső szobákban, leégette róluk az
olajos húst, és fekete foszlányokká pörkölte a ropogós vásznakat. A
tűz most belekapott az ágyakba, az ablakrámákba, megváltoztatta a
függönyök színét.
És ekkor jött az ellentámadás.
A padlás csapóajtóiból vak robotarcok bukkantak elő, és szájukból
zöld vegyszert ontottak. A tűz visszahúzódott, mint az elefánt, ha
döglött kígyót lát. Most húsz kígyó verte a padlót, és taposta a
tüzet a tiszta zöld hab hideg mérgével.
De a tűz okos volt. Lángjait kiküldte a ház külső falára, és ott
fel a padlásra, a szivattyúkhoz. Robbanás. Az agyszerkezet, amely a
szivattyúkat irányította, bronzrepeszekben szóródott szét a
padlásgerendákon.
A tűz tovahömpölygött, hatalmába kerítette a beépített
szekrényeket, és végigtapogatta a felakasztott ruhákat.
A ház megremegett, minden tölgygerenda csontja, az egész puszta
csontváz vinnyogott a hőségben, huzalai, idegei szabadon lógtak,
mintha egy sebész lehúzta volna a bőrét, hogy a piros vénák és
hajszálerek a tüzes levegőben remegjenek:
Segítség! Segítség! Tűz! Fussatok, fussatok! A hőtől megpattantak a
tükrök, mint a törékeny téli jég. És a hangok sikoltoztak: - Tűz,
tűz, fussatok, fussatok! - mint egy tragikus gyerekrigmust, egy
tucat hang, magas hang, mély hang, mint haldokló gyermekek az
erdőben, egyedül, egyedül. És a hangok is elhaltak, mikor a
huzalokról levált a burkolat, mint a forró gesztenye héja. Egy,
kettő, három, négy, öt hang, sorra elnémultak.
A gyerekszobában égett a dzsungel. Kék oroszlánok ordítottak, bíbor
zsiráfok vágtáztak. A párducok körbefutottak, a színek elváltoztak,
és tízmillió állat tűnt el a tűz elől menekülve a távoli, gőzölgő
folyam irányában.
Megint elnémult tíz hang. Az utolsó pillanatban a tűzlavinában
felhangzó kórusok önfeledten jelentették az időt, muzsikáltak,
távirányítású fűnyírógépekkel nyírták a pázsitot, vagy kerti
ernyőket nyitottak fel és a nyíló és csapódó külső ajtón át ezernyi
jelenet látszott, mint az órásboltban, amelyben minden óra
megőrült, és egymás előtt, vagy után, összevissza üti az órákat, a
tébolyult zavar képei eggyéolvadtak, éneklés, sikítás, néhány
utolsónak megmaradt derék egér rohangálása, hogy eltakarítsa a
borzalmas hamut. És egy hang. Felsőbbrendűen, mit sem törődve a
helyzettel, verseket olvasott fel a lángoló dolgozószobában, amíg
minden filmtekercs el nem égett, amíg minden vezeték össze nem
zsugorodott, és az áramkörök szét nem repedtek.
A ház szikraesőt szórva, füstfelhőt fújva összeomlott.
A konyhában, egy pillanattal a tűz- és gerendaeső lezúdulása előtt,
a tűzhely háborodott tempóban készítette a reggelit, tíz tucat
tojást sütött, hat cipót pirított szeletekben, húsz tucat
szalonnaszeletet adagolt és elfogyasztásuk - a tűz mindet
felemésztette! - új munkára késztette a hisztérikusan sziszegő
tűzhelyet. Összeomlás. A padlás rázuhant a konyhára és a nappalira.
A nappali a pincére, a pince az alsó pincére. Mélyhűtő készülékek,
karosszékek, filmszalagok, áramkörök, ágyak zuhantak alá
összegabalyodva, mint a csontvázak, a meredek szakadékba.
Füst és csend. Nagy, nagy füst.
Keleten halványan derengett a hajnal. A romok között egyetlen fal
állt. A falban az utolsó hang ismételte újra és újra, még akkor is,
mikor a nap már felkelt, és rásütött a gőzölgő romhalmazra: - Ma
2026. augusztus 5-e van, ma 2026. augusztus 5-e van, ma...
