gasztronómia és utazás

Azt hittem, hogy a frász tör rám. Ordít az emeletről a párom, hogy jön a birkás ügyfelem egy taliga birkával. Na vazze, nincsen még most sem hűtőnk, mi a fenét kezdjek vele. De szerencsére nem birka, hanem Hoffmann bácsi, aki egy talicskába tolja a disznóvágás eredményét a szentantalfai füstölőbe. Nem ide jött.

 

Az idei legnagyobb beruházásunk egy nagy mélyfagyasztó hűtő, egy sütő és némi konyhabútor lesz. Ha mindez megvan, akkor megvámolom ezeket a talicskákat...

Az Orient Palace Hotel valószínűleg egy jó szálloda, de mint minden, ezt is vélemény és szokás kérdése. A szobák igazából nagyok, míg az ágyak tényleg kényelmesek voltak, de – mint minden afrikai szállodában – a fürdőszoba és a toalett már régen látott igazi európai takarítást. Előre ismertük e jelenséget, így nem maradhatott el az „utazási-domestos” alkalmazása is. Érdekesen kifehéredett minden…

 

A szállodai szobából megkapó a kilátás, és tényleg csak az árnyékolhatja be, ha valaki összehasonlítja a partot a Riviéra vidékével, vagy elnéz más hotelek udvarára. Javaslatom: ne nézzük semerre, csak a vizet bámuljuk, mert az kék! Azonban abban is kételkedem, hogy én valaha fürdeni merészelnék ezen a partszakaszon, hiszen nem csupán a szállodák, de az egész város szennyvizét a tengerbe eresztik. Amióta bemutatták nekem a figyelmeztető jeleit, még a tunéziai tonhalban is erősen gondolkodom.

A szállodából besétáltunk magába Sousse városába, no, nem a taxi viteldíjának megspórolása (kb. 4 dinár), hanem inkább az alapos terepszemle érdekében. Ilyenkor szoktuk anyukánkat felhívni, hogy vigyen haza…

 

De átugorjuk inkább a kosztengert, és teremjünk azonnal a lényeg közepébe, a városi látogatás kiindulópontján. Amikor a fenti térre beérkeztünk, egy csipetnyi bécsi hangulatot kaptunk azonnal. Persze, nem képi értelemben, hanem a lópiszkot illetően, mert az még decemberben is átható.

Ha megfordulunk, és a tengert a hátunk mögött hagyjuk, orral előre jutunk el a Medina, azaz az óváros kezdő pontjáig, a buszok állomásáig, ahol a taxik tengere sárgára festi az utcaképet. Ha a helyi drájverek fehér embert látnak, azonnal üzletet szimatolnak, de én egyetlen ilyen felajánlást sem fogadtam el inkább leintettem egy mezei sárgát. Valahogy a pesti taxisokból kiindulva óvatossá lettem az elmúlt évtizedekben. Ha alaptalanul vádolnám ezzel a helyi erőket, akkor itt ragadom meg az alkalmat, hogy exkuzáljam magam.

 

 

Ha balra fordítjuk a fejünket, akkor máris előttünk áll az ősi Medina városfala, melyek között lakóépületek, és „helyi kereskedelmi egységek” működnek. Én a souk (szúk) utcáit inkább „ráncigálósnak” nevezném, nem elegáns bevásárló központnak, de az európai vagy emirátusi plázák ellenpontjaként végül is értelmezhető a hely szelleme.

 

A Medina nyilvánvaló az arab hódításnak köszönhető, de ha hozzátesszük, hogy a képen is látható bástyát, mint a többit, a IX. század közepén emelték az Aglabidák, akkor ismételten elgondolkodhatunk, hogy merre is jártak őseink, illetve vajon mennyire óvjuk kevéske középköri emlékünket.

 

 

Elnézést kérek, hogy fenti képet ellenfényben voltam kénytelen elkészíteni, de ez van, ezt kell szeretni. Nem várhattam még 5-6 órát egy kellemes benapozásra. Azonban eme megkritizálható technikájú kép is láttatja velünk, hogy az arab belváros szerkezete meglehetősen egyedi. A régi-régi IX-X. századi épületekből igen kevés lehet meg, ám a Medina középkori jellege nehezen vonható kétségbe. De ajánlom, hogy itt járván a turista csak akkor merüljön el az építészeti remekekbe, ha nincsen táskája, csomagja, egyéb értéke, melyre nem árt vigyázni. De mondjuk, azt sem állíthatom, hogy lopósak lennének a helyiek, mert nem találkoztam rossz tapasztalattal. Sőt, a magam részéről nagyobb biztonságban érzem magam az arabok között, mint néha itthon.

 

A várfal maga a Medina városfalának egy része, a Kashbah, illetve a Khalef-torony, mely a leírások szerint Észak-Afrika legrégebbi tornya is, mely 30 méterrel magasabb a később mutatott Ribat tornyánál is.)

 

 

Mindenesetre a Medinának nagyszerű hangulata van. De lépjünk bátran beljebb:

 

 

A fenti kép a Medina fenti, tengerrel átellenes kapujánál készült, ahol a festett csempe térkénén lehet végigkövetni a souk, piac rengetegjét.

 

Mi először a taxiktól indultunk felfelé a domboldalon, de a zsúfoltságtól megrökönyödve, szinte csukott szemmel rohantunk végig a sikátorokon, míg fent megpihenhettünk. Visszafelé már jóval körültekintőbben, szemlélődően sétálhattunk, mert a kezdeti élmények tompultak:

 

 

Ahogy lefelé bandukoltunk, a háttérben ott kéklett a tenger, mely csillogóvá tette a kopottat, és hangulatossá a pusztultat. Ámbátor nehéz a lokális minőséget pusztultnak minősíteni, szerintem ilyennek épült, soha nem volt sem jobb, sem rosszabb állapotban.

 

 

A fenti képen kicsit olyan a hangulat, mintha életem kockáztatásával kélszítenék felvételeket a „fehéremberellenes” arab utcákon, attól tartván, hogy megkínoznak a fundamentalisták, és elveszik a fényképezőmet, mert CIA ügynöknek néznek. De közben fenét, macskát akartam fényképezni…

 

 

A városfalak a déli és északi részen is meglehetősen jó állapotban vannak, és itt is utolért a balsors, a legszebb helyeket (Kasbah, a régi erőd, illetve annak őrtornya, a Khalef-torony) restaurálták, átépítették, így nem nézhettem le a falakról. A fenti képen visszaköszön Tunézia fehér-kék, illetve homokszín együttese, mely a legkisebb, legszebb városkákban is rendre meglepi az embert, mintha göröghonban lennénk.

 

 

A souk sűrűjében persze már nem a rend uralkodik, hacsak a káoszt nem értelmezzük valamilyen rendnek, mert a sok-sok kínai gagyi és a helyenként felbukkanó helyi termékek semmilyen általam nem fellelhető elméletet nem követnek. Nem is tudom, hogy itt mit lehet venni.

 

 

Mondjuk valami kelmét, vagy hulladékot? Nem mindig bíztató a kép, de a bal oldali férfi arca nagyon gyakran felrémlik előttem és szinte sajnálom, hogy nem vettem tőle valamit.

 

 

Persze vannak hangulatosabb pillanatok is. Érdekes módon sehol egyetlen souk-ban sem találtunk kardamom fűszert, holott illata, íze az arab világ alapvető eleme. Egészen a Sahara széléig kellett utaznunk, hogy bezsákoljunk belőle, és azóta főzőcskézhetem itthon azt az arab kávét, melyet az arabok török kávénak hívnak.

 

 

Másik bánatom pedig az volt, hogy a megfelelő minőségű és eredetű helyi szőnyegek ára irracionális volt számomra. Egyiptom ehhez képest kincsesbánya…

 

Hogy egy kis kultúrát is csepegtessek a beszámolóba, vegyük elő a legnevezetesebb mecsetet, a Nagymecsetet, Sousse városában, ahol egyébiránt töménytelen sok kisebb-nagyobb található. Az Aglabida emír 851-ben alapította egy még régebbi erődítés átalakításával.

 

A belépő ára 4 dinár, illetve 1 dinár a fotójegy, ám nem mohamedán ember csak a kerengőjébe, udvarába léphet be, az imatermekbe csak belesni szabad.

 

 

 

 

A fenti támközök 13 hajóra osztják az imatermet, melyben a mohamedánok nagyszerű faragásokat láthatnak – mi csak olvasunk róla. Érdekes módon, anno Abu Dhabiban megszemlélhettem belülről is a mecsetet, csak dobtam helyi kísérőmmel egy kis baksist. Ott talán nem ennyire szigorú a vallás.

 

Az alábbi kép már a Ribat tornyából készült, mely átellenben áll a Nagymecsettel, és ugyanakkora mértékű belépő díj ellenében tekinthető meg. A helyi mesterek hangos fohászkodása közepette nagyon lassan, ám meglehetős alapossággal újítják fel a falait, így a látogató kénytelen a pallók és vödrök között mászkálni, de ez adja a sava-borsát.

 

 

Kétségtelen, hogy a Ribat alkalmatlan lehetett védelmi célokra, ám elrettentésnek nem rossz ötlet. Ha minden igaz, akkor valódi célja a katonák elszállásolása lehetett, illetve a vallásgyakorlás nyugodt színtere:

 

 

 

Nincsen kétségem afelől, hogy Sousse összességében az általam látott legkellemesebb, leghangulatosabb városok egyike, hanem a legszebbje, így mindenkinek bátran ajánlom végcélként is.

 

Addig is üljünk föl a tetőkre, és álmodozzunk tovább...

 

Kapom, olvasom, és meghökkenek, bosszankodom. Ha ezt a lapot olvasná a nagy publikum, talán mégjobban erősödne az ügyvédi karral szembeni elenérzés. Ugyanis a kamarai tisztviselők - melyek közül jó néhányan teljesen alkalmatlanok a kiemelkedő ügyvédi munkára - ténylegesen és folyamatosan kitüntetik, elismerik, méltányolják egymást. És ott tülekednek a fiatalok is, akik az ügyvédi felemelkedést a kamarai felfutásban látják.

 

Az évtizedet meghaladó ügyvédkedésem során számos igen kiváló ügyvédet ismertem meg, akiket a közvélemény tényleg nem ismer, nem sztárolják magukat, de szavukra nagyon oda kellene figyelni.

 

Ám sajnos ez a szelekció nem csak az ügyvédeknél jelentkezik, a bírák és ügyészek körében is felbukkannak és előre futnak a kakukktojások, és ez ellen nem lehet mit tenni. Majd csak lesz valahogy, de nem nagyon érzem azt, hogy büszke lennék kamarai tagságomra...

Azért Tunézi a maga gyönyörűségei mellett magáról a Star Wars epizódokról is szól. sok-sok helyszín, átvett helységnevek, vagy ilyen nevekből konstruált filmbéli megnevezések, minden. De nem ez a lényeg.

 

Amikor megláttam, hogy a melyi arabok olyan ruhát hordanak a sivatagos részekben, mint Obi-Wan Kenobi, vagy a buckalakók, illetve a kis robotlopós genyúk, azonnal rávágtam, hogy egy ilyen kell nekem. És mi volt az ideológiája?

 

Ha kimegyek a házból és hideg van, akkor magamra dobom a barnusz nevű cuccot és nem fázik meg a vesém.

 

Na, ma alig vártam a postást, mert nem szokott bejönni, a kocsiban veszem át a postát, így magamra dobtam a cuccot és kimentem... A postás meg hanyat homlok ült vissza a kocsiba és adott gázt. Úgy kellett utánaszaladnom. Mondjuk a látványt illetően nem is csodálkozom rajta. :DDD

 

Nekiültem dolgozni, de 1-2 E-mail megválaszolása mellett csak arra futotta erőmből, hogy kimanikűröztem. (Nem festettem. :DDD)

 Swing mindhalálig címmel (Swing Kids) létezik egy zseniális dráma, melyben Wilson doki (Robert Sean Leonard) nagyot alakít. Ehhh. Nem is emlékeztem rá.

A fenti bejátszásban még egy "orvos", Carter doki (Noah Wyle) is feltűnik. Hehe...

Huczenitnek ajénlom a következő előadót, akinek a lemezés úgy vettem meg 1-2 éve, hogy valami "elvetemült" eladó betette a lejátszóba, épen akkor, amikor ott jártam. Nos, nagyon eredeti és hallgatható, ám néhány száma még délebbi, mint korábbi bejegyzésem:

 

 

 

 

Ma végre valahára sikerült végignéznem a filmet, és az arcomon még most is ott ül a széles mosoly. :DDD Ráadásul a filmből nem egy, hanem az összes zene remek, így feliratkozik azon tételek közé, melyet megszerzek lemezen.

 

A fenti feldolgozás egész jó, de az alábbi sem rossz. voltaképpen én szeretem ezt a stílusú déli zenét. :)

 

 

 

A "kislány" lemeze tényleg félelmetesen jó, ma már 10. alkalommal hallgattam meg egyfolytában munka közben.

Hogy érthető legyen Tunézia műemlékéről írott beszámolóm, illetve az egyes városok, építmények elhelyezkedése, milyensége, problematikája, kénytelen vagyok kitekintést adni a különböző korszakokra. Sajnos a "kis kanyar" elég hosszúra sikerült, de nem hiszem, hogy érdektelen annak az olvasónak, akit igazán érdekel a kultúra és a történelem.

 

Az egész vezérfonalat természetesen Sousse városának falai köré tekertem.

 

Nem tudok igazából nagy különbséget tenni a tunéziai szállodák között, hiszen csupán egy alkalommal jártam itt és hallomásokra talán mégsem hagyatkozom. Ám az csaknem biztos, hogy érdemes Sousse városa közelében megszállni, hiszen az időszámításunk előtti IX. században – Hadramaout/Hadrumet (ahhoz képest, hogy az angol, vagy magyar írásmódot választjuk) néven alapított – település régebbi, mint maga Karthágó.  (Karthágót a hagyomány szerint 814-ben alapították.) Nem szeretnék túl részletes történelmi fejtegetésbe bocsátkozni, de utalnék korábbi tanulmányainkra a föníciaiakkal kapcsolatban, akiket sokan inkább punok (rámai elnevezés) néven ismernek a római történelemmel kapcsolatban. Habár Hannibal és elefántjai kétség kívül szemléletes példái a nép hatalmának, erősségének, de inkább arra térnék ki, hogy a Földközi tenger medencéjének keleti részéből kik és mikor keltek útra, hogy – képletesen szólva – ideérjenek lapjaimra.  

 

A föníciaiak történelmi gyökere, körülménye: 

 

A mindenki által ismert, és sokak által személyesen is felkeresett Egyiptom az időszámításunk előtti X. században már messze nem a nagy fáraók kora volt. I. Ramszesz, I. Széti, II. Ramszesz a XIII-XII. század uralkodói voltak, de utódjaik a XI. században már minden erejükkel a líbiai, szíriai népekkel szemben vívott védekező háborúkra kellett koncentrálni. A X. századra gyakorlatilag szétesett az Újbirodalom, mely végén a mai Líbia területéről induló seregek végigrohannak Egyiptomot és ie. 925-ben még Jeruzsálemet is kirabolják. Kisázsiában a hettiták vitték a „prímet”, de a XI. században az asszírok hadjáratai miatt gyakorlatilag szétesik államuk, és helyüket számos kis államnak, törzsi társadalmaknak adják át. Mivel a térség „megkívánta” egy újabb államszervezett kialakulását, a kérdéses időszakban az un. Urartu állam lesz csak képes felvenni az állandó harcot az asszírokkal. Ugye, erről alig-alig tanultunk valamit? Palesztina területe a X. század környékén konkrétan a bibliai időket éli. Dávid király Hebronban megalapítja a júdai királyságot, meghódítja Jeruzsálemet, majd 971-926 között a zsidó állam, Salamon uralkodása alatt, virágkorát éli, akinek halálát követően kettészakad az állam, és Jerobeám 926-ban – egyiptomi segítséggel – megalakítja az önálló Izraeli királyságot, majd addig gyengül az állam, a térség, hogy a IX. század közepén már jelentős adót fizetnek Asszíriának. Szíria és Fönícia – szerencséjére, vagy szerencsétlenségére – az Arábia, Egyiptom, Mezopotámia és Kisázsia gyújtópontjában fekszik, így nem csoda, hogy a környező népek, államok története jelentősen befolyásolta mindennapjaikat. Amikor Egyiptom és a hettiták meggyengültek, új és egyre erősebb szíriai és föníciai államok alakultak. Türosz fénykora is ide esik, így nem csoda, hogy az afrikai hadjáratok és a Földközi-tenger térségébe vezetett kereskedelmi és hadi utak alkalmával sorjában jöttek létre a kisebb kereskedelmi telepek, városok. Sok-sok útikönyv arról számol be, hogy Karthágó és más városok alapítása az asszír támadások miatti „menekülésnek” köszönhető, de én ebben nem hiszek. Hiszen az asszírok egészen a X. századig jól elvoltak az arámi népekkel vívott állandó harcaikkal (Babilon). A damaszkuszi arám királyság 950-800 között a térség leghatalmasabb állama volt. Maga Szíria és Fönícia csupán a VII. században kerül asszír uralom alá.  A krétai kultúra hanyatlását követően a népek – „tengeri népek” gyűjtőfogalommal jelölve – széthajóznak a Földközi-tenger térségében, többségében Kisázsia és Egyiptom felé. A hatalmat a térségben a peloponnészoszi városállamok (Mükéné) vették át, melyek leglegendásabb fegyverténye a Trója elleni háború volt, azonban ennek valós időpontja igen vitatott. Van olyan kutató, aki a XII. századot jelöli meg, de olyan is akad, aki egy-másfél évszázaddal előbbi időpontra teszi. A dór vándorlás – antik hagyomány szerint 80 évvel Trója pusztulása után indultak meg – gyakorlatilag egybeesik a fentiekben leírt kisázsiai történeti részekkel (1100-900). E korszak leírása legnagyobb részben Homérosz eposzainak köszönhető, melynek a későbbiekben még nagy jelentősége lesz egy másik város (Bulla Regia) esetében.  Egyszóval jelenlegi véleményem az, hogy a dór vándorlás, a föníciai „gyarmatosítás” időszaka jelentősen egybeesett, és még azt sem tudom eldönteni, hogy lehetett-e a népek között keveredés a városalapítások során. Hiszen a dórok Egyiptom és Líbia területén több gócot is kialakítottak. A mai Tripoli (Líbia) és Sousse azonban nagyon közel vannak egymáshoz. És hogy még tovább bonyolítsam az ügyet, szót kell ejtenünk az etruszkokról, akik Itália területén pont ebben az időszakban telepedtek le és alakították jellegzetes városaikat. És az etruszkok honnan eredhettek? Nos, Kisázsiából. No, nem perdöntő bizonyíték, de elég megtekinteni az etruszkoknak tulajdonított szobrokat, plasztikákat, és a babiloni, asszír emlékeket. A hasonlóság hamar tetten érhető. A korszak népcsoportjai között akkora lehetett a keveredés, és a kereskedelem, hogy szerintem lehetetlen egyértelmű határvonalakat húzni. Elegendő, hogy megtekintsük a későbbiekben taglalt Kerkouane múzeumában található régészeti leleteket, melynek nagy része egyiptomi, krétai, mükénéi eredetű lehet anyaga és mintázata alapján.  Fentiek után felteszem a költői kérdést: vajon Hadramaout települését tényleg a föníciaiak alapították, illetve előbb, mint Karthágót? Nem tudom, de nekem elegendő annyi, hogy akkor, amikor hazánk területén tombolt a vaskor, és egy kicsit nyugatabbra a hallstatti kultúra (tessék elmenni Ausztriába, az azonos nevű városkába, megéri!).  A magyarok meg még valahol nagyon messze sztyeppéztek.  Ilyen kor szülötte tehát Sousse elődje, mely a VI-V. században már Karthágó vezetése alatt álló állam egyik jelentős eleme volt. Karthágó vagy szövetségébe vonzotta a városokat, vagy hadjáratot vezetett ellenük. Így igázta le a líbiai városokat, és tett kísérletet Szicília meghódítására. A hosszú csatározások (409-264) következménye lesz majd az első római-pun háború, melyben Hadramaout oda-vissza ingázik, de ez talán annak köszönhető, hogy a Szicília megszerzéséért folytatott háború során Agathoklész, Szürakusza türannosza, ie. 310-ben rendesen feldúlta Hadramaout városát. Hogy Agathoklész ki is volt, arról egyetlen útikönyv sem ír, de a peloponneszoszi háborúk (431-404) történetei eseményei során több esetben felmerül Szicília és Syracuse (Szürakusza) megnevezése. Ugyanis Athén Spárta ellenében harcol (415-413) Szicíliában, melynek szárazföldi és tengeri vereség lesz a vége. Ezt követően Szicília urai csak erősödnek, hiszen Nagy Sándor hellenisztikus monarchiája Perzsia ellen vezet hadjáratot, majd Egyiptom ellen fordul, így a Karthágó – Róma – Szicília konfliktus majdhogynem „érdektelen” belüggyé fajul. 323-ban Nagy Sándor meghal, helyén hatalmas űr keletkezik, birodalma helyén 3 nagy utódállam, Egyiptom (Ptolemaidák), Szíria (Szeleukidák), Makedónia (Antigonidák), illetve sok-sok kis hellén államocska keletkezik. Róma a korai köztársaság korát éli, lerázták az etruszk királyokat, legyőzte a latinokat és velük szövetségre lépett, majd a szamniszi háborúkban Közép-Itália urává válik. Ez viszont azt jelenti, hogy Szicília urai változatlanul a görög gyarmatosítók, akikről a hazai történetírás igencsak megfeledkezik.  

 

A római-pun háborúk: 

 

Nos, Hadramaout városa az első pun háborúban Karthágó oldalán állt. Az afrikai csapatok elfoglalták Messina városát, mely jó okot szolgáltatott Rómának ahhoz, hogy partra szálljon Szicíliában, visszafoglalja Messinát, Szürakuszát, majd békét kössön azzal a görög városállammal, mellyel addig maga is viszályban állt. A háború során Karthágó tengeri-, míg Róma szárazföldi fölénnyel rendelkezik. A váltakozó sikerek során Róma nem akar békét kötni Karthágóval, megépíti a saját flottáját és végül olyan győzelmet arat, mely folyamodványaként Karthágó hadisarcot fizet. Karthágó tulajdonképpen nem veszít ezen kívül semmit, mert Szicília korábban sem volt az övé. Róma nem szerez afrikai területeket, hiszen a Karthágó által fizetett spártai zsoldosoktól és Hamilcar – Hannibal apja – csapataitól is vereséget szenved, ám a háború egyértelmű eredménye Róma hadiflottájának megerősödése, harcedzettsége, illetve a karthágói zsoldos csapatok lázadása – mely feltehetően nem a becsület, hanem a pénz körül keletkezett.  Karthágó gyorsan kitermelte és megfizette a hadisarcot, és Hamilcar Hispániában veti meg a lábát, majd utódja, Hasdrubal megalapítja Új-Karthágót. A karthágói birodalom határa az Ebro folyó lesz, és Hannibal szinte egész életét az újabb háborúra történő felkészüléssel tölti. Az „elefántos kalandot” nem részletezem, de kiemelem, hogy Hannibal nem csupán a harcászatban volt kiemelkedő, hanem a politikai fondorlatokban sem maradt el Róma mögött. Ugyanis amíg saját birodalmának gazdasági hatalmára támaszkodva gyakorlatilag 2 év alatt tönkrealázza a rómaiakat, szövetséget köt a gallokkal, akik fellázadnak Róma ellen 217-ben, majd újabb szövetséget köt a makedón királlyal 216-ban, akik oly sikerrel harcoltak Róma ellen, hogy a vesztes jelentős területek elvesztése árán tudott csak békét kötni V. Philipposz királlyal. Majd a Karthágóiak régi „szeme fénye”, Szürakusza is felkel Róma ellen, de elbuknak, így a szövetség helyett „alattvalói státusz” jut nekik. Bár 211-ben „Hannibal ante portas”, a hadiszerencse elpártolása, vagy a hosszú utánpótlási vonalak, illetve a fellázított szövetségesek veresége, illetve kifaroló békekötései miatt Karthágó védekezni kényszerül, és Hannibal visszatér, Leptis Magna partjánál kiköt és Hadramaout városában felkészül a végső ütközetre, melyet elveszít 202-ben.  Csak zárójelben jegyzem meg, hogy az ókori Leptis Magna mintegy 120 km-re fekszik Tripolitól keletre (Al Khomsnál). Innen származik Septimus Severus császár, ez a világ legnagyobb fennmaradt antik városa. Ez a város volt a föníciaiak első kereskedelmi telepe Tripolitániumban, a Krisztus előtti 8. században.  A harmadik pun háborúban Hadramaout már Róma szövetségese Karthágó ellenében, így nem szántják fel és sózzák be, de a punokat valahogy elkerülte a politikai szerencse, mert hiába kaptak Hadrumetum néven szabad városi rangot, Julius Caesar ellenében Pompeiust támogatták az első triumvirátus vitái során, így oda lett a szabadság. Persze Pompeius támogatása logikus lépés volt, hiszen a kelet és Hispánia, gyakorlatilag az egész Földközi-tenger ura volt, míg Caesar Galliában és Britanniában háborúzott. Pompeius Egyiptomba menekül és megöleti a király, de szinte egész Afrika Pompeius híveit támogatja, ezért 46-ban Julius Caesar legyőzi az afrikai vezért, Iuba numida királyt, így Hadrumetum (Leptis Magna mellett) is azonnal behódol Caesarnak. Az útikönyvek szerint a várost Caesar megbüntette, de ennek nyomát nem találtam.  Trajanus császár (98-117) colonia rangjára emelte a várost: "Colonia Concordia Ulpia Trajana Augusta Frugifera Hadrumetina". Ez annyit jelentett, hogy a colonia lakosait megillette a római polgárok joga.  Diocletianus császár idejében (284-305) a város Africa Byzacena provincia fővárosa lett, köszönhetően kereskedelmi kikötőjének, forgalmának, de leginkább annak, hogy a késői császárkor uralkodójához köthető a tetrarchia, azaz négyes uralom. Ugyanis uralkodótársat vett maga mellé. Diocletianus a birodalom keleti felének ura lett, Nicomedia székhellyel, míg Afrika ura Maximianus lett Mediolanum székhellyel. A többiek jeles esetben indifferensek. Az Africa Byzacena provincia számunkra elég érthetetlen, így el kell mondani, hogy Diocletian5us 285-ben a birodalmat 12 dioecensis-re, azon belül több közigazgatási egységre, provinciára osztotta, így ezek egyikéről van szó jelen esetben, melynek területe a mai Tunézia Sahel-részével egyezik meg. (Aki esetleg emlékszik a gimnáziumi történelemkönyv egyik képére, melyen négy ember egymást karolva áll, az felismerheti a szobrot a velencei Szent Márk székesegyház egyik sarkán.) A tetrarchia felszámolása hosszú csatározások után Constantinus császárhoz köthető, aki egyeduralkodóként Konstantinápolyba, azaz Bizáncba teszi át székhelyét 330-ban.  

 

Vandálok: 

 

A vandálok – miután a hunok elleni catalaunumi csatában, 451-ben, I. Theodorich első nyugati gót király, mint Róma szövetségese elesik – feltartóztathatatlanul özönlenek délre, de ezt megelőzőleg már Geiserich király – akit pont a római hadvezér és afrikai kormányzó, Bonifacius, hívott Afrikába III. Valentinianus római császár ellenlábasát, II. Theosodius „ellen-császárt” támogatván - vezetésével elfoglalják egész Észak-Afrikát, és megalakítják az első független barbár államot (429-534). Bonifacius hamarosan kiegyezett a Római Birodalommal, de a vandálokat már nem tudta Afrikából elűzni, ezért 435-ben a hippói békekötés alkalmával letelepedési egyezményt kötnek, azaz a hatalom egyedüli birtokosa, III. Valentiniaus császár elismeri a független vandál államot. A vandál királyság végleges területe 442-ben alakul ki, amikor is az új foedus szerződés értelmében hozzá tartozik Proconsularis, Tripolis, Numidia, és a királyság központja Karthágó lesz. Így esik áldozatul tehát a régi-új Karthágó, mely igaz már nem pun, hanem annak romjain újjáépült római város, majd Hadrumetum is, mely Hunericopolis nevet nyer az új államban Hunerik vandál király neve után. Tegyük hozzá, hogy a vandálok ariánus keresztények voltak, akik még keményebben üldözték Észak-Afrikában a keresztényeket, mint korábban a rómaiak. (Az ariánusok tagadták Krisztus istenségét, és ezzel egyszersmind a keresztény vallás isteni mivoltát is. Szerintük Jézus szabad akaratából cselekedett, és Isten később fogadta fiává, és tette istenivé.) 

 

Bizánc: 

 

Az V. századtól kezdve – tehát a Nyugat-Római Birodalom 476-ban bekövetkezett bukását követően – a Kelet-Római Császárság elnevezése Bizánci Császárság. Habár Odoaker, aki az utolsó „igazi” nyugat római császárt, Romulus Augustulust megfosztja trónjától, a római szenátus jóváhagyásával uralkodója maradt egész Itáliának. E császárság egyik legnagyobbika, I. Justinianus (Codex Justinianus, Corpus Juris Civilis) 533-ban Belisar (Belisarius, Belizár) 18000 katona élén Afrikába hajózott, és rendkívüli gyorsasággal megdöntötte a Vandál Királyságot. A helybéli berberek egészen 548-ig „gerilla-hadviselést” folytattak a bizánciak ellen, de ennek ellenére a tartományt sikerült tartósan a Kelet-Római Császársághoz csatolni. Mivel Justinianus a keresztény vallást propagálta a 325-ben megtartott nicaei zsinat alapelvei alapján, meglehetősen intoleráns volt más vallásokkal, hitelvekkel szemben. Tulajdonképpen a bizánci kor történelméről alig tudunk valamit. A VII. század közepén azonban a korábban egymás ellen csatározó arab törzseket egyesítette az iszlám, így Mohamed próféta halálát követően végleg a kalifák vették át az irányítást: Abú Bakr (632–634), majd Omar (634–644). Vezetésükkel az előretörő iszlám harcosok pár évtized alatt elsöpörték a perzsa államot és Bizáncot is több esetben legyőzték. Uralmuk alá került Szíria, Palesztina, Mezopotámia (635–641 között), Egyiptom (639–642 között). 647-ben Abd Allah ibn al-Zubayr lerohanta Sufetulát (a mai Sbeitlát), majd visszatért Egyiptomba. Nem mellesleg Abd Allah viszonylag közeli rokonságban állt magával a prófétával, illetve Mohamed halálát követő 15. évben az arabok már olyan egységben cselekedtek, melyre egyetlen vallás, vagy állam esetében nem volt példa mindaddig.  

 

Egy kis arab történelem: 

 

Persze, az egység olyan hamar bomlott meg, ahogy létrejött, mivel Mohamed - halála (632. jún. 8.) előtt – nem gondoskodott utódról, ezért Omar, az egyik legenergikusabb prófétatárs Mohamed apósát, Abu-Bakr-ot kiáltotta ki a próféta helyettesének, azaz kalifának, s ezt a döntést a hívek is elfogadták. Ő maga is jelentős hódításokat ért el, de az általa kijelölt utód, Omar ibn al-Hattáb a törzsi szabadcsapatokból szervezett hadsereget alakított ki, mely később katonai nemességként uralkodott az elfoglalt területeken. 637-ben a dzsábjei birodalmi gyűlésen Omar nemesi alkotmányt fogadtatott el. Eszerint a mohamedánok katonai kasztként telepedhettek le az újjáépített táborvárosokban (Kúfa, Baszra, Fusztát stb.). A mozgatható zsákmány egyötödét az állam kapta, a maradékot szétosztották. A földdel és az ebből származó jövedelmekkel az állam rendelkezett (ez nem érintette az őslakosok birtokait, mivel az arabok csak a gazdátlan földeket és a régi állami javakat sajátították ki). Ezekből a javakból fedezte az állam a zsoldot, a tiszteletdíjakat stb.. 644-ben Omart egy perzsa rabszolga meggyilkolta, így a kormányzást az Omajjád dinasztiához tartozó Oszmán vette a kezébe. Uralkodása idején (644-656) szerkesztették meg a Korán végleges változatát. Mivel a tisztségeket rokonainak juttatta, ezért állandó zavargásokkal kellett szembenéznie: Mekkában Alit, a próféta vejét kiáltották ki kalifának, s őt támogatta az Omajjádokkal szemben fellépő városi és beduin lakosság, a szent városok arisztokráciája viszont megtagadta Alit. A nyílt csatára (tevecsata) 655-ben került sor, s Ali vereségével végződött. 655-ben azonban Oszmánt a lázadóknak sikerült megölniük, s helyette hadvezére, Muávija folytatta az Ali-ellenes küzdelmet. 657-tõl a háború igazi tétje már az volt, hogy a birodalom központja Szíria vagy Mezopotámia legyen. Mivel Muávijának sikerült vesztes pozícióból is meggyőznie Alit a tárgyalások szükségességéről, ezért a – sziffini – egyezményt követően Ali saját hadseregén belüli ellenzékkel találta szemben magát, akik elhagyva korábbi vezérüket, új iszlám irányzatot, a kháridzsiták (szakadárok) irányzatát hozták létre. Ali először velük számolt le (658, nahraváni vérfürdő), majd Muávija ellen akart vonulni, de 661-ben a kúfai mecset előtt egy kháridzsita meggyilkolta. Mivel Muávija már 660-ban Szíriában kalifának kiáltatta ki magát, ezért lemondatta Ali nagyobbik fiát (és egyben örökösét) a kalifa címről, majd visszaállította Omar alkotmányát, s ezzel a hadsereg ismét képessé vált nagyszabású zsákmányszerző hadjáratokra. 664-ben elfoglalták Kabult, majd Buharát és Szamarkandot is. 669-ben már Bizáncot ostromolták az arab hadak, de a görögtűz miatt nem tudták bevenni, s ráadásul a tengeri kereskedelemből is kiszorultak. Muávija halála után I. Jazid (680-683) lett a kalifa, aki azonnal szembekerült Ali fiatalabb fiával, Huszainnal, aki felvállalta az Omajjádokkal szembeni harcokat, de vereséget szenvedett, s mártírhalált halt. Huszain követői a "siat Ali"-ba ("Ali pártja") tömörültek, létrehozták a síita irányzatot, a velük szembehelyezkedők pedig magukat a hagyomány tisztelőinek, szunnitáknak nevezték. Idővel Jazid fia, II. Muávija lett a kalifa, de röviddel trónra kerülése után meghalt pestisben. Ekkor I. Marvain (684-685) lett a kalifa, aki megkezdte a birodalom egységének újbóli helyreállítását, ezt azonban már csak fia, Abdal-Malik (685-705) tudta befejezni 692-ben. Az Omajjádok ezúttal Jeruzsálemet tették meg vallási központtá, s 687 és 691 között megépítették a Sziklatemplomot. Abdal-Malik új államapparátust is felállított, majd egységesítette a pénzrendszert az arany dinár, illetve az ezüst dirhem bevezetésével (megfosztva ezáltal a bizánci solidust eddigi vezető szerepétől), végül egységesítette az állami bevételeket is. Utóda, I. Valid (705-715) idején került sor a Gibraltár elfoglalására és Hispánia lerohanására, ugyanis 710-ben a gótok segítségül hívták az észak-afrikai mohamedánokat, akik négy hajón át is keltek a tengeren Tárik ibn Zijád vezetésével. Innen származik Gibraltár neve is: Dzsebel al-Tárik. 712-ben már Toledo és Cordoba is arab kézre jutott. I. Validot Omar ibn Abdal-Aziz (717-720) követte, aki kísérletet tett a szunniták és síiták kibékítésére, de nem ért el tartós eredményt. Késõbb Omar testvérének, II. Jazidnak (720-724) már állandósuló felkelésekkel kellett megbirkóznia. Ezidőtájt az Omajjád-ellenes nemesek a próféta családjának juttatták a kalifa címet Abbász személyében. Jazid utóda, Hisám (724-743) idején nyílt ellenségeskedés folyt, s utóda, II. Valid (743-744) alatt össze is omlott a birodalom. II. Marván (745-754) már nem is tudott ellenállni az Abbászidák támadásainak, s 750-1258 között az Abbászidák kezébe került a kalifa cím. A VIII. sz. közepén az arab birodalom az Indus-völgyétõl az Atlasz-hegységig, illetve a Pireneusokig húzódott.  

 

Az Abbászida kalifátus megteremtésével véget ért a muszlim terjeszkedés első szakasza, s az elkövetkezendő néhány száz esztendőben alig terjeszkedtek tovább, ugyanis a határokon belüli térhódítás és a konszolidáció kötötte le minden energiájukat, melynek sikerét a "Pax Islamica" állapot bizonyítja. Virágzott a kereskedelem, új városok születtek, mint pl. a 762-ben alapított abbaszida főváros, Bagdad. A kulturális keveredés ékes bizonyítékai pedig a Hárún al-Rásid kalifa (786-809) uralkodása idején összeállított Ezeregy éjszaka meséi.  Nos, a fenti történeti események közepette, 665-ben Oqba Ibn Nafi Al Fihri végleg lerohanta a mai Tunézia területét és megalapította Kairouan városát. Nem mellesleg földig rombolta az akkortájt Susa berber néven futó várost, melyet 800 körül építettek újjá az Aglabidák (észak-afrikai arab emír-dinasztia volt, amely 800-909 között gyakorolta a hatalmat, mint az Abbászida kalifáknak elvileg alávetett, gyakorlatilag független helytartói.), és ezzel be is érkeztünk a város jelenlegi történelmébe, hiszen számos mostani építmény az akkori újjáalapítás óta megvan és virul.